Ma végre kicseréltem a fürdőszobában a villanykörtét. Már vagy két hónapja kiégett, a kis szobai olvasólámpát – egy ilyen kis bármelyre hajtogathatós kígyónyakú fekete, - régen, amikor még volt, az íróasztalomra volt felrakva, ilyen csiptetős vége van tudod,- mindenféle izéke lóg rajt, egy viaszból készült fél teáscsésze, zöld, a fele letört, egy gyertyán volt egyébként és egy régi levendulazsák, és egy szalag, narancssárga – szóval egy olvasólámpát raktam be, hogy legyen egy kis halvány, melegsárga fény. Az eredeti búra, a fürdőszobalámpáé éppen, hogy befért a tükör és a fölötte lévő polc közé. Először a pénzre fogtam, egy valamire való, takarékos izzó több mint egy ezres. Aztán arra fogtam, hogy nem tudom kiszedni a burát, hisz épp, hogy odatudta Zsolt rakni. Persze meg sem próbáltam. Aztán múlt hétvégén itt volt anyám, aki persze több egyéb mellett azt is megszólta, hogy nincs kicserélve az égő. Mondjuk akár fél perccel az érkezése előtt is kiéghetett, nem tudhatta, de természetesen meg kellett szólnia ezt is. Úgyhogy talán ezért, talán, mert már tényleg kellemetlen volt, többeknek kellett magyarázkodnom miatta – nem is értem – elmentem ma és vettem egy, elvileg természetbarát, nem takarékos égőt, háromszáz forintért, miután kb. 15 másodperc alatt levettem a burát, minden gond nélkül. Szóval ma kicseréltem végre a villanykörtét a fürdőszobában. Jó érzés volt újra verőfényben állni a fürdőben. Olyan ez a villanykörte csere dolog, mint az élet egyedül, autonóman. Erre is képes voltam, hah, nem kell ide senki, hogy meg tudjak csinálni bármit, ami az életemhez úgymond létszükséglet. Talán ezért húztam olyan sokáig, vártam rá, hogy valaki kicserélje nekem, hogy segítsen és ne legyek egyedül. Talán ezért szomorodtam is el tőle. Furcsa dolog ez. Ehhez sem kell más, elég vagyok én is. Ahogy szinte mindenhez. Egyedül rendeztem át a lakást, pakoltam el a bútoraimat, egyedül cipeltem két dögnehéz ágyat és egy kanapét – utóbbit kétszer – egyik szobából a másikba, oh és a másik kanapét is. Ettől tudtam – vagy próbáltam? – magamat erősnek és önállónak érezni. Az egész lakás-felújítási hercehurcában is egyedül voltam, kiszolgáltatva a mesteremberek kényének-kedvének. Életem egyik legkiszolgáltatottabb élménye, hihetetlen, hogy ez már egy éve volt. Most azon gondolkozom, hogy utána nézek, hogyan kell hibákat lejavítani a falon, meghúzta a kanapé és csúnya a helye, hogy aztán lefesthessem, és merjek-e nekiállni egyedül az előszoba ocsmányzöldjét lefesteni. Hisz végül is ezt is meg lehet tanulni a netről, ebben biztos vagyok, csak a gondolat tart vissza. Az a gondolat, hogy ezt is én egyedül? A következő lépés egy fúró lenne, egy éve játszom az ötlettel. Utána nézni, hogy is kell azt, venni egyet, megnézni milyen falhoz milyen… izé kell, most az csavar vagy szög? És milyen tipli? Már, ha fel akarnék rakni egy képet. Festeni (képet) is nehezemre esik, mert  nem tudnám felrakni. Persze, megoldható, de ha mindenhol az én dolgaim vannak, hova kerül majd másé? Nem mintha lenne bárki más. Szóval ma kicseréltem a villanykörtét a fürdőszobában, árad a verőfény, minden pattanásom és ráncom látszik. Két hónappal ezelőtt jól voltam. Ha a Csernus megkérdezte volna, mitől érzem magam Nőnek? Azt hiszem nagyon is elégedett lett volna a válaszommal. Erős voltam, önálló, ambiciózus, a munkámban meg volt a helyem, az irigyeim és a támogatóim, nem szorongtam többé, már hosszú hónapok óta, mikor dolgozni mentem, szeretettem a csapatatot minden hibája ellenére, voltak terveim, előre mutatók, amik a fejlődésről szóltak, úgy éreztem bármit el tudok érni. A barátaim kevesen ugyan, de jó barátok, talán többet is  találkozhatnánk, több lehetne a program, de szeretem őket és ők is engem. Szépnek, határozottnak, csábítónak és nagyon önállónak éreztem magam, minden megingás nélkül, azzal együtt is, hogy pontosan tudtam, hol is kell még sokat-sokat fejlődni, de ez mégsem bátortalanított el. Hosszú idő óta jól aludtam, nem szorongtam és nem voltam dühös. És ami a legfontosabb, nem voltam többé kétségbeesett, nem éreztem azt, hogy szükségem lenne egy férfira ahhoz, hogy érjek valamit. Jól voltam. Aztán egy nap, le akartam vágni egy papírról egy csíkot, semmiség, a legkevésbé olyan, amiben az ember lányának, fiának 4 éves kor felett segítség kellene. De akkor egy férfi egyszerűen csak megfogta a lap másik felét, hogy segítsen. Hátrahőköltem, csak picit, nem vette észre. Annyira jól esett, azóta is keresem annak az érzésnek az emlékét. Pici, szánalmas, jelentéktelen butaság, pont, mint a villanykörte csere, de nekem akkor ott minden belerezdült abba a pici gesztusba. Onnantól kezdve minden más lett. Nem ettem, nem holmi ostoba diéta miatt, hanem mert képtelen voltam rá, annyira eluralt hetekre ez az érzés, de boldog voltam, a tudattól, hogy… nem is tudom, hogy van és én vagyok. Pedig nem történt semmi sem, semmi nagy, hősies, vagy romantikus regénybe illő. Három, vagy talán négy hétre rá – nem tudom már, összefolynak a napok – ez a férfi azt mondta nekem, hogy hozzá tartozom, hozzá tartozom és olyan nincs, hogy ne legyen velem. Én ezért a mondatért az egész addig felépített életemet odaadtam volna, mindent, ami volt, amit elértem, a szakmai sikereim, a megbecsültségem, a házam, az önállóságom minden összeomlott, mert nem ért semmit, ahhoz képest, hogy én hozzá tartozom. Nem törtem ki örömittas, patetikus zokogásban – mint pl. most – nem hálálkodtam vagy ilyesmi, csak néztem rá, azt hiszem egy kis pici döbbenettel és nagyon szerettem ezért. Azt hiszem, ha tudta volna, hogy mi játszódott le bennem akkor egyszerűen nem értette volna. Próbáltam elmondani neki később, de nem ment, össze-vissza makogtam... talán jobb is így, hogy azt hitte, az egész semmiség. Másnap elvitt dolgozni, és ha nem jött volna közbe egy apróság, akkor ott reggel láttam volna utoljára. Még azon a héten szakított velem. Ő azt mondta… lényegtelen, képzelj oda bármilyen random indokot, amit ilyenkor a férfiak mondanak, és ami akár igaz is lehet, és ő akár el is hitte, hogy az, de te még hetekig értetlenkedsz a miértjén. Ő már valószínűleg nem is gondol rám, eszébe sem jut ez a fiatal nő, aki azt mondta szereti, hisz csak pár nap volt, azon könnyű tova ugrani. Eszébe sem jut, hogy, amitől annyira féltett, hogy mindent elveszítek már akkor megtörtént, amikor beleszerettem. Nem tudom, hogy az volt-e hiú ábránd, önálltatás, hogy önállónak éreztem magam, vagy ennyire fontos az életben, hogy ne egyedül legyünk önállóak. Hogy az ember márpedig társsal létezik, társsal együtt és mellett autonóm, mert ez a természet rendje, nem az egyedüllét. Hogy magányos lennék, azt nem hiszem. Teljesen jól megvagyok egyedül. Ma például kicseréltem egy villanykörtét a fürdőszobámban. Amióta kiégett, vagy egy tucat látogatóm volt, de ő volt az egyetlen, aki azt mondta, kicseréli nekem. Talán hagynom kellett volna.

Azon gondolkodtam már tegnap is el, miután megírtam a bejegyzést, hogy honnan van bennem ennyi harag. Most éppen. Gondoltam, tegnap épp elég volt az agymunkából, hagyok magamnak még egy kis időt, mondjuk úgy, alszom rá egyet és majd ma elkezdek ezen is gondolkodni. Igaz akkor is, most is azt gondolom, hogy ennyi idő ehhez is kevés lesz, mindarra kilyukadni, hogy mi végre haragszom, és mit kezdhetek az így pocsékba menő energiával hosszú folyamat és fejlődés kérdése, még ha mégoly klisésen hangzik is. Egyébként lehet egyáltalán a lélek dolgairól mindenféle klisé nélkül beszélni? Apró kilépés a helyzetből… valamiért Oravecz Nóra jutott az imént eszembe, a blogról, a lélekről és a klisékről. Furcsa, mert vagy egy éve nem hallottam róla, ami nem is csoda, hiszen egy éve sőt több is, hogy nincs fácsém, így az aktuálbulvárpszichológia is teljesen kiesik az életemből. Megnéztem, megvan még, ez megnyugtató. Így talán el fogom tudni kerülni annak a lehetőségét, hogy én legyek a legklisészerűbb igazmondó cím egyik önjelölt várományosa.. mondjuk erre nem is törekszem, de olvasva néha ezt a klisé áradatot, ami elhagyja a „szám”, nah értjük. Kitekintés vége és ezúton is elnézést a szóismétlésért. 

Szóval a haragon gondolkodtam, ami bennem van. Tegnap, míg a bejegyzést írtam egy ismerős kollégával beszélgettem, víííberen, ami ugye az általam köztudottan imádott (gyűlölt, de használt) és rendkívül hitelesnek tartott (nem) írásos-kiskarakteres párbeszédfórumok egyike és vele is megosztottam azokat a bizonyos tegnapi gondolatokat. Nagyon feldühített. Igazából már előtte egy apróságon is berágtam rá, - popularista bulvárpszichiáterré avanzsált - megosztó exkollega könyvét olvastam és ő élből leszólta, tudatlanul és olvasatlanul. Ami ugyanakkor sajnos, ha nem figyelek nekem is szokásom, és többnyire ugyanígy szoktak rá reagálni emberek, és ugye az vesse az első követ, aki...na mindegy. Szóval ezen eléggé felrántottam az agyam, mert ugyan már hogy szólhatunk le egyrészt olyat, amiről semmit nem tudunk (olvastunk pl.) csak amit a média közvetít, másrészről, ha a másikat érdekli, ugyan ne becsmérléssel indítsuk mindjárt a kommentárt. Aztán volt kedves úgy fogalmazni, hogy én kegyetlen vagyok magammal, amikor azt mondom képmutató szarháziként viselkedem a hétköznapokon, ami megdöbbentett, mert nem sírva-zokogva ostorozom magam, hovatovább jól esett ezt végre kimondani. Tényleg ennyire nem jön ez át írásban (pedig a smileyk is megvoltak) vagy ennyire felületesen projektál a beszélgetőpartnerem? Summa summarum ezen is jól bemérgedtem, de már akkor is, közben is azon töprengtem, hogy miért haragszom én ennyire erre a csajra. Hisz alapvetően kedvelem és tisztában vagyok vele, hogy írásban valószínűleg rohadtul nem úgy érti a mondandómat, ahogy azt én szánom, amire pont én teremtek lehetőséget, ezzel a teljesen kontakt mentes monitor-monitor párbeszéddel. Szóval honnan jön ez a düh? Egyrészt nyilván onnan, hogy sajnos be kell ismernem, és remélem nem ez lesz a mai napom, mit tettem magamért mondata, de be kell ismernem, hogy lenézem őt és ezt szégyellem. Mégis jól esik kimondani, hisz visz el a haragomból, bár nem vagyok benne biztos, hogy a bejegyzés végére érteni fogom, hogy miért. Sok emberre haragszom, aki úgy érzem, kritizál (ergo nem szeret úgy, ahogy vagyok) miközben én azt hiszem, kevesebbre tartom őket, mint illenék. Hogy ezt a konkrét személyt miért is kezdtem lenézni, hosszú folyamat eredménye volt, majdnem egy évé, de félé mindenképp. Summázva az lett egyre inkább a benyomásom, hogy lehúz engem a folyamatos önsajnálatával, aminek a tematikája a mennyire szar az élete volt, ami már önmagában nehezen hallgatható tud lenni, miközben ráadásul mindenféle külső élvezet hajszolásával – alkohol, buli, pasik, könnyűdrogok alkalmanként – próbálja mindezt ellensúlyozni, természetesen teljesen eredménytelenül. Ez utóbbi már alapjáraton dühít, mint minden hülyeség, de mindennek a tetejében, ha fel merült tevődni, mondjuk általam ama merész kérdés, miért nem változtatsz, az volt rá a válasz, hogy nem a hogyannal, hanem annak a mennyiségével van a gond, azaz neki még több pörgés kell, „nekem még Pest is kicsi”. (Igen ez szó szerint így hangzott egyszer el.) Nah az önámításnak ez a szintje mérhetetlenül fel bír idegelni, főleg ha okos ember jön nekem ezzel a dumával. És tegnap előtt megint kezdte ugyanezt a nótát szóval érett, hogy most is felmenjen tőle a vérnyomásom, főleg amikor mindezek után nekem próbált „segíteni”.

Mindezt így lekerekítve két kérdés motoszkál a fejemben: 1. Miért tartom vele még a kapcsolatot, ha egyszer lehúz? Végül is ezeket a kapcsolatokat, mint azt már sok más, bölcs vezér, Csernustól Popperig megmondta, le kellene zárni. 2. Mi a frászkarikáért dühít ez engem? Na, ez egy sokkal érdekesebb kérdés és sokkal inkább harag témába vág.

Dühít, mert mint írtam volt, vagy inkább kiírtam, elismertem lenézem a nyavalygásért, amiért szándékosan ön áltatva, hamis megoldásokkal próbálja kezelni a helyzetet, ami nyilván nem megy, és utána még tovább dagonyázhat a sárban és a szenvedésben, mint aki direkt ezt élvezi. Sokszor azt érzem, ez nem is az én agresszióm, hanem az övé, de attól függetlenül is én cipelem, szóval teljesen mindegy. Miért nem tudom megengedni azt valakinek, hogy azt csinálja az életével, amit csak akar? Sőt mitől leszek én emiatt dühös rá? Talán ez is a nárcizmusomból fakad, nem bírom elnézni, hogy valaki nem olyan, mint amilyennek elképzeltem és ez dühít annyira, a saját kontroll igényem és persze önteltségem csorbul. De hogy lehet ezen felülkerekedni? Egyértelműen hiányzik belőlem az alázat, amit már egyszer-kétszer bizony a fejemhez vágtak. Az alázat hiánya tehát lehet egyes pont, az önteltségem talán a kettes, bár azt hiszem, ez a kettő szorosan összefügg.

Amire egészen biztosan nem tudok válaszolni, az mindezek miértje. Van benne egy nagyadag, „én ezt is jobban tudom, tudnám”, ez egészen biztos, ahogy egy másik tekintélyes mennyiségű „az én bajom nagyobb, te mit sírsz” is. Ugyanígy dühít a királylány kolléganőm is, akit egyébként szintén imádok, csak ma többször több körben ki kellett magamból hangosan mondanom, hogy bakter annyira híján van minden önismeretnek és minden szakmai tudásnak is (nem buta, egyáltalán nem, csak még tanulni is fél), hogy fél a betegektől, a terápiától, az osztálytól. Ordít egy határozott szupervizorért az a helyzet, aki adott esetben jól megmondja neki, hogy menjen gyógyszerügynöknek és vegye észre, hogy a gyerekei nem az énje kiterjesztett átmeneti tárgyai bakter. Nélkülük is tudni kéne létezni… Csúnya dolog leértelmezni a kollégákat, de ez már égbekiáltó, főként, hogy neki is sikerült megsértenie a héten, amit ésszel megint csak tudok, hogy finoman túlreagálok, de akkor is. Tombol az agresszióm ez van, igen őt is masszívan lenézem… talán el kéne ismernem, hogy könnyebb volna másokat leosztanom és – tekintettel a jelenleg általam megítélt agresszió szintemre – kivégeznem, mint szembenéznem azzal a sok szarral, amiben én fürdök egy jó ideje. Az agresszióm és így a saját egyéni feszültségeim levezetésére mindenképp jó megoldás volna, csak nem épp szociálpozitív. No meg persze nem kenhetem rájuk az egészet. Igen, ugyanúgy hiúság lenne azt állítani, hogy ez csak rólam szól, mint azt, hogy csak róluk. Az ő kihelyezett haragjuk gyönyörűen helyet talál magának bennem, hisz a sajátommal nélkülük nem tudok mit kezdeni. 

Egy kolléganőm szokta volt mondani, aki amúgy híres volt a fenti viselkedésről, hogy mennyire más az élete mióta rendben van a magánélete. Na bingó. De ugyan hogyan lenne rendben a magánéletem, ha én magam magammal sem vagyok rendben? Hogy szeretne bárki, ha én magam nem tudom szeretni, ha folyamatosan olyan férfiakat választok, akik nem engem akarnak, nem tudnak rám figyelni, és a végén kisül, hogy anyuka vagyok mellettük, ami nagyon patológiás.

Sok-sok miért? De tudod mi a jó mégis? Az hogy kevésbé vagyok feszült, most, hogy ezt mind megkérdeztem. Hogy lehet alázatot tanulni? Hogy lehet önszeretetet tanulni? Azt gondolom, az egyik következik a másikból. Ha szeretem magam úgy, ahogy vagyok, ha fel tudom ismerni magamban a jót és el tudom fogadni a rosszat, akár az agresszivitásomat is, akkor elnézőbb tudok lenni magammal, nem lenne bennem harag, amiatt, hogy ilyen vagyok, és mások ilyennek látnak, sem bűntudat, mert bár erről nem szóltam még, de mindezek miatt szorongok is cudarul, ami bizony a bűntudat miatt van. Akkor talán elnézőbb tudnék lenni másokkal szemben is, és akkor talán ne adjisten nem azt élné meg mellettem minden férfi, hogy rivalizálok a férfiasságukkal és nem félnének tőlem és a vélt vagy valós elvárásaimtól. Akkor talán tudnék alázatosan tekinteni mások hibáira és gyengeségeire is és el tudnám fogadni, hogy az ő életük az ő életük, az enyém pedig az enyém. Talán először magammal szemben kellene alázatot gyakorolnom… nem kell nekem lenni a legjobbnak, legszebbnek, legokosabbnak, legnőiesebbnek… persze ezt mind tudom az eszemmel, szégyellem magam érte a szívemmel, de ez még kevés a változtatáshoz.

Mit szeretek magamban?

Mit tettem ma önmagamért?

Milyen napom volt?

Ma elhatároztam, hogy egy kicsit többet fogok önmagammal foglalkozni. Ez így rendkívül viccesen hangzik, tekintve, hogy már önmagában enyhe felezése a valóságnak. Pontosítsunk hát. Ma rájöttem, sokadszorra, újra, hogy egyáltalán semmi szeretni valót nem találok magamban. Tekintve, hogy a munkám gyakorlatilag semmi másból nem áll, mint hogy önmagam egyéniségével próbálok másoknak abban segíteni, asszisztálni, ha úgy tetszik, hogy megtalálják mindazokat a dolgokat, amiket szerethetnek önmagukban, és amiért megéri cselekedni… gyakorlatilag ráébredtem, hogy egy nagy hazug, képmutató szarházi vagyok. Szóval elhatároztam ma, hogy elkezdek önmagammal foglalkozni. Egyrészt önmagamért, mert az nem lehet, hogy itt ülök harmincvalahány évesen, és a hivatásomban elért eredmények az egyetlenek, amit úgy istenigazából letettem eddig az asztalra, és az is csak hamisság, megjátszás. Egyszer egy betegem azt kérdezte, szerelmes vagyok-e. Nem kellett megkérdeznem, miért fontos ez, ahogy illenék, mert rögtön el is mondta, azért érdekli, mert én mindig olyan vidám vagyok, boldog, energiával teli, ami másoknak is erőt ad. Egy másik azt mondta, nekem könnyű párt találni ebben a világban, hiszen én mindig tudom, kit és hogyan válasszak… Oh banyek, ennél nagyobb pofonokat, aligha kaphatnék, hisz egyik sem igaz. Persze ezek az elképzelések azokról szólnak, akik mondták őket (legalábbis részben), mint azt egy kedvesen analitikus-sznobista kolléganőm meg is jegyezte rögtön, mintha védeni kéne engem, meg a mundért. De a valóság az, hogy legalább akkora százalékban szólnak énrólam, hisz én váltom ki ezt a hatást valahogy. A többséget, munkatársakat frusztrálok a fellépésemmel, néhányak irigyelnek, mások szorongnak, persze vannak olyanok, akik igyekeznek ezt pozitive címkézni, de a rivalizációs helyzeteket csak úgy vonzza magához, mint a mágnes, hogy klisés legyek, amit meg aztán jól nem tudok kezelni, csak nézek, hogy mivanmivan, mi rosszat tettem. Azt hiszem, leginkább az értetlen tehetetlenségemnek az az oka, hogy nem ismerem magamat eléggé ahhoz, hogy tudjam, mit is váltok ki a környezetemből, ellenben tőlük, legalábbis részben elvárnám, hogy nagyon is tudják, értsék, megértsék és a fenébe is szeressenek úgy, ahogy vagyok. Jahm, hát lehet, hogy az élet még sem ilyen egyszerű.

Azon gondolkodtam, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, mi is a szakmám, bajban lennék, ha őszintén akarnék felelni. Lássuk csak: színész, ez jutott eszembe először, nyilván a fentiek tükrében érthető, miért erre asszociáltam rögtön. Aztán tanár, igen, leginkább, sokszor az vagyok, bár talán nem ez lenne a dolgom, de mégis a pozícióm, ahogy felnéznek rám ez tetszik, jól esik, erőt ad, huh hatalmat, hogy félnek és tisztelnek, kiszolgálják a nárcizmusom rendesen, hogy ne kelljen törődnöm mindazzal, ami mögötte, vagy inkább alatta van és ami mindenről szól csak a magabiztosságról nem. Aztán elgondolkodtam a többi szerepemről, amit a munkám megkíván. Valaki lánya, sokkal többször a kelleténél az anyja, aztán nővére, barátnője, nője (ez utóbbival  tudok a legkevesebbet kezdeni, halálra rémít és kísértésbe visz), de minimum irányítója vagyok, tekintélyszemély, aki dönt és megmondja a tutit, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy na ez tutira nem a dolga. Simán belemászok ebbe a gödörbe még mindig, nagyon nehéz nem ezt tenni, de nem fogok mentegetőzni, ez bizony szakmai hiba a javából. De vajon a többivel jobban áll a helyzet? Valaki lányának lenni, mikor az anyámnak sose leszek elég jó lánya és még mindig nem tudtam neki megbocsájtani? Valaki anyja lenni, amikor nincs gyerekem, és ami a legrosszabb valaki felesége, barátnője az én katasztrofális magánéletemmel? Merő képmutatás az életem.

Szóval itt vagyok harmincvalahány évesen és a minden, amit letettem az asztalra a szakmám, amiben finoman szólva is képmutatónak érzem magam, mert bennem belül, káosz van, nincs rend, mégis rendet próbálok sugározni. Nem csoda, hogy időről időre kimerülök, tele vagyok szorongással, hibákat követek el, és rohadtul megvisel, ha a kedves kollégák rosszakat mondanak rólam. Nyilván igazuk is van, még ha maguk sem tudják, hogy miért, és még ha róluk talán többet elárul a rosszindulatú szövegelésük, mint rólam. De hol is kezdődik mindez? Nyilván a szeretésnél. Mindig ott kezdődik. Nem szeretem magam, semmi értékeset nem látok magamban, és kétségbe esek, ha mások rosszat látnak bennem, mert igazolják az összes félelmemet, hogy egy nyomorult vagyok, nyomorult élettel.

Nyilván butaság lenne azt gondolni, hogy ez egy vasárnap délutáni gondolatmonológ után megvilágosodásként fog megjelenni előttem. Mármint az, hogy mit szeretek magamban. Ez az alapkérdés, amit oda valahova az elejére fel is véstem. Butaság volt. Nyilván a válasz a semmit és talán nagy általánosságokban gondolkodni legalább annyira fennhéjázó lenne, mint azt gondolni, hogy ennyi gondolkodás a sötétedéstől homályos konyhában elég hozzá. Úgyhogy átírom a kérdéseimet. Mostantól minden nap megkérdezem magamtól:

Milyen napom volt ma és mit tettem azért, hogy ilyen legyen?

Mit tettem ma önmagamért, azért hogy jobban ismerjem magam?

Mit tudtam ma magamban szeretni?

Ma például az a válaszom, hogy jó napom volt, mer olvastam a kertben, jókat ettem, pórszívóztam (nem igaz, de fogok), tehát rend van kinn, rend lesz bent is. Őszinte voltam ma és hiteles, még ha ez kegyetlennek is tűnhetett és elhatároztam, mik lesznek a feladataim napról napra. Nem szokásos feladat lista, hogy elfoglaljam magam (és addig se gondolkozzam). És mindezt ma nagyon tudtam, tudom magamban szeretni.

Azt gondolom, a baráti kapcsolatainkban sokszor ugyanúgy viselkedünk, mint a párkapcsolatainkban. Képtelenek vagyunk a rosszat, vagyis inkább nekünk nem jót elengedni, ahogy arra is képtelenek vagyunk, hogy a másik álláspontját a másik szemszögéből elfogadjuk, a jót vagy a rosszat az ő értelmezésében lássuk. Mindig arra törekszünk, hogy a vitás vagy problémás helyzeteket, aszerint oldjuk meg, ahogy az nekünk tetszenék. Az ember néha elfelejti, hogy minden relatív, csupán nézőpont kérdése, az egész világ és az életünk is csupán annak függvénye, ahogyan mi azt felfogjuk. Más másként látja a dolgokat, mint mi és túl sokszor egészen más, mint amire mi magunk vágynánk. Egyszerűen van olyan, hogy az ember azokhoz próbál meg kötődni, akik teljesen másképp látják a világot mint ő maga, helyrehozni azt, ami egyszerűen nem kompatibilis pedig nem lehet, hisz nem az a gond, hogy bármi is elromlott volna, hanem hogy az önmagukban jó dolgok nem feltétlenül passzolnak össze. Lehetnek jó viszonyban, de bizonyos érzelmi mélységet nem érhetnek el.  

De sokszor olyan nehéz elengedni egy kapcsolatot, ami nem nekünk való, elfogadni, hogy nem rajtunk múlt. Akkor is, ha az barátság és nem párkapcsolat. A magányosságtól való félelem engem legalábbis túl gyakran vezet mostanában olyan társaságok fel, amik igazából nem nekem valók… csak továbbra is attól félek,hogy ami az volna, azt pedig nem fogom tudni majd megtartani, mert annyira fogok félni attól, hogy megint elrontom. 

Egyszerűen annyira borzasztóan magányos vagyok. Nem bírom ezt a szorongást elviselni, sem igazán beazonosítani. Borzasztóan szorongok, szerintem ma éjjel aludni sem fogok nagyon tudni, kivéve, ha valahogy mégis nagyon sikerül magamat kimeríteni, de nem tudom, hogy volna erre mód. Holnap találkozom egy kedves csoporttársammal. Az talán majd valamennyire ki tud emelni ebből a borzasztó nihilből. Az ez egyáltalán? Úgy érzem, csordultig van a lelkem tele fájdalommal és keserűséggel. Az érzem nagyon sokat kéne sírnom ahhoz, hogy legalább egy kicsit megkönnyebbüljön a lelkem. Én ezt egyszerűen nem bírom elviselni már. Régóta érzem úgy, hogy nem szeretnék annak a társaságnak tovább a látszat része lenni. Meglopják a magányomat mindazok, akik nem adnak valódi társaságot. Valóban így érzem. Idegenek közt vagyok és ezért én vagyok talán a hibás. Talán nem is annyira talán. De valahogy kezdettől fogva furán éreztem magam közöttük. Soha nem odavalónak. Pedig kedves, drága emberek… többnyire, még sincs semmi közös bennünk. Talán tényleg erről van szó, nem a vágy tárgya, amihez annyira ragaszkodom, hanem a vágy maga. Az bánt, hogy nem tartozom közéjük, mert nem tartozom valahová. Mégis… azt érzem, hogy mindez az én hibám, hogy velem van baj, amiért képtelen vagyok beilleszkedni valahová. A többiek szinte mind egy helyen, de legalábbis egy területen dolgoznak, vagy valakinek a közeli hozzátartozói. Talán, igen talán csak egy olyan van, aki egész más helyen dolgozik, de ő annyira végtelenül nyitott személyiség, nekem nem megy az, ami neki. Vagy én nem erőltetem meg magamat eléggé? Néha tudok nyitott és kommunikatív lenni, de többnyire szanaszét szorongom magam, meggyőződésem, hogy nem érdekel senkit, amit mondanék, és ki is ürülök addigra teljesen... vagy valami bedugaszol, hogy semmi ne jöhessen elő belőlem. Rosszul érzem magam ilyenkor, ennyi sok ember előtt szinte mindig.  Az én döntésem volt, hogy megválok ettől a társaságtól, de mégis rosszul esik, hogy senki meg sem próbált rávenni, hogy maradjak, senki meg sem próbált azóta sem áthívni, senki nem hiányol. Persze tudom, hogy ez nagy butaság a részemről, hiszen világos és egyértelmű magyarázatot adtam a döntésemre, amit egyszerűen tudomásul vettek, nem vitattok, elfogadták zokszó nélkül. Mégis rosszul esik, hogy magamra maradok. De ez akkora butaság, akkora nagy butaság. Nem kell velük teljesen megszakítani a kapcsolatot, csak egyszerűen nem kell tőlük többet várni, mint azt, amit adni tudnak, és amit én el tudok fogadni mindebből. Mert ott lenni és hallgatni, ahogy olyan dolgokról beszélgetnek, amikről én semmit nem tudok, semmit nem értek, olyan embereket emlegetnek, akiket épp csak hallomásból ismerek…. nem ez nekem nem megy. Furcsa, mert próbáltam én érdeklődő is lenni, de lehet, hogy teljesen rosszul csináltam vagy nem tudom, de akitől kérdezni próbáltam, akire figyelni próbáltam, nem akart velem beszélgetni igazán, sem megosztani velem semmit. Én nem tudom, hogy ebben a társaságban, hogy kell rendesen viselkedni. Ha aki beinvitált ebbe a társaságba nem lenne pont ugyanilyen, talán könnyebben ment volna. De tudom, ő sem érzi túl jól magát az én barátaim közt, már aközt a kevés közt, akik még megmaradtak, viszont ebben a közegben ő otthonosan mozog, itt neki mindez nem tűnik fel, neki ott van a férje, ha mégis. De nekem nincs itt senkim. Senkim az égegyadta világon. Mégis bánt, hogy még ő sem kérdezte meg, hogy nem e mennék mégis... de ha jobban meggondolom, azt hiszem egyszerűen csak megértette, miért nem megyek. Igen, azért én puszta baráti gesztusból elmondanám, mennyire sajnálom ezt, és megerősíteném abban, hogy megértem. Talán ő még sem ért meg, vagy talán egyszerűen megint nem tuja mit illenék mondani. Azt tudom, hogy volt olyan, aki megértette, legalábbis az érveim egy részét. Ez is valami. Írni róla, mindenesetre jól esik. Egy kicsit könnyebb a lelkemnek, de közben mégis annyira, de annyira szomorú vagyok. 

Nemrég olvastam egy idézetet, ami úgy hangzott, talán jobb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban. Nem tudom, mi okból próbáltam meg az elmúlt időszakban egy tőlem teljesen eltérő társaságban megtalálni a helyem. Talán azért, mert mióta véget ért az egyetem, a barátaim, vagy akiket legalábbis hasonlóként megszoktam az életemben elmentek. Mikor az egyik megmaradt barátom, más városban kapott munkát, egyrészt nagyon örültem, másrészt hosszú hetekig, vagy akár hónapokig is szó szerint gyászoltam, hogy elveszítem ezt a kapcsolatomat is. Valahányszor eszembe jutott az egész nagyon szomorú lettem, ez is része volt annak a folyamatnak, ami végül a krízisemhez vezetett. Az hogy mindeközben összejött az én egyik barátnőmmel, vagy legalábbis olyasmimmel, csak a hab volt a tortán, vagy inkább az utolsó csepp, végső lökés. Ráadásul amennyit ártott az a lány még ennek a megmaradt kis kapcsolatomnak elég utálattal és haraggal tölt el, hogy ne akarjam többet a társaságukat élvezni. Biztos kicsinyes dolog ez, az is lehet, hogy később, majd ha egyszer megnyugszom, másképp fogom látni a dolgokat és akkor bánni fogom, hogy most az indulataim irányítanak ezekben a döntésekben, de most azt gondolom, hogy az egész életem, egyszerűen rossz irányba halad, amiért én vagyok a felelős. Az pedig, aki ezt meg tudja változtatni szintén, csak én lehetek. Azt gondolom, anyámnak a baráti társaságomat illetően igaza volt. Jó ideje mondogatja már, hogy szerinte ez nem lesz egy tartós baráti kapcsolat velük, mert nagyon mások, mint én. Persze szeretem őket, vagyis hát két-három embert ebből a társaságból. De attól még egészen más fából faragták őket, mint engem… valahogy egyszerűen nem találom a helyem köztük, és annyira próbáltam, hogy talán volt olyan, akivel lehetett volna, de pont a túlzott akarás vezetett oda, hogy nem ment.

Igaz, ez utóbbi embert, véletlenül sem szeretném a velem kapcsolatban elkövetett hmm… baklövései alól felmenteni, de talán mégiscsak el kéne fogadnom a tényt, hogy vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem kíváncsiak a társaságomra, nem érdeklem őket, és elfogadnom, hogy ez nem tragédia. Ahogy azt hiszem végre meg kéne, hogy értsem, hogy valamiért mégis mindig ezeknek az embereknek a barátságáért… nem. A szeretetükért kepesztek. Emiatt nem tudom őket a megfelelő helyen kezelni. Túl sokat várok tőlük, jóval többet, mint amennyit meg tudnak adni, vagy meg akarnának adni nekem.

Sokat, sőt még mindig sokat gondolkodom arról, hogy mi is az, ami a viselkedésemben nem megfelelő, ami miatt nem tudnak engem elfogadni. De talán nem annyira az én viselkedésem a probléma, és nem is a társaság, hanem hogy ez a kettő egyszerűen nem jó együtt. Nem nagyon látok ennek a problémának a megoldására jobb verziót, mint hogy elhagyom azoknak a társaságát, akikkel nem vagyok kompatibilis. Most még okom is van rá, azt hiszem, reális és érthető okom, minimum egy, ami elég jó alap, hogy sértődés nélkül el tudjak kislisszolni minden lehetséges találkozás elől, vagy legalábbis a legtöbb elől, természetesen nem akarok minden kapcsolatot megszüntetni velük, csak a zömét. Sőt azt gondolom, hogy ez nekik pont, hogy így lesz jó, észre sem fogják venni.

De rossz érzés elveszteni olyanokat, akik fontosak voltak, még mindig azok az életemben, szeretem őket és hiányozni is fognak. De nem tudok velük önmagam lenni, és ezt ők is érzik, azt hiszem. Rosszul esik, hogy egy olyan nőt engedtek be a társaságukba, aki engem, bármilyen hülyén is hangozzék, de elárult, de még ezt is megértem, és nem ők küldtek el engem, ez abszolút az én választásom volt. De attól még rosszul esik. Annál is inkább, hogy tudom, az egész procedúra vége az lesz, hogy én maradok magamra, de legalább egyedül leszek magányos nem társaságban. És ha már itt tartunk, nem ártana emlékeztetnem magam, hogy eddig is csak áltattam magam, hogy nem vagyok egyedül, ha ők vannak. Igen, amikor gondjaim voltak sokszor hallgattak meg, de ettől talán még furcsább az egész, hisz amikor minden rendben, nem tudtak a barátaim lenni, úgy ahogy az nekem jó lett volna. Vagy úgy is mondhatnám, hogy én nem tudtam az lenni nekik, ahogy nekik jó lett volna. Azt hiszem nem annyira az embereket esik nehezemre elengedni, mint sokkal inkább annak a kapcsolatnak az illúzióját, amit velük szerettem volna megélni. Mindig kapcsolatokból építek légvárakat.

Ami egész biztos viszont, hogy nem akarok egyedül maradni, de azok közt szeretnék társakat találni, akik olyanok, mint én. Talán akadnak majd olyanok, talán már vannak is. A suliban például, tudom, van egy-két talán pont egy és két olyan ember, aki hozzám hasonló és egyszerűen tágítanom kell azok körét, akik közt mozgok. Nem mehet ez így tovább. Csak érteném, miért vagyok én ilyen intimitáskerülő mágnes…. bár lehet, valahol mélyen én magam vagyok intimitáskerülő? Nem tudom. Az azért elég biztosnak látszik a számomra, hogy ha valaki nem veszi kézbe az élete tervezését, az méltó arra, hogy az élete balesetté degradálódjon… vagy valahogy így írta legalábbis Yalom. Az viszont sajnos szintén biztos, hogy bár ezek talán jó tervek, de közben borzasztóan félek a csalódástól, attól, hogy megint el fogom rontani, vagy hogy megint rosszul választok és rosszul mérem fel a helyem. Félek nyitni mások felé ezt nagyon-nagyon érzem. Tele vagyok haraggal és szorongással és félek, hogy ez felemészt körülöttem minden jót... oh te szent Klein, hol is hallottam én ezt már....

A pszichológusom által rólam gondoltaknak legnagyobb problémáját abban látom, hogy… istenkém, hát abban, hogy úgy érzem, teljesen félreismert engem, nagyon rövidke, ki nem fejtett ellenben könnyedén félreérthető tények alapján. Sok-sok negatívat mondtam barátokra, már amennyire sok-sok beleférhetett abba a rövidke időbe. Azt mondtam, szinte minden második alkalommal változik, mennyire szívesen jövök ide. Azt mondtam izoláltnak és magányosnak érzem magam. Elmeséltem, hogy bár a volt párom megcsalt, később velem csalta a következő barátnőjét. Elmondtam neki, hogy ez utóbbi páromra, annyira dühös voltam, mint életemben még soha senkire.

Hogy a barátaimra negatív dolgokat mondtam… igen ezt bánom. Krízisben voltam, nagyon beszűkülten láttam a dolgokat és ilyenkor az ember hajlamos csak a rosszal előhozakodni. Szeretem azokat az embereket, akik körülvesznek, mint barátok, jó ismerősök. De persze azért van, hogy a hozzám legközelebb állók megbántanak, megharagszom. De ez még nem jelenti azt, hogy ez a harag örökké fog tartani, sokkal inkább túl hamar is elmúlik, már ha jogos.  Megszakadt nagyjából a terápiámmal egy időben, három fontos kapcsolatom. Egyikük az, akit legjobb barátnak neveztem tíz éven át. Ő volt az első férfi az életemben. Az első, akinek nem kellettem mégsem. Az első, aki borzasztó nárcisztikus volt és az első, akivel szemben minden érzelmi feszültségemet és fájdalmamat végül a kapcsolatunk - általam és erővel – barátsággá transzformálása oldott meg. Barátként kellettem neki és ebbe bele tudtam nyugodni. Az utóbbi év során azonban elhidegültünk egymástól. Őt szörnyű tragédia érte, amiben próbáltam mellette lenni, de nem igazán hagyta. Próbált keménynek mutatkozni, az életét változatlannak, de azt hiszem mégis sokat változott, de leginkább az volt a baj, hogy képtelen volt megküzdeni azzal, ahogy az állapotom folyamatos romlása során viselkedtem. Hisztis voltam, hiperszenzitiv, nagyon sokszor borultam ki, amit ő sokszor magára vett, pedig próbáltam megértetni vele, hogy ez nem róla szól. Végül nem tudta elfogadni, hogy öngyilkossági gondolatok járnak a fejemben. Csúnyán magamra hagyott egy csúnya vita után. Elhagyott engem a legnagyobb bajban. A második, a második számú legjobb barátom volt. Ő tényleg csak barát, bár szintén férfi és így utóbb visszagondolva a dolgokra, talán egy kicsit, bizonyos szempontból mégis párként funkcionáltunk. Mire kezdtem belecsúszni az igazán rossz állapotomba elköltözött a városból. Ez már akkor nagy törés volt a számomra. Végül összejött egy olyan ismerősömmel, akit… aki máig úgy gondolom, hogy nagyon nem hozzá való és nagyon sokat fog neki ártani. Mikor igazán nagy bajban voltam már erre a lányra figyelt, így esélytelen volt, hogy megértse, min megyek keresztül. Azt éreztem, hogy hiába mondok neki bármit és bárhogyan egyszerűen nem érti, és nem vesz komolyan. Ez először csak nagyon rosszul esett, tehetetlennek éreztem magam. Aztán a tehetetlenségem eluralkodott rajtam és végül kimerültem a küzdelemben, hogy megértessem magam vele. Hát nem kerestem többé. Nagy volt bennem az indulat és a fájdalom, és azt hiszem, máig nem tudom megfogalmazni azt a pontos érzést, ami akkor bennem volt. Azt éreztem, hogy nem akarok vele soha többé sem beszélni, sem találkozni. Azt éreztem, hogy jobb volna, ha nem is létezne, ha el is felejtené, hogy én valaha léteztem. Két barátom előtt beszéltem ezekről az érzéseimről. Ezek nem dühös indulatok voltak. Úgy éreztem nem bírnám már elviselni a társaságát, azt hogy úgy maradjon benne az életemben, hogy nem jelentek neki annyit, mint amennyit hittem. Ezek szomorú indulatok voltak. A gyász indulatai. Nem haragudtam rá, mert tudtam, hogy nem tehet róla, hogy nem értett meg, mégis tele voltam indulattal, mint ahogy ha meghal egy szerettünk is, tudjuk, hogy nem tehetett róla, de a puszta tény, hogy nincs többé eláraszt minket és haragszunk mégis mindenre, leginkább a hiányára. Nem tudom mennyire érthető az, amit most leírtam. Talán van olyan, aki megérti, mi a különbség haragszom, mert hibáztatlak és haragszom, mert elvesztettelek között. A harmadik személy, akivel megszakadt a kapcsolatom nem értette meg. Vele jött össze ez a bizonyos barátom és én pont neki próbáltam elmagyarázni a fentieket. Nos ő, szándékosan vagy sem, de úgy adta tovább neki, hogy én a neki szóló üzenetemben a fentieket haragból mondtam. Elhiszem, hogy ez mennyire bántotta, de nem ez volt az igazság. Aki pedig beleavatkozott nem volt a barátom soha, bár tudom, hogy ő azt gondolta, vagy legalábbis ezt hajtogatta mindig, hogy számára én barát vagyok. Emlékszem arra az érzésre, amit akkor tapasztaltam, mikor először mondta ezt. Nem voltam boldog, éreztem, hogy ez így nem állja meg a helyét. Jó ismerős volt, akivel egy gyenge pillanatban, amikor nem volt senki, akihez kötődhettem volna, megosztottam egy olyan mélyen privát érzelmi helyzetemet, amit egyébként maximum az első követtővel osztottam meg korábban. Bődületes hiba volt. Sem megértést, sem tisztességet nem tudott adni cserébe.

Valóban váltakozott egy idő után, hogy épp milyen érzések dúltak bennem a terápiám kapcsán, és így sokszor a terapeutám kapcsán is. Az első alkalom kapásból borzalmas élmény volt, nem hogy jobban éreztem volna magam, egyenesen rosszabb lett akkor este. A következő alkalmak viszont jók voltak, egészen addig a háromhetes, sőt igazából négy hetes kihagyásig, ami a karácsony miatt következett be. Utána le lettem cseszve, hogy miért nem azon a héten hívtam időpontért, amit megbeszéltünk. Kicsit igazságtalannak éreztem a dolgot, mert hát vizsgáztam. Előtte héten is találkozhattunk volna, de akkor neki nem volt jó. Na mindegy is ez, a lényeg, hogy ez a fajta hullámzás akkor kezdődött. Néha nagy lendülettel mentem, mert úgy éreztem, hogy heuréka élményeim voltak, amiket szívesen osztottam volna meg vele, de nem igazán volt ezekre vevő, mindig valahogy valami másra volt kíváncsi. Arra, hogy jöttem, nem arra, hogy az előző alkalomból mit szűrtem le. Szerintem ez butaság volt a részéről. Lelkesen jöttem, hogy megosszak vele valamit, de nem hagyta. Az is igaz viszont, hogy amikor elkezdett az elején kérdezgetni, mindig valahogy valamiért szorongani kezdtem és ezért sosem tudtam magam úgy kifejezni, ahogyan szerettem volna. Igazából, ha jól emlékszem mindig azzal indítottam, hogy nem tudok mit mondani. Tulajdonképp az utolsó három alkalomra a hullámzásom is megszűnt. Egyértelműen ambivalens érzésekkel mentem az ülésekre, de ha választani kellett volna a két pólus között biztos, hogy a negatívat választom. Rossz volt.

Hogy elmondtam neki, hogy izoláltnak és magányosnak érzem magam egy tény, amit ő később saját maga is megállapított, mint újdonságot. Vagyis nekem úgy tűnt, hogy számára ez egy új dologként érkező felismerés volt, annak ellenére, hogy hát igen ez is az első infók közt volt, amit megosztottam vele… naaaaa mindegy….

A párom, három évig volt az életem legfontosabb szereplője kapcsolatunk elejétől kezdve hazudozott, a hazugságait letagadta és megcsalt. Többnyire a hazugságok erről szóltak. Majd még legalább két másik nővel is megcsalt, és végezetül egy negyedikkel, akivel utánam össze is jött. Pár hónapra rá velem kezdte csalni, még legalább egy nő mellett, akivel engem is csalt anno. Hogy miért mentem bele ebbe arra nagyon egyszerű a válsz. Azt gondoltam, hogy szerelmes vagyok belé, ragaszkodtam ahhoz, hogy mi jó pár vagyunk, csak nem értettük meg egymást és azt reméltem, hogy majd most menni fog és visszajön hozzám. Vissza is jött, de csak amikor súlyos betegségében magára hagyták. Vele voltam, kezdetben csak barátként, aztán annyira szükségét éreztem én is, hogy rendezzük mindezt, ami köztünk van, hogy a végén együtt maradtunk, amíg újfent meg nem csalt többekkel, köztük a jelenlegi barátnőjével. Ezt a nőt két ízben szintén megcsalta velem (is), de ez már csak a szexről szólt. Sosem voltak kapcsolaton kívüli partnereim… még csak egyéjszakás kalandjaim sem. Akikkel együtt voltam, azokat mindig komolyan vettem, és őt nagyon szerettem. Vagy legalábbis ezt hittem. Ettől vajon promiszkuózus lennék? Nem hiszem.

Ő, kapcsolatunk vége felé szó szerint mindentől megfosztott. A méltóságomtól, az önbecsülésemtől, a pénzemtől, a személyi szabadságomtól (igen ez bizony azt jelenti, hogy nem egyszer bezárt), végül pedig fizikailag bántalmazott. Nem ütött meg… neeem… addig rángatott, amíg kék-zöld foltjaim nem lettek és egyszer mikor elhatároztam, hogy eljövök tőle dühében megpróbált megfojtani. Igen, annyira dühös voltam rá mindezek után, még soha életemben senkire egy jó hónapig, sőt talán kicsit tovább. Azt hiszem megtapasztaltam ez idő alatt azt, amit gyilkos indulatnak neveznek. Azt éreztem annyira gyűlölöm, hogy meg tudnám ölni. Aztán elmúlt, azóta is higgadtan és érdeklődés nélkül gondolok rá. Persze eszembe jut hetente egyszer-kétszer, de már nem érdekel többé sem ő, sem hogy mi történik vele. Az indulataim végett impulzuskontroll problémáim lennének? Hát… nem tudom.

Azt gondolom, hogy ezen információk hiányában a terapeutám egy legalábbis félig meddig fals képet alakított ki rólam és a működésemről. Azt gondolom, bár hangoztatta több ízben, hogy ő rám figyel, ott és akkor én voltam a fontos, valójában csak akkor éreztem volna magam biztonságban, csak akkor hihettem volna őszintén, hogy figyelnek rám, ha ezeket elmondhattam volna. Így nem volt meg a bizalom. Ugyanakkor azt gondolom, hogy határozottabban is próbálhattam volna ebbéli érzéseimet kommunikálni felé. Talán a szorongásom miatt, amit a társaságában éreztem, nem tudom, de az asszertivitástól igencsak távol állt a viselkedésem. Amiatt, hogy képtelen vagyok megértetni magam vele szenvedtem is rendesen, főként, hogy pont egy olyan élethelyzetből csöppentem oda, amiben szinte mindenkitől azt éltem meg, hogy nem ért meg, nem figyel rám és nem vagyok fontos neki. De erről bővebben… talán holnap. Újraolvasva mindazt, amit leírtam, most azt érzem, én sem hiszek magamnak. Alaposabban át kell gondoljam mi is történt, mert most konkrétan hiteltelennek tűnök a saját szememben. De ezt is már csak holnap. 

Az, ha valaki meglehetős gyakorisággal veszi magára, sőt inkább személye elleni támadásnak, ami esetleg a hétköznapok során atrocitásként vagy kritikaként éri már borderline vonás? És - még ha éssel nem is kezdünk mondatot- az az volna, ha valaki egy számára fontos ember által történő elutasítást vesz teljesen a személyére vonatkozólag? Engem már önmagában a borderline fogalom is zavar, annyira széleskörű, sokrétű és furcsa. Tartok tőle, hogy az vagyok, közben pedig talán épp ezért nem akarom megérteni, hogy mit is takar a borderline személyiségszerkezet úgy önmagában, mialatt a saját betegeim közül többnyire felismerem könnyedén a bordikat. Egyre inkább kezd meggyőződésemmé válni, hogy ellentétben terapeutám kezdeti vélekedésével, valóban az vagyok. Leginkább azért rémiszt meg ez a gondolat, mert ez számomra egyenértékű azzal, hogy minden eddigi kapcsolati problémámért én vagyok a felelős és ez borzasztó bűntudattal tölt el. Azt érzem, hogy annak ellenére, hogy látszatra sosem akartam senkit ezzel vagy azzal stigtamtizálni, mégis alapvetően ezt teszem. Túl korán ítélek, elragadtatom magam és bejósolok olyan dolgokat, amiket igazából nem tudhatok. Amiatt, hogy ennyire szélsőségesnek látom a borderline betegeket, vagyis inkább a működésüket és sorsukat, amiért ennyire könnyen mondok ítéletet felettük, ha én is az vagyok magamra is ugyanezt az ítéletet kell, hozzam. Talán arra jó egyedül ez a dolog, hogy érezzem mennyire is súlyosak az ítéleteim. Világ életemben könnyen ítélkeztem és világ életemben indulatos voltam, ha valami érzelmileg nagyon megérintett, márpedig szenzitív ember lévén elég sok ilyen volt. Az évek múlásával persze csökkentek ezek az élményeim, az indulataimat is sokkal jobban tudtam kontrollálni, mint annak előtte, sőt mostanra azt hiszem egy kicsit túl is lőttem a célon. Emiatt a legtöbb esetben a végtelenségig vagyok elnéző, elfogadó és empatikus és szinte bármit meg lehet velem csinálni anélkül, hogy a saját érzéseim, a tudatalattim jelzéseire figyelemmel lennék, és még időben fellépnék azok ellen a dolgok ellen, amik zavarhatnak. Talán kitűzhetném ezt első leckeként.

1.        Tanuld meg kifejezni a kételyeidet mielőtt engednél a vágyaidnak!

Nem tudom ez mennyire reális elképzelés, de azt gondolom, ha sokkal nagyobb figyelmet szentelnék annak, hogy egy-egy helyzetben a szorongáson túl, hogy is érzem magam, megfelelőbben ki tudnám fejezni magam, ahogy érzek, és megfelelőbben ki tudnék állni magamért, amikor legalábbis szükséges. Az, hogy valaki szenzitív még nem feltétlenül teszi őt személyiségzavarossá, ahogy az sem, ha szorong. Mert, hogy mi az, ami most van. Most az van, hogy ha csalódok a hozzám közelálló személyekben, reakcióikban velem szemben első sorban, akkor nagyon szenzitíven tudok rá reagálni. Vagyis pontosabban megfogalmazva, ha azt érzem sokáig, hogy bántanak és igazságtalanul, elhanyagolnak, nem adják meg nekem azt, amit úgy érzek, meg kéne, akkor mintha megfeledkeznék azokról a dolgokról, amikért szeretem őket és nagyon tudok haragudni. Aztán ez persze gyorsan elmúlik általában, ha valóban szeretem őket. Az utóbbi időben ismerősi kapcsolatom ért úgy véget, hogy ő azt speciel tudom, hogy mély barátságnak vette, de ezzel szemben olyan pontokon élt vissza a bizalmammal, legalábbis én így éltem meg, hogy egyszerűen nem kerestem többé. Nem volt rá igényem, de vitázni, veszekedni sem, és őszintén szólva, most is így érzek ezzel kapcsolatban. Pedig nagyon el tud önteni a harag, ha eszembe jut, hogy mit is tett, mennyire élt vissza a gyengeségemmel, legalábbis az én szemszögemből. Sajnos a saját szemszögemet mindig kiválóan tudom racionalizálni, emiatt mások ítéletében nem bízom, a magaméban mindig bizonytalan vagyok, de mindenesetre egyik oldalról, mindig racionálisak a magyarázataim arra, ha megorrolok valakire, másik oldalról pedig mindig bűntudatom van, hátha mégis türelmesebbnek kellett volna lennem. Node eltértem a tárgytól. Ott tartottam, hogy ha valaki valóban közel áll a szívemhez, akkor meglehetősen sok ilyen esetnek kell manapság már megtörténnie ahhoz, hogy valóban dühös és indulatos legyek. Volt egy olyan időszak az életemben, amikor az aktuális baráti társaságom tagjait, hogy is mondjam nagyon idegennek éreztem. Elég paranoid is lettem rájuk, úgy éreztem, bajuk van velem. A végén arra jutottam, hogy nem tudom őket a helyükön kezelni. Nem úgy tekintettem rájuk, ahogy kellett volna, túl sokat vártam el tőlük, aminek nem tudtak megfelelni. Onnantól, hogy a helyükön kezdtem kezelni őket, annak elfogadni őket, amik és a kapcsolatunkat azon a szinten lévőnek, amin volt sokkal jobb lett a viszonyunk, jó barátok azóta is. Azt hiszem a mostani életemben is valami ilyesmi van jelen, nem azon a szinten kezelem a barátaimat, amelyen kellene. Ezt sokszor látom és elfogadom, de van, hogy a magányosságérzésem annyira eluralkodik rajtam, hogy elvesztem a türelmem, elfelejtem megérteni, hogy X vagy Y, miért is nem képes úgy a barátom lenni, ahogy én szeretném és felhúzom magam. Túlcsordulok és olyankor eléggé hisztis tudok lenni.

Nemrég egy barátnőmmel alakultak így a dolgok. Mérgemben, sértettségemben faképnél hagytam, duzzogtam picit, aztán mikor lehiggadtam úgy döntöttem leírom azért neki, hogy mi is volt bennem, a lehető legnormálisabban, mert hát, ami nekem egyébként problémám volt a viselkedésében, az másnak is az volt. Én csak jobban a szívemre vettem, hisz én vagyok egyébként folyton egyedül, engem jobban megvisel. Mégis bűntudatom van, félek, hogy hibáztam, hogy megbántottam. Megint az az érzés öntött el, hogy indokolatlanul voltam rá dühös, pedig ez nem igaz. Akkor lehet, hogy csak indokolatlanul rosszul fejeztem ki magam? Nem tudom. Az esetek többségében azt élem meg, hogy a haragom nem volt jogos, hogy nekem sokkal türelmesebbnek kéne lennem.

Így volt ez az utolsó fiúnál. Az én szemszögemből, teljesen komolyan vettem őt és ez egyfajta érzelmi elköteleződést jelent. Nem hinném, hogy hiú ábrándokba ringattam volna magam, vagy túlon túl beleéltem volna magam, esetleg túl sokat akartam volna. Az én szemszögemből nagyon is visszafogtam magam. Mondhatjuk, hogy egy kicsit talán mégis hallgattam arra a kicsi vészcsengőre, ami úgy egyébként ott kolompolt valahol, hogy bele sem szabadna mennem az egészbe. Mégis az, ahogyan éreztem, hogy akar, és mégis elutasít, ez a fajta játszadozás a harmadik alkalomra nagyon megviselt. Már a másodikon is felbosszantott, akkor szerintem legalábbis finoman vissza is jeleztem ezt, amit a fiúka már akkor indokolatlan lebaszásnak élt meg. Hozzá tartozik, hogy negyedannyira nem volt benne a helyzetben érzelmileg, mint amit a viselkedése sejtetett és ez számomra, csak később derült ki, mindazonáltal azon túl, hogy igenis finoman helyreteszem, nagy ívben kellett volna tenni az egészre, de én nem tudtam ezt megtenni. A harmadik alkalomba úgy mentem bele… hú erre mondják, hogy minden jobb érzésem ellenére. Teljesen be voltam szorongva attól, hogy megint vagy még mindig nem leszek elég jó neki…. de annyira akartam, hogy jó legyek neki, annyira azt akartam hinni, hogy az lehetek. De annyira féltem, hogy megint pofára ejt, hogy képtelen voltam türelmes lenni vele. Szintén hozzá tartozik, hogy ő is mondta ekkor, hogy tulajdonképpen a kétkedésem benne megintcsak teljesen jogos volt… ugyanakkor a reakcióm, hogy szépen és kifejezetten illedelmesen elküldtem a fenébe, megint csak sok volt neki, még ha el is ismerte, hogy igazam van. Tényleg. Persze annak rendje és módja szerint ez igencsak lealázósra sikerült, amit szinte rögtön meg is bántam. Na nem azért, mert ne éreztem volna, szinte minden egyes szavát igaznak – most is azt gondolom, hogy csak az igazat mondtam – hanem mert féltem, hogy most aztán emiatt tényleg elveszítem. Nehezemre esik a lezárás, ha akarok valamit és nem kapom meg…meg úgy egyébként is, azt hiszem, mindig nehezemre esik, ha kötődöm valakihez. Persze az emiatti bizonytalanságom vezethetett el a negyedik és ötödik körhöz, ami ugyan már csak inkább barátságról szólt, mégis ugyanaz az elutasítás, és ugyanaz a frusztráció lett a vége. Azt hiszem, borzasztó nehezen fogadom el, hogy nem kellek valakinek. Nem tudom… nem, nem tudom, mit tennék, ha most mégis felbukkanna, akármilyen célzattal. Tudom a helyes megoldást, hogy el kellene küldeni, sőt nem is törődni vele, de nem tudom, hogy képes lennék-e erre, vagy túl erős lenne bennem a vágy, hogy kiderüljön, mégiscsak kellek neki. Még szerencse, hogy ő sosem fog többé felbukkanni. Ettől én most borderline vagyok?

Amit előző bejegyzésem végére írtam, miszerint sajnálom, hogy nem tudtam a terapeutámmal megosztani az érzéseimet és felfedezéseimet, amit a terápiából szűrtem le természetesen javarészt belőlem jön, de minimum kölcsönösen hoztuk ezt össze. Az az érzésem, hogy amiért mérges lehetek rá, hogy nálamnál jóval tapasztaltabb terapeuta létére hagyta magát általam beszippantani az általános kapcsolati működésem csapdájába és ennek volt köszönhető, hogy nem igazán tudtunk kikecmeregni ebből a meglehetősen negatív helyzetből. Ha a terapeutám hibáit kéne felrónom, azt mondanám, hogy este hétkor már senki ne akarjon senkit analizálni. Lehet, hogy előbb utóbb én is ezt fogom gyakorolni, de a jóisten mentsen meg tőle. Este hétkor az ember egy átdolgozott nap után mindehhez túl fáradt, nem tud sem koncentrálni, sem figyelni. Igen, ha az ember a főállása mellett működtet magánpraxist nem sok választása akad, de azt gondolom, nem mehet a terápia minőségének rovására a páciensek mennyisége. – Ezt azt hiszem a saját magam számára is alá kell, húzzam. De ezzel azért most rendesen felmentettem őt. Ettől függetlenül is figyelnie kellett volna arra, hogy mi is történik. Ezért van a terapeuta, hogy visszatükrözze a valóságot, nem hogy a részévé váljon.  

Másrészről, már az elején felvetült benne a kérdés, hogy a problémám alkalmas-e egyáltalán arra, hogy most dream-be kezdjünk. Azt gondolom, ha tisztességes anamnézist vesz fel, hamar rájött volna, hogy nem az. Számomra, aki nem ismertem a dream koncepcióját ez nem lehetett világos, így ez alól felmentem magam. Az, hogy mégis belement, persze nagymértékben szólt rólam. Az elején eltitkoltam a problémám súlyosságát. Elmondtam ugyan mennyire mélyen érzem magam, de azt nem, hogy meg akarok halni. Használtam ugyan olyan szavakat, hogy így nem tudom tovább vezetni az életem, de bárhogy is fejeztem ki magam, az nem volt elegendő ahhoz, hogy ő a helyzetem igazi súlyosságát lássa. Ezzel el is érkeztem azt hiszem az első tanulsághoz, amit a terápiában megtapasztalt működésemből – sajnos csak introspektíve – levonhatok.

Igen, kerültem, hogy kimondjam, meg akarok halni, de annak ellenére is, egy kis tapasztalattal bíró terapeuta is észreveszi, de minimum rákérdez a szuicid veszélyeztetettségre ilyen helyzetben, de az enyém nem tette. Nem vett komolyan, de nem hinném, hogy azért, mert egy link ember lenne, hanem sokkal inkább én magam voltam ennek az oka. Nem tudom hogyan és miként, de meg sem fordult mindez a fejében, nem látta rajtam az igazán nagy baj jelét. Később, a terápia haladtával volt egy nézeteltérésünk is, egy általam félreértett megjegyzése kapcsán, amit aztán tisztáztunk. Ő mégis egész addig nem tudta, hogy elfogadtam-e, amit válaszul mondott, amíg még egy üléssel később ez ismét szóba nem került és ki nem mondtam, holott meggyőződésem volt addig, hogy látnia kellett rajtam, hogy megértettem, elfogadtam és maximálisan a helyére tettem magamban, amit mondott. Ez számomra azt jelezte, hogy valamilyen úton módon egész más benyomást tettem rá, mint azt szándékomban állt. Vajon máskor is így teszek? Más kapcsolataimban is előfordul ilyesmi? Nem jelzett vissza nekem, a végén mondjuk magam kérdeztem rá, de akkor is kikerült a visszajelzés lehetőségét.

Számomra most nagyon fontos lenne, hogy valaki őszintén jelezzen nekem vissza a viselkedésemmel kapcsolatban, az érzésekkel kapcsolatban, amiket kiváltok, mert azt hiszem nem értem egészen, nem látom jól mindezt bizonyos esetekben, de erre még a terapeutám sem volt képes. Ha jól átgondolom, ez megint egy olyan dolog, amiben effektíve ritkán, vagy szinte soha sincs részem. Hogy milyen érzéseket keltek a másikban, milyen gondolatokat ébresztek egy ilyen kritikus, érzelmileg megterhelő helyzetben nem jelzik vissza nekem. Ezt is valószínűleg én váltom ki másokból. Itt van tehát két dolog mindjárt, amit nem értek, és kétségbe ejt. Egyrészt valahogy a velem szoros kapcsolatba kerülők nem érzékelik a valódi érzéseimet, holott én azt gondolom, hogy egyértelműen kifejezem őket, így kölcsönösen nem értjük egymást. Ők, hogy mi bajom, én meg, hogy hogy a csudába nem értik. Másrészt nem jeleznek nekem vissza arról, hogy mit váltok ki belőlük, így mindig maradnak a saját feltételezéseim a másik gondolatait illetően és…. istenkém mindezek alapján, azt érzem, hogy a saját érzéseim által másokban keltett mentális állapotok megértésében komoly hiányosságaim vannak. Általában jól mentalizálok, de ha a mentális állapotok tárgya én magam vagyok szemlátomást más a helyzet és ez sok-sok mindent magyaráz, leginkább azt, hogy miért érzem azt, hogy folyton félreértenek. Mindenképp nagyobb figyelmet kell szentelnem annak, hogy másokban milyen hatást keltek, talán ez segíteni fog, hogy közelebb kerüljek ahhoz, aki mások szemében vagyok.  De most komolyan ekkora mentalizációs deficittel élem az életem és végzem a szakmám? Ajaj…

Persze mindez az önértékelési problémáimmal is összefügg. Előző terapeutám arra kért, hogy kérjek a számomra közelálló ismerőseim közül pártól beszámolót rólam. Jó és rossz tulajdonságokat egyaránt. Az eredmény messze meghaladt azt a szintet, ahogy akkor én önmagamról gondolkodtam. Igen, azt hiszem bár fejlődtem, de még van mit tanulnom.

Mindez, azt hiszem, valamelyest összefügg a terapeutám által is rendszeresen visszajelzett agressziókezelési nehézségemmel. Tele vagyok indulattal mind a mai napig. Mondhatni robbanáskész vagyok, bizonyos emberekkel szemben legalábbis nagyon nehezemre esik az önuralma fenntartása, főleg hozzám közelállókkal szemben persze és főként, ha a téma én vagyok. Rettenetesen ingerlékeny vagyok. Ugyanakkor, mint azt az utolsó párkapcsolati próbálkozásom is jól mutatja a végtelenségig vagyok irreálisan elnéző, türelmes és a végtelenségig veszem magamra a felelősséget minden hibáért, ami a kapcsolataimban előfordul. Régóta észrevettem már,hogy az emberek nem érzékelik, hogy bizonyos dolgokat velem szemben sem lehet megtenni, még akkor sem ha elnéző vagyok, de az utóbbi időben arra jutottam, hogy voltaképp én nem érzékelem azokat a határpontokat, ahol már mindenki más befékezett volna, de én csak azt hajtogatom, hogy nincs semmi baj.  Nem is érzem ilyenkor, hogy baj lenne, csak valami halvány csengőszót, ami figyelmeztet, de általában csak magát a veszélyt érzem, azt nem, hogy mi is a valós vész. Nem tudom, ez mennyire volt érthető, de a lényeg, hogy addig lehet velem bármit megtenni, hogy amikor aztán visszajelzem, hogy ácsi, mindig jóval túlzóbbnak érzik a reakciómat a szükségesnél, jellemzően függetlenül attól, hogy én mennyire érzem magam szubjektíve indulatosnak az adott helyzetben. Megint csak ugyanoda lyukadtam ki azt hiszem. Egyrészt a végtelenségig hagyom magam, nem figyelek eléggé a saját érzéseimre. Talán ilyenkor is mindig a racionalitásom kerül előtérbe, ami észre sem veszem, hogy nincs kontrasztban az érzéseimmel? Aztán amikor már elszakad a racionalitás cérnája a szívem veszi át az irányítást és megint nem veszem észre sem a saját érzéseim fokát, sem azt hogy milyen reakciót váltok ki másokból? De hát racionálisnak lenni egy konfliktushelyzetben jó nem? Persze, ha egy férfi háromszor egymás után hülyít és te egy „jól van semmi baj majd megoldjukkal” elintézed, majd a negyedik után kiakadsz, az lehet, hogy már rég, úgy az első eset után túllépte azt a bizonyos határt, amikor racionálisan még megoldani kellett volna próbálni a helyzetet és nem elengedni. Értelmes ez a mondat? Úgy érettem, hogy talán az még belefér, hogy az első kör után meg akard oldani, meg akard menteni racionálisan a helyzetet, nemtörődve azzal a bizonyos vészcsengővel, ami rég szól, hogy hagyd a fenébe. De a második után, már az lenne a racionális megoldás, hogy valóban hagyod a fenébe…. kivéve persze, ha mindenáron kézben akarod tartani a dolgokat és minden áron meg akarod te magad oldani a problémát, amit a másik nélkül nem lehet. Tehát továbbra is gond a kontrollkérdés, mint ahogy ezt rég sejtem. Irányítani akarom talán mindenáron mások velem kapcsolatos érzéseit és nem érem fel, hogy mások talán egyszerűen kevésbé veszik komolyan a dolgokat? Mondjuk, ha én vagyok az, akit kevésbé vesznek komolyan nem csoda, hogy zavar.

Az utolsó fiú esetében mindenképp fontos szempont, hogy nem láttuk a dolgok súlyosságát ugyanazon a szinten. Magamat hibáztatom, és túlzónak ítélem meg a reakcióimat, mert úgy érzem, hogy pont olyan lazán kellett volna kezelnem a dolgokat vele, ahogy ő tette és amit én sokáig nem láttam. Mintha ez a lazaság lett volna a helyes hozzáállás, és nem az enyém. Ezt mondják az érzéseim, de az eszemmel tudom, hogy valójában mind a kettő hibás volt. Én túl komolyan vettem őt, amit semmi nem indokolt, ő viszont túl komolytalanul vett engem, felelőtlen volt a viselkedésében, nem gondolván, hogy mekkora károkat okoz. Azt hiszem egyikünk sem tudta elengedni a maga nézőpontját. Nos igen, az ő számára legalább annyira megrendíthetetlen az önmagáról kialakított képe, mint az enyém… na jó az enyém azért már legalább inog. Mindazonáltal ő is tudja többnyire, hogy felelős, ahogy én is, hogy azért nem teljes mértékben. Nem lett volna szabad ennyire akarnom, hogy akarjon, vagy ennyire ragaszkodnom ahhoz, hogy úgy akarjon, ahogy én őt. Igen itt azt hiszem nagyot hibáztam, de még nem tudom e téren, hogy kellene másképp, pedig fontos lenne ezt megtanulni. És igen, azt gondolom, hogy a terapeutámmal való meg nem értettségem hátterében is ez volt. De bár én úgy érzem, hogy ezt már akkor is értettem és próbáltam is neki elmagyarázni, ő nem értette meg.

Furcsa nekem ez a gondolat, hogy képtelen lennék más szempontjából elfogadni a dolgokat, miközben mindig úgy gondolkodtam magamról, mint mások látásmódjára nyitott és elfogadó emberre. Lehet, hogy ez volt az egyik legnagyobb tévedésem önmagammal kapcsolatban.

Node ezt majd később folytatom. 

Azon gondolkoztam, hogy is jutottam idáig. Vagyis inkább azon gondolkoztam, hogy miként kezdhetném el leírni az utóbbi időben önmagammal kapcsolatban felmerült gondolataimat. Álmodtam nemrég, egy nagyon különleges álmot, amiben ismét megjelent a szokásos ház motívum, ha nevezhetem annak, ami egy rendszeresen visszatérő helyszíne az álomvilágomnak. A ház mindig másmilyen, de jellemzően nagyon elegáns, modern, luxus épület. A terapeutám, nem sokat mondott el a jelképeknek tulajdonított valódi jelentésekről, de a házat végül mégis megosztotta velem. Azt mondta, hogy mindig a szelfet jelképezi. Hogy az elmúlt évek során többször is visszatérő eleme álmaimnak a ház, jelentheti ezen keresztül azt, hogy dolgozom önmagam megismerésén. Most, hogy vége, az elsősorban álmokra épülő terápiámnak álmodtam egy kissé szorongató, de mégis gyönyörű álmot és, hogy ismét klaviatúrát ragadjak elsősorban azzal a céllal hozakodott fel bennem, hogy leírjam ezt az álmot, bár leginkább megfesteni lenne érdemes.

De nem szeretnék nagyon előre rohanni. Amikor utoljára írtam magamról, mélyponton voltam. Az az érzés kezd bennem egyre inkább erősödni, hogy egyfajta szezonális depresszióban szenvedek. Legalábbis évek óta, rendszeresen és jellemzően a novembertől nagyjából februárig tartó időszak az, amikor igencsak nagy lélektani mélységekbe sikerül zuhannom. Nem volt ez másképp most sem, most viszont a sok nehézség, ami az előző évemet tarkította arra sarkallt, hogy önmagam, a munkám, a barátaim és a családom érdekében jobb lesz, ha nem halasztom tovább az önismeret folytatását. Így, mondhatjuk, hogy egy normatív krízis kellős közepén csücsülve a szokásos szezonális depressziómhoz kötve meg akartam halni, de ehelyett elkezdtem egy un. rövid dinamikus terápiát, amely az álmok segítségével próbál közelebb vezetni önmagunkhoz.

Gyorsan hirdetek terápiám sikerességét illetően eredményt, bár a válasz korántsem lesz ennyire egyszerű, de leszögezhetjük, nem haltam meg, még itt vagyok, jobban vagyok, nyilván profitáltam az egész ügyből. Ellenben borzasztó élmény volt. Nem, nem azért, mert oly mélységekig jutottunk volna el, ami felzaklatott, hanem mert egyáltalán nem jutottunk el sehova. Vagyis, ez így ahogy leírtam nem igaz, hisz voltaképp nagyon sok dolgot leszűrtem belőle, csak épp nem azt, amit terapeutám, a maga szelíden erőszakos módján rám próbált erőltetni, sokkal inkább annak okairól és a saját viselkedésem természetéről, ami miatt nem jutottunk sehová. Emiatt is kezdtem voltaképp hát neki újfent a blogolásnak, hogy megosszam, ha mással nem a nagy semmivel, de kiírjam magamból, amit a terapeutámmal nem tudtam megosztani.

Kezdem hát az elején. Az első alkalommal rettenet feszülten, dühösen érkeztem, telve munkahelyi, főként a kollégák kapcsán felmerülő gondokkal, és ott követtem el a terápiás bizalom kialakítása felé való első nagy hibát, hogy engedtem a könnyebb útnak és a felgyülemlett igencsak nagy ventillációs igényemnek ezekkel kapcsolatban és gyakorlatilag az utolsó negyed óráig másról sem beszéltem. Pedig kellett volna. Kellett volna, mert a magánéletem mind baráti, mind párkapcsolati téren romokban hevert, az életem kilátástalannak tűnt és meg akartam halni. Azt éreztem, hogy az égegyadta világon senkit nem érdeklek, és hiába kapálózom, az égegyadta világon senki nem ért meg engem. Az első alkalomról, ahogy később sok másikról is, teljesen kielégületlenül távoztam, ami miatt nagyon csalódott, és dühös voltam. A terápia vége felé többször próbáltam beszélni arról, hogy mi miatt is érzek így, és a magyarázatot mindig arra próbáltam – teljesen őszinte szándékkal – vezetni, hogy az idő és a terápia rövidsége (10 ülés) miatt állandóan úgy érzem, hogy egy csomó minden bennem ragad, aminek ki kéne jönnie. De a valóságban, abszolút és teljes mértékig ugyanazt éltem meg a terápiám során, minta a kapcsolataim 99%-ban, hogy nem figyelnek rám és nem értenek meg, ami miatt csalódott és dühös voltam. Mindez különösen azért kiábrándító, mert a terapeutám úgy nagyjából félidőnél elkezdte rendszeresen hajtogatni, miért is nem engedem meg magamnak, hogy csak rám figyeljenek – mármint ő – és csak én legyek a fontos. Furcsa és paradox érzések keveréke van bennem most, hogy ezt leírom. Egyrészt, mert magam is arra jutottam, hogy nem engedem meg ezt magamnak, másrészt azért, mert határozottan az volt a benyomásom, hogy azért mert ő nem figyel rám, nem érdeklem, sőt fárasztom és nem ért engem, miközben az ellenkezőjét hajtogatja. Őszintén szólva teljesen hiteltelen volt a számomra, így a terápia utolsó alkalmait a hátam közepére sem kívántam. De azért álmodtam igen aktívan, szerinte érzelmileg is jelen voltam, még ha sok is volt bennem az ellenkezés…. igazából azt hiszem még mindig nem érti, hogy miért nem láttam én ezt. Most se egészen látom, vagy nem egészen úgy ahogyan ő.

Megállapodásunk szerint, közös munkánk célja a kapcsolati életem körüljárása volt. Isten bocsássa meg, de nem mertem az utolsó alkalommal se rákérdezni, hogy ő komolyan gondolja-e, hogy mi tényleg ezt tettük, mert bennem semmi ilyesmi nem maradt meg. Az első pár alkalmat élveztem, jó volt, de úgy az ötödiktől egyre világosabbá vált számomra – ezt ott akkor vissza is jeleztem -, hogy nem igazán fogok olyan dolgokba ütközni én itt, ami új lenne a számomra. Igazam is lett és szegény – nem tudom, nem sajnálattal írni ezt – tökre nem értette, hogy mi a bánat bajom van. Nem jutottunk sehová és nem értünk el semmit. Istenkém még most is csupa indulat vagyok, ha ez az egész az eszembe jut. Minden, amire egy-egy terápiás ülés alkalmával kilyukadt, ő és én max csak részben az volt, hogy bizony tele vagyok haraggal, indulattal és félelemmel, hogy túlon túl fontos számomra az intellektusom és hogy egyébként egyedül vagyok a vakvilágban, mint az ujjam. Na köszi. Sehogy sem akarta megérteni, hogy nem hogy ezekkel tisztában vagyok, ezek mélyebb okai és érzelmi háttere is világosak előttem. Az utolsó alkalommal azt javasolta, hogy nonverbális terápiába kezdjek, mert valahol a nonverbális koromból, - sokat voltam kórházban, anyámtól távol – lehetnek olyan szorongásaim, amiket képtelen vagyok feloldani. Édes Istenem…. annyira rég tisztában vagyok ezzel… még talán 15 sem voltam, amikor már pontosan tudtam, hogy ott bizony nagy gebasz volt, aminek hatása azóta is elkísér. Ez volt a végkövetkeztetése könyörgöm, valami amit rég tudok. Csak, hogy érthető legyek én abban bíztam a terápia kezdetétől, azon túl, hogy lesz valaki aki csak rám figyel és akinek én vagyok a fontos, hogy ezeken a tényeken tovább lendülünk valamilyen irányba és végre változhat valami. De nem… Azt mondta, hogy most eddig tudtunk jutni, hagyjak időt magamnak. Hát én ezt kikérem magamnak, én sokkal tovább tudtam volna jutni, de egyszerűen nem ez a terápiás közeg volt nekem ehhez a megfelelő.

Amit fentebb leírtam ugyanakkor, csak azoknak a terápiás eredményeknek a tagadása részemről, amiket szerencsétlen, egyébként engem szerintem rég a pokolba kívánó terapeutám látni vélt. Én valóban profitáltam ezekből az alkalmakból, kapcsolati működésemet illetően, de ahhoz nem annyira a dream-nek, hanem magának a kapcsolatnak volt köze. Ami megint csak szomorú, hogy ezt ki kellett volna tudni mondani ott is, meg kellett volna értődnie ott is, de valahányszor erre tereltem volna a szót, vagy beszélni szerettem volna a kapcsolati működésemről, valahogy elbeszéltünk egymás mellett. Hozzá tartozik,hogy amíg le nem ültem, mindig nagyon magabiztos voltam abban, hogy haladtam, de amint meg kellett szólalni és feltette, a hogy jöttem ma a terápiára kérdést, szinte mindig rögtön beszorongtam, mert ha épp nem és elmondtam, azt éreztem, hogy nem ért meg, sőt az észrevételeimet semmibe veszi pedig hét közben ezek az észrevételek nagyon is sokszor kész heuréka élmények voltak a számomra. Az utolsó alkalommal még azt is mondta, hogy sokszor úgy érezte, helyettem kell dolgoznia, mintha a nyilvánvalót nem venném észre….dehogynem de olyanról, mi a bánatnak beszéljek, amit amúgy is tudok. Én mindig olyan kérdéseket próbáltam felvetni, amik tisztázatlanok a számomra, neki lehet hogy újdonság volt egy két dolog, de az égre talán végig kellett volna hallgatni engem és nem lett volna a számára akkor feltáró erejű, ami számomra evidencia már rég.

A kapcsolati életem feltárása volt tehát a cél, de a kapcsolati életemről mit sem tudott. Nem tudta, hogy mit tartok benne én magam problémásnak. Elhiszem én, hogy a múlt eseményei nem relevánsak egy itt és mostra épülő terápiában, de honnan a csudából tudja, hogy mi zavar engem, ha nem hallgatja meg előtte, hogyan működöm most? Mikor egyszer szóba került egy meghatározó kapcsolatom, zavarban voltam, hogy mondhatnám el ezt kellő rövidséggel, hogy értse, hisz fontos. Én legalábbis rohadtul nem így dolgozom. Előbb anamnézis, aztán terápia, hát az én anamnézisem a saját terápiámban, igencsak hiányos volt. Ebből adódott azt hiszem első körben az az érzésem, hogy nem figyelnek rám, hisz nem érdekelte, hogy mi bajom van. Vagy megint én vagyok a butus, hogy azt gondolom, hogy ha egy éve csúszok bele egy krízisbe, akkor fontos, hogy miként is történt mindez? Nem az egész életem elmesélését láttam itt létfontosságúnak, hanem csak ezé az egy évét. A nem figyeltek rám érzést tovább erősítette sajnos, hogy rendre belefutottam abba, hogy újként üdvözölt néhány velem kapcsolatos felfedezést, például a magánytól való félelmemet, amit már a legelején konkrétan ki is mondtam neki. Ez elég zavaró volt, a harmadiknál már komolyan fontolgattam, hogy visszakérdezek, hogy most tényleg erre sem emlékszik? Akkor meg minek jegyzetel? Az utolsó ülésen arra is emlékeztetnem kellett, amit már a legelső telefonbeszélgetésünkben is mondtam, hogy igazolásra is szükségem lenne a találkozásainkról a képzésemhez. Nem figyelt rám, nem törődött velem, nem voltam fontos. Miközben egyre hajtogatta, hogy de. És mégis… pont ezt látom az egész terápia legnagyobb értékének. De ezt majd a következőkben írom le, most inkább pihenek kicsit. Mindenesetre nagy kár, hogy mindezt pont a terapeutámmal nem tudtam megosztani.

Ma ismét elkezdem írni a blogom, bár alapvetően más okból, mint korábban.

Hónapok óta depressziós vagyok. Azt érzem, azt élem meg, hogy körülöttem senki nem vesz engem komolyan, amikor azt mondom, hogy nem vagyok jól.

Az ismerőseim többsége mindig is úgy tekintett rám, mint aki mindig segít, aki mindig erős, mellettük áll és akinek egyébként nincs szükségük segítségre. Aki mindig nyugodt, és meghallgat mindent, és le is nyel mindent az égegyadta világon. Sokan ebben az évben bebizonyították nekem, amit korábban nem hittem, hogy velem tényleg bármit meg lehet tenni. Kihasználtak és bántottak, de leginkább az önbecsülésemet gyalulták le a végtelenségig. Azt érzem, szinte minden helyzetben, a munkámat leszámítva, hogy tökéletesen bizonytalan vagyok abban, hogy amit teszek az a helyén van-e vagy sem. Azt érzem, hogy másik felém gyakorolt cselekedeteinek, gesztusaink, mondatainak, szavainak megértésében, értelmezésében folyamatosan tévedek. Ami sértő, azt nem veszem annak, mentegetem az „ellenségeimet”. Amin más átsiklana, azon kiakadok. Rengeteg bennem a harag, a feszültség, a sértettség. A munkám csak további bizonytalanságban tart, hol jó, hol nem jó vajon amit teszek. Megfelel e a főnökömnek a munkám vagy sem. Össze-vissza beszél tudniillik, egyszer megerősít, aztán lerombolja az önbizalmam. A párkapcsolataimban rendre azt éltem meg, hogy nem szeretnek engem, nem törődnek velem, az utolsóban konkrétan pszichésen abuzáltak. Akkor kezdődött a mélyrepülés, Ő, aki megcsalt, elérte a folyamatos tagadásával, hogy azt érezzem, hogy a saját józan eszem csap be. Persze nem tudta volna ezt megtenni, ha én nem hagyom, ha nem akarok mindenáron hinni neki, ha nem akarom mindenáron, hogy a kapcsolat működjön, nem hibáztathatom őt mindenért. De ez már a múlté, csak egy beteges, barátinak nevezett kapcsolat maradt fenn köztünk, amit borzasztóan nehezemre esik elszakítani. Bár dolgozom rajt, talán majd most – hatvanadik próbálkozásra sikerül -, de még most is azt érzem, hogy én vagyok a hibás. Ahogy minden másban is.

Egyetem végeztével a barátaim elköltöztek messzire, akik itt maradtak… mások, ne tartozom közéjük érzésem van folyamatosan. Ma megpróbáltam elmondani az anyámnak, hogy mindenért magamat hibáztatom, hogy folyamatosan azt érzem, hogy mások igényeinek kell megfelelnem, hogy azt élem meg, hogy nekem egyszerűen nincs jogom ahhoz, hogy rosszul legyek. Elveszik tőlem, a „betegséghez” való jogom. Megvádolt azzal, hogy én bántom őt… ugye pont ettől az érzéstől vagyok rosszul, hogy én mindenkit csak bántok. Megvádolt, hogy én csak másokat vádolok…miközben csak saját magamat. Azt érzem, hogy megöltem a kapcsolataimat, hogy nem találom a helyemet a boldogságomat. Azt érzem, hogy bárkinek ha visszajelzem, hogy a megjegyzése tette nekem fájt, azt mindig valahogy még én bántom meg. A sérelmeim nem jogosak, vagy ahogy mondom az a rossz, nem tudom, de valahogy mindig így van. Többé már az anyámnak sem önthetem ki a szívemet. Többé nem, mert őt is csak bántom vele. Senkivel nem oszthatom meg az életem jó dolgait. Senkim nincs. Minden szavával csak azt mondta az elmúlt órákban, hogy én nem csinálok jól semmit és közben nem érti, hogy miért érzem azt hogy semmit nem csinálok jól… és nem érti ennek a paradoxon jellegét. Segítség. Járok pszichológushoz, de a változás nem könnyű és nem gyors. Tudom én, hogy hol a hiba. De ezen, hogy lehet segíteni? Ha tudnám nem lennék krízisben. De miért nem ért meg engem senki, miért nem figyel rám senki. Mikor meg akartam halni, vágytam rá, vagy megharagudott rám, akihez fordultam, vagy nem vett komolyan. Ha akkor ott egy ember nem vesz komolyan, már nem élek. De akikben a legjobban reménykedtem, hogy szeretnek, hogy megmentenek magamra hagytak, kinevettek, nem vettek komolyan engem. Elvárja az anyám és mindenki, hogy lépjek tovább oldjam meg, hogy tegyek valamit azért, hogy ez javuljon. De én ilyen vagyok. Egész életemben depresszív voltam, klasszikus neurotikus, sosem vagy csak nagy ritkán voltam elégedett önmagammal. Túlságosan sokat teszek mások véleményére, mások megerősítése nélkül nem érzem, hogy amit teszek az jó lenne. És most mindenünnen azt érzem, hogy bántok mindenkit,hogy én vagyok a gonosz, a rossz, a szar. Azt érzem, hogy egy szörnyeteg vagyok. És senki nem érti meg, már azok közül, akiknek elmondtam, hogy a puszta gondolat nem elegendő, hogy másképp lássam. Hogy várhatja el tőlem valaki, hogy azok után, hogy közli velem mindent szarul csinálok, én lássak valami jót az életemben. Átvészelem a karácsonyt, hazamegyek és… annyi ötletem lenne a változtatásra, de annyira egyedül vagyok. Nem tudom, hogy fogok ebből az egészből kijutni. Tényleg nem tudom. Akarom, de nem tudom. Mit csinálok rosszul, azt hogy egyáltalán vannak dolgok, amik rosszul esnek, vagy azt hogy szóvá teszem őket, vagy azt, ahogy szóvá teszem őket? Mit tegyek azért, hogy egyszer az életben tőlem kérjen valaki őszintén bocsánatot? Vagy tényleg nincs ehhez jogom?Én nem érek annyit? Mi történik velem?

Jelenleg semmi mást nem szeretnék, csak ordítani, ordítani, üvölteni, sikoltani, amíg csak a torkomon kifér, amíg bele nem fáradok, amíg már csak némán a földön kucorogva sírhatok. Összetörni, becsapni, megalázni. Annyira sokat tudok az emberekről, annyira sokat, de amikor hasonló dolgokkal szembesülök, mint az ok nélkül, indokolatlan, pusztán gyávaságból fakadó hazugság, mások könyörtelen kiszipolyozása,  az önzés ilyen magas foka, amikor valaki semmit és senkit nem lát, csak saját magát, mindig megdöbbenek. Annyi, de annyi undorító ember él a földön, hogy az már egyszerűen ijesztő. 

Amikor egy másik ember semmit sem akar, mint a saját fájdalmát azzal enyhíteni, a saját kisebbrendűség érzését azzal csökkenteni, hogy mást sérteget és bánt, uram irgalmazz ennek a szintű önzésnek talán nincs is határa. Hogy képes valaki így élni?

Nem tudom, lehet nem is akarom tudni. De alapvetően mindig az áldozat a hibás. Így van... mert az áldozat maga nyit ajtót, kínzójának. Maga engedi be az ajtón azt, akiről már előre tudja, előre érzi, hogy bántani fogja.

Azt szeretném itt én igazán őszintén megérteni, hogy ilyenkor az ilyen szerencsétlen hülyék mégis mit remélnek? Miben bíznak? Ugyan miben?

Szabó Lőrinc

A megszállott

Neved – fekete dörrenés –

fájva visszhangzik bennem, és

felveri minden pillanat

emlékedet és nyugalmamat.

Neved, mint elitélt felett

ha a halálos dob pereg,

szakadatlan és süketen

dobol elkinzott idegeimen.

Nem akarlak és rád gondolok,

gyötrődve és gyűlölve, hogy

egyszer megízlelt húsod után

kiált minden kis porcikám.

Nem akarlak és rád gondolok,

menekülnék és nem tudok,

nyugalom kellene, béke, csend,

de itt visszhangzol, idebent,

agyamban és véremben és

sohse szűnik e hangos büntetés

és csak fuldoklom – óh, fekete láz!

mint pap, kit az isten lelke ráz.

A féltékenységen és a bizalmon gondolkozom egy pár napja, s nem tudom vajon naiv elképzelés az, ami kezd kialakulni bennem, és nagyjából talán már stabilan rögzülni is, vagy tényleg egy elképzelhető, reális módja ez a szerelemnek.

Nem vagyok sem nagyon tapasztalt, sem nagyon bölcs. Igazából azt hiszem a szó legszorosabb értelmében még sosem csaltak meg, de hagytak már el „a másik nőért”. Hogy abba mennyire csúszott bele, némi érzelmi és/vagy fizikai testnedvcsere… nos nem tudom, de őszintén szólva nem is érdekel, és minden a fenti két fogalommal kapcsolatos gondolatom pont, hogy e köré a pár szó köré szövődik, csak, hogy rögtön bele is vágjak a téma közepébe. Nem is érdekel…

Nemrégiben… mostanság rájöttem valamire a szerelemről - persze véletlenül sem elsőként, nincs új a nap alatt főleg nem, ha eme remekbe szabott állapot a téma -, amit szerintem fel kéne vésni arany szabályként, kötelező jelleggel minden serdülő tini lány és tini fiú ágya fölé a plafonra. Kizárólag azért, hogy minden este, s minden reggel alkalmuk legyen szembesülni ezzel a szigorú és komolyan veendő s követendő ténnyel: A szeretet (s a szerelem) azért a legtisztább érzés a Földön, mert tökéletesen független a többi embertől, de még attól is, aki iránt érezzük azt.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy teljességgel mentes az önzéstől. Oh, jaj, most aztán sokan felhördülhetnek erre a kijelentésre, hisz a szerelem olyan sokszor társul birtoklási vággyal, leküzdhetetlen szenvedéllyel, féltékenységgel, ragaszkodással és a kötődés legkülönfélébb erősségű fajtáival, hogy azt mondhatni marhaság volna tagadni.

Ezen a ponton ez az érvelés el is bukik. Ezek mind-mind önálló, külön életet élő érzések, bár jobbára ugyanazon motiváció okán erősödve. Bár az kétségtelen, hogy mindezek kordában tartásához két fajta embernek van, igencsak csekély ereje, az egyik a bolond, a másik a szerelmes. De attól még, ezeknek az érzéseknek önmagában a szerelemhez semmi közük. Sem az elmebajhoz.

Azon gondolkoztam el, hogy vajon attól, ha megcsalnak, ha becsapnak és elárulnak, valóban a szívem törik-e össze. Valóban a szerelmem döntik-e romokba, valóban a szerelmünket árulják-e el. S nemrégiben egy igen kellemetlen incidens nyomán az a gondolat is társult az előbbihez, hogy vajon az a másik, aki elárult, becsapott, átvert, elhagyott stb. szükségképpen egy aljas gazember-e, mindazért, hogy ezt megtette. S ha az, hogy tudom szeretni még mindig?

Aztán ráébredtem egy nagyon egyszerű igazságra. Azért mert elárultak a szívem még nem tört össze. A szívem ezer sebből vérzik talán… de attól még szeret. Ugyanúgy. Nem a szerelem az, ami megkérdőjeleződik ilyenkor, hanem az ember, aki iránt éreztük… de ha jobban belegondolunk még ez sem igaz. Mi magunk kérdőjeleződtünk meg, saját választásaink, döntéseink helyességében, hisz okkal választottuk pont őt…

Feltettem magamnak a kérdést… fel lehet azt róni valakinek, hogy valaki más iránt érez valamit, s nem irántunk? Nem hiszem…az érzéseink, legalábbis a tudomány jelen állása szerint, nem tudatosak. Legalábbis én még nem láttam senkit, aki tudatosan szeretett volna bele egy másik emberbe.

Sokan, annyira félik, rettegik a megcsalásnak, az elhagyásnak még a gondolatát is, hogy eszeveszett féltékenységgel keresik, kutatják a nyomát annak, hogy vajon „szerelmük tárgya” megcsalja-e őket vagy sem.…

Ugyan mégis mi értelme van annak, ha valaki neki áll nyomozgatni a saját kedvese után? Két lehetőség van, vagy talál valamit és akkor megszakadt szívvel verheti ki a balhét, vagy nem… és pillanatnyi megnyugvás után agyaloghat tovább azon, hogy nem-e lehet, hogy csak ügyesen tüntette el a nyomokat. Ördögi, soha meg nem szűnő kör ez, amíg csak a kapcsolat tönkre nem megy…így vagy úgy.

Azt gondolom, ha a párom be akar csapni, meg akar csalni, el akar hagyni… akkor azt bizony meg is fogja tenni és én nem tehetek ez ellen semmit. Sőt, nem is akarok. Értelmetlen harcokba miért fektetne az ember energiát? A szerelem tárgya a másik ember… a teste, a lelke, a személyisége, a gondolkodása, viselkedése… egyszerűen csak Ő. Tán tennie kellett valamit azért, hogy mi beleszeressünk? Nem, egyszerűen önmagáért szereted a másikat, ha nem, na akkor bizony már baj van. Én, mi, a másik fél sem adhatunk mást egy szerelembe, mint önmagunkat. Vagy szeretnek, úgy ahogy vagyok vagy nem. S ha nem szeretnek, akkor bizony el fognak hagyni, teljesen mindegy mit teszek, hisz az egész személyem az, amit nem tudnak szeretni, s persze vica versa.  

Ugyan mit kérdez a nő, aki rajta kapja a párját egy másik nővel? „Hogy mersz nem szeretni engem azért, aki vagyok?” Hm… hadd hangsúlyozzam még egyszer, az érzéseink nem tudatosak. A szerelem egészen biztosan nem.

Mit félt az, aki folyamatosan féltékeny? A szívét, a szerelmét… lenne az automatikus válasz. De ha a szív még akkor is, ugyanúgy szeret, akkor mi fáj valójában? A hiúság…, hogy nem Én vagyok, aki kell. Az érzés, hogy valaki Más jobb volt. Az önértékelésünkön esik csorba….a szerelem (sajnos) változatlan marad. Lehet haragudni, dühöngeni, ha elhagynak... ó igen, de erre mindjárt kitérek. De aki folyamatosan féltékeny és dühödt indulattal kutat a másik után, gyötri a másikat…sokszor ártatlanul, azt nem a szerelem motiválja, hanem az önzés, a saját maga hiúsága iránt érzett féltő óvó önzés. Az önértékelésén hemzsegő lyukakat próbálja ezzel valaki folyamatosan be-betömködni, s magára a szerelemre egy cseppnyi figyelmet sem fordít. (S ha jogosan aggódik, mert már volt rá példa? Hadd kérdezzek vissza, miért vagy együtt valaki olyannal, aki nyilván nem szeret, hisz folyamatosan máshoz rohangál?)

Van, igen van, hogy engem is elfog az érzés, hogy „tudni akarom” hol van, és mit csinál és kivel csinálja. De mindig, újra és újra rájövök, hogy attól, ha utána erednék, s megtudnám, nekem semmivel sem lenne jobb. A szerelmem semmit nem változna. A gyanakvásom kifejezésével – főként, ha az alaptalan – a másikat bizonytalanítanám el önmagamban. S ha egyszer arra megyek haza, hogy minden kutatás, keresés nélkül valaki mást találok vele, vagy egyszerűen közölné, hogy elhagy… ugyan mit tehetnék? Egy dolog tény. Ha ez megtörténik, nem én kellettem, s még egyszer újra, ha önmagamban nem voltam elég, másképp „létezni", másmilyennek lenni úgysem tudnék. Fáj… de nem az én értékemből vesz el. Mindenkinek joga van a saját érzéseihez.

Mi lenne, ha megtörténne? Minden bizonnyal első haragomban én is iszonyúan dühös lennék, gyűlölném érte. De utána rájönnék, hogy dehogy gyűlölöm, csak sértett vagyok, mert becsaptak és elhagytak. Aztán hagynám, hadd menjen. Változtatni ezen nem lehet.

Most persze joggal vetülne fel a kérdés, hogy az elhagyás és a megcsalás, hazugságok sora közt, nagy a különbség. Mégpedig a tisztesség…. igen a hazugságokért valóban lehet joggal haragudni, dühöngeni, szitkozódni… de ha lecsillapodott az ember, hideg fejjel ezt is megérti…hisz mi bújik meg ezek mögött? Egy gyáva ember, aki képtelen volt felvállalni az érzéseit, aki képtelen volt meghozni egy döntést. S ez az ok, amiért el kell hagyni, amiért nem szabad adni új esélyt…egynél többet legalábbis, egy esélyt talán mindenki megérdemel. A másik, s na igen, talán ez a fajta ember nem érdemli meg azt az esélyt, aki szándékosan, minden megbánás nélkül hülyít, tekintet nélkül arra kinek árt mindezzel. Egy biztos, sem érzéketlen szörnyekre, sem gyávákra nem lehet jövőt építeni. S ez talán nem egy elhanyagolható szempont…

Mit tennék, ha becsapnának? Minden szerelmem ellenére, bár minden valószínűség szerint megszakadna a szívem, amiért, akit szeretek ennyire gyávának bizonyult, s hogy én ennek ellenére szeretem, elmennék. Ingatag lábakra nem építünk légvárakat sem.

Naiv vagyok? Lehet… de a folyamatos önkínzó gyötrődésnél mindenki többet érdemel. Nehéz dolog elfogadni, hogy az érzéseihez bizony a másiknak is joga van, s azt nem bitorolhatjuk el tőle. Nehéz dolog elfogadni, hogy a szerelmünkért, ezért a végtelen nagy bizalomért, nem kérhetjük ugyanezt, a másik szívét cserébe. De ez ellen akárhogy hadakozunk, nem tehetünk semmit… Mi csak és kizárólag a saját döntéseinkért és viselkedésünkért lehetünk felelősek. Tudom, ha szeretek, s hogy ez által vezérelve viselkedem azzal, akit szeretek úgy, ahogy. Hogy őszinte vagyok-e az érzéseimet s így a viselkedésemet illetően, az csak rajtam áll. S ha a másik nem az, az nem engem, nem minket tesz kevesebbé, hanem őt magát.

"Intellektuálisan hangszigetelt pöcegödörben csücsülő ego." – idézőjelben nem azért van, mert nem én mondtam. Csak az egóm tiszteletére. Hozzátenném még, hogy és sikít is, de az lehet, elvenné a dolog varázsát. Azért megkérdezném, eme kis megjegyzés kinek, mit jelent? Le merném fogadni, hogy nem azt, aminek szántam… Számomra.. s mégiscsak én találtam ki,na… egyszerűen azt, hogy eltelve ücsörgöm én, gondolataim setét és kevésbé setét mocsarában, és valahogy egyetlen hang sem hallik ki mindebből, semmi a külvilágnak.. s ugyan miért, miÉrt? Én vagyok hangszigetelve? Vagy a világ süket?

Mindig is dédelgettem írói ambíciókat, de a vége lassan az lesz, hogy Kafka szintű, elidegenedő rovarnovellákat fogok firkálgatni, a senki-által olvasott blogomra, csak mert az nekem jó. Lehet jobban járnánk….Én legalábbis lehet, meggazdagodnék, vagy mi fene.  Már amennyiben a senki hajlandó értük fizető szerződést ajánlani. Muhahaha….De ez tényleg gáz, csak én érzem úgy néha, hogy jó lenne, ha lenne egy kis szelep, amin az a sok-sok érzés és gondolat  csak úgy kiszállhatna az ember fejéből, és rögön megértenék azok akik figyelnek.. hah, akiket érdekel? Vagy egyszerűbb lenne olyan embert keresni, akit érdekel? :) Ez is milyen szép gondolat már, amit órákon át lehetne egy pohárka bor mellett fejtegetni, de minek is, ha úgyse figyel senki. Néha emiatt nagyon magányosnak érzem magam.

Ez meg már szinte csak mellékesen megjegyzendő… Minden szakításból tanul az ember. Nekem speciel a legutóbbi után sikerült levonnom azt a hihetetlenül lehangoló következtetést, hogy az egyedülállóság legnagyobb hátránya, hogy kénytelen vagy észrevenni, nincs kivel beszélgetned. Na jó persze ez így nem igaz, mindig akad az ember társaságra, csak egy havertól mégsem várhatod el, hogy oda is figyeljen, neadjisten hozzá is szóljon az intellektuálisan teljesen elvadult gondolatfoszlányaid vokális formában kinyilatkoztatott darabkáihoz… legalábbis őket aligha hatná meg, ha sértődéssel fenyegetőznél, ha nem teszik. (Na nem mintha ez valaha is előfordult volna. Nekem mindig is roppant odafigyelő exeim voltak…;) *a félreértések elkerülése végett: még élnek*)  Na de komolyan…. vasárnap este tízkor, minekután elkészült az ínycsiklandó túrótorta és tudod, hogy nincs kivel megosztani, hogy aztán elalélva – mertmáshogyúgysemerné – ajnározza aeteri szinteket verdeső konyhaművészeti tehetségedet… na valljuk be.. az szar. Mindenkinek kijár egy kis vasárnapesti dicshimnusz és pont.

És akkor ott van a valósan megoszthatatlan gondolatok problematikája. Mert ugyan kit érdekelhetne rajtad kívül, hogy mennyire mulatságos már egy abszolút releváns szakdogában azt olvasni, hogy közvetlenül Trianon után, nagyobb volt a csoportközi megkülönböztetés, mint cirka ötven évvel később.  Egyáltalán ki a frász tudja mit jelent a csoportközi megkülönböztetés? Attól függetlenül, hogy ez milyen mérhetetlen mértékben szórakoztató, ugyan kit lehetne még ezzel a szarsággal egzecíroztatni. A magány öl, mint mondják. S ahogy egyik legkedvesebb ex-szerelmem szokta volt mondogatni: ennek elkerülése érdekében vegyél kutyát… vagy macskát. Nézőpont kérdése melyik tud okosabban nézni.

Az a  baj… hogy jelen állapotomban kétségtelen, egy macskával is simán beérném. Olyan cukin figyelt Jenő is mindig, ha magamban monologizáltam… Ááá nem sosem tettem ilyet. :) Valaki szerezzen már nekem egy társalkodónőt… vagy kettőt…az egyik lehetne akár hím is… köszi.

De tényleg… ha drága lakótársamék, nem készülnének épp ezerrel államvizsgára, szerintem visítva röhögnék azon a roppant ironikus megállapításon, hogy mennyire vicces már rájönni, nem is az a szar, hogy nincs senki, akit émelyítő rajongással „édesemezhetnél”, hanem, hogy nincs senki, akit a lelkiismeret furdalás legkisebb jele nélkül egzecíroztathatnál a marhaságaiddal. A barátait mégiscsak jobban sajnálja az ember, nem? :) *S sátáni kacaj zengé föl ama bizonyos hangszigetelt gödörben.*Tényleg hiányzik az életemből egy tartós párkapcsolat…(még szerencse, hogy minden létező társkeresőn, ahol valami perverz oknál fogva regelve vagyok, linkelve van a blogom…tökéletes taktika, hogy sose jöjjön össze. :D )

Az alábbiakban egy dolgozatszerűségem némiképp átírt verziója olvasható, így ne tessék meglepődni, ha ezt itt-ott nyilvánvalóvá is teszem. Amiről írok, olyan terület, amiben sem érintett, sem igazán kompetens nem vagyok. Szemezgetek csupán és igyekszem a túlzott állásfoglalástól abszolút távol maradni. Csupán ízelítő, mint fentebb is jelzem, nyilván tele van tévedéssel és csupán azért került ide, mert úgy vélem érdekes.

 „Miért a kutya csóválja a farkát? Mert a kutya okosabb, mint a farok. Ha a farok lenne okosabb, akkor a farok csóválná a kutyát. ”

Hogy dolgozatom témájául egy tőlem oly távol eső területet válasszak, mint a politika illetve, hogy egész pontos legyek a politikai kommunikáció egészen váratlan volt. Az ok egyszerűen egy régi filmélmény felelevenítéséből fakadt. Az Amikor a farok csóválja címre hallgató 1997-es Barry Levinson film egy olyan szatíra, melyet bármily összeesküvés-elméleteket szívén viselő ember igazi rajongással szemlélne, és bólogatna lelkesen, mint aki épp most látja immáron „a tévében” is a vélt igazságot arról, hogyan játssza ki a média az átlagembert és kínál neki a valódi helyzetnél jóval emészthetőbb tartalmakat.

Minden kiejtett szónak jelentősége van, főleg, ha az a terület, amiről beszélünk a politika világa. Az pedig, hogy miként tálalunk egy hírt, mondunk el egy történetet, maga az elbeszélés módja tehát, legalább akkora hatással bír, sőt talán még nagyobbal a hallgatóságra, mint a puszta tények. A módban, ahogy fogalmazunk, megjelennek gondolkodásunk azon alkotóelemei, melyek alapján a körülöttünk lévő világhoz igazodunk (László J., 2007), s a megfogalmazás módjában kifejeződnek mindazok a támpontok és irányelvek, amelyek alapján egy személy megszervezi az őt körülvevő társas világhoz fűződő viszonyát, s hogy miként alkotja meg saját identitását (Sarbin, 1986 In László, 2007).  A nyelv kifejeződése, tehát egyéni gondolkodásmódunk, tapasztalatink és viselkedési sajátosságaink függvénye, akárcsak az átadni kívánt információ tartalmának megválasztása.

A nyelv ugyanakkor mégsem tekinthető egy adott individuum egyéni alkotásának, mert természetéből és funkciójából adódóan, a szó legteljesebb értelmében szociális (Coenen, Hedebouw, & Semin, 2006).

Mindebből természetesen adódik a feltételezés, hogy ha valaki megfelelően megtanulja elsajátítani a nyelv használatát könnyedén vagy legalábbis az erre különösebben nem figyelő embert érintően könnyedén képes irányítani mindazt, amit hallgatóközönsége elé tár, és amit megértetni és elfogadtatni kíván vele.

A fent említett film röviden azzal foglalkozik, azt a tényt igyekszik a maga ironikus humorával fűszerezve elénk tárni, hogy a média – mint közvetítő közeg -, miként képes arra, hogy a legéleslátóbb szemeket is elterelje arról, ami igazán lényeges, mindezt a hatalmat gyakorlók érdekében, még akkor is, ha mindez egyáltalán nem azok érdekét szolgálja, akikért a hatalom működni hivatott.

Egy meglehetősen negatív eseményt ábrázol és - több mint ironikus -, ha maga a történet nem lenne túlzó és olyannyira hihetetlen, talán el sem gondolkodtat arról, hogyan is működik ma valójában a politikai kommunikáció. Ironikus, hisz voltaképp itt sincs szó másról, mint, hogy egy meghatározott médium, egy meghatározott téma felé irányítja a figyelmem, amiből aztán egy dolgozat születhet. Ez ugyanakkor talán épphogy előnyét, s nem hátrányát fejezi ki a média e sokszor negatív színben és értékelésben feltűnő tulajdonságának. Főként azért, mert így bár magamtól valószínűleg sosem érdeklődtem volna a politikai kommunikáció iránt, most mégis sikerült a témában némi ismeretre szert tennem általa. Talán ebből is látszik, hogy megítélni valaminek a helyességét nem egyszerű dolog, s bár számtalan írás, felszólás irányul a média romboló hatása ellen, érdemes megemlékezni arról, hogy előnyei is vannak.

Évekkel ezelőtt vettem részt egy szabadon választható egyetemi kurzuson, mely pont ezzel a témával foglalkozott, kommunikációval a politika berkeiben. Akkor is írtam a témában egy dolgozatot, s bár már nincs meg a kérdéses esszé, mégis arra a történetre emlékszem leginkább, amit ottani tanárom arról mesélt, hogy mekkora különbséget is jelöl jobb és baloldali párt nyilatkozataiban egy olyan eltérés, minthogy rendszerváltásról avagy rendszer változásról beszélnek. Mekkora szerepe van annak, ha egy politikus ingben, nyakkendőben jelenik meg a sajtó előtt, és milyen hatást képes elérni az egy-egy beszédet tartó politikus retorikájában fellelhető eltérések.

Szerepe lehet az öltözködésnek, a hangsúlynak, az említett témának, a kontextusnak, amelybe a témát helyezzük és annak, hogy ezt a témát milyen testtartással vezeti elő az adott személyiség, így elmondhatjuk azt is, hogy a non-verbális kommunikációs jegyek szerepe és jelentősége sokszor nagyobb, mint azt gondolnánk. Ugyanakkor az a kérdés is felmerülhet, mennyiben felelős valójában a média. Hisz voltaképp nincs másról szó, mint egy roppant széleskörűen használható eszközről, melynek megfelelő kezekben csak a fantázia szabhat határt. Azok fantáziájáé, akik élnek vele. Ebből kiindulva a média helyett sokkal inkább a politikai kommunikáció önmagában, s nem a felhasznált médium illetve azok eszköztára felelős annak pozitív vagy negatív hatásaiért.

A film alaptörténetét tekintve roppant egyszerű. Nem sokkal a Clinton- Lewinsky botrányt követően készült el, így már-már kézenfekvőnek tekinthető, hogy az alapproblémája a filmbéli aktuális amerikai elnököt érintő, minden valószínűség szerint igen nagy botrányt kavaró ügy, amelynek eltussolására, pontosabban szólva finom médiamanipulációval történő háttérbe szorítására hívják be a kormánynak dolgozó kommunikációs szakembert. A helyzetet tovább súlyosbítja a tény, hogy a kérdéses eset épp az elnökválasztó kampány utolsó napjaiban történik, s az addig töretlenül vezető elnök ellenlábasa máris birtokában van az információnak. A hozzáértők pedig innentől kezdve mindent elkövetnek, ami elkövethető, hogy egy kitalált albán háború hírével tereljék el a közvélemény figyelmét a kínos incidensről. A film végéig követhetjük a roppantul humoros ámbár mégis megdöbbentő, sőt néhol hátborzongató „kalandot”, ahogy egy tehetséges, de őt megilletően eladdig el nem ismert filmes producer segítségével ál felvételeket készítenek a hamis albán frontról, zenét szereztetnek egy a fronton maradt katonáról, melyet az egész nemzet, mint rég elfeledett country nótát dalol a Fehér Ház előtt tűntetve a hős hazahozataláért, még a CIA váratlan közbelépését is sikeresen kidumálva, az albán nemzet kitartó, vehemens tiltakozására fittyet hányva győzelemre nem viszik újfent, az egyébként erősen pedofil gyanús elnököt. Mindeközben sikeresen manipulálják nem csupán politikai ellenfeleiket, hanem az újságírókat és elsősorban a választópolgárokat, az amerikai népet is, akikért elméletileg az elnökük dolgozik.

Elgondolkodtató kérdés, hogy vajon valóban olyan világban élünk-e, ahol a politikai érdekek ennyire távol esnek a nemzeti érdekektől, de még inkább, hogy valóban képes-e a média és vagy a politikai kommunikáció ilyen jellegű tömegmanipulációra.

2004-ben egy, a Zsigmond Király Főiskolán tartott előadássorozat keretében Hegedűs István a magyar politikai kommunikációról, illetve az annak befolyásoló erejéről kialakult mítoszok, ha nem is ledöntésére, de legalább erős megkérdőjelezésére koncentrált. Előadása elsősorban természetesen kommunikációs jellegű, de pszichológiai aspektusai épp oly jelentősek, hisz a kommunikáció a hatás nélkül, amit kiválthat, és amit kiváltani szándékoznak vele mit sem ér. (Hegedűs 2004)

Előadásában Hegedűs István arra hívja fel a figyelmet, hogy nem minden a látszat, politikai kommunikáció mindenhatósága köré szőtt mítosz viszont érhető és jól nyomon követhető a rendszerváltás óta bekövetkező változások tükrében. Elmondása szerint fontos leszögezni, hogy a politikusok kommunikációjának feltételezett meggyőző erő erősen túlzó, s úgy tekint rá a társadalom, mintha egyedüli erőként, más befolyásoló tényezőktől teljesen mentesen lenne képes egy nemzet felfogását irányítani egy adott politikai párt, annak egyes személyei vagy annak programját tekintve. (Hegedűs 2004)

Több média-elmélet is említésre került az előadás során, de Magyarországot érintően leginkább úgy jellemzi a helyzetet az előadó, ahol az általános elfogadott közvélekedés szerint a különböző politikai irányzatoknak elkötelezett újságírók, szerkesztők, riporterek, az általuk preferált ideológiai irány kiszolgálóiként irányítják a közvéleményt. Eme elgondolás pedig elsősorban annak az eladdig nem tapasztalt okból, pusztán retorikai fölénynek köszönhetően bekövetkező választási győzelemnek tudható be. Természetesen, mint ezt az előadó is kifejti, nem ez az 1998-as alkalom volt az első, hogy sikeres kampány-kommunikáció eredménye lett egy –egy politikai siker, mégis a köztudatban fennmaradtak közül ez talán a legjelentősebb. Hegedűs előadásában ugyanakkor nem egy példával illusztrálja azt, hogy az előadói tehetség mindehhez kevés. Nem egy esetben ugyan megkönnyíti bizonyos érdekek érvényesülését, de a megfelelő tartalom és hitelesség nélkül könnyen maradhat alul a jobb rétor a gyengébbel szemben, mint azt egyébiránt egy következő választás elvesztése jól példázza. (Hegedűs 2004)

Mindezek alapján már önmagában is megkérdőjeleződik, a média és politikai kommunikáció köré felnövő mítosz létjogosultsága. Leginkább mindennek akadályt pedig, mint az előadásából kiderül a társadalmi berendezkedés, elvárások, kultúra és közfelfogás állít. Mindemellett előadásának talán egyik legfontosabb mondanivalója a témával kapcsolatban az, hogy a média és politikai kommunikáció hatása nem kellőképp vizsgált terület, csupán napjainkban, az internetes kommunikáció és a web-felületeken terjeszkedő politikai állásfoglalások idején kezdenek nagyobb érdeklődést élvezni.

Ahogy Pléh Csaba írja (1998 idézi Lányi 2008) a politikus manapság az internet hálójában egyensúlyozó pók. Lányi frappánsan alkalmazza a homo (politicus) networkienses kifejezést, az önmagát, személyiségét leginkább eladni kényszerülő, a szó szoros értelmében tömeggel kommunikáló politikus leírására, hisz ahogyan Lányi írja manapság a politikus és nem a politika az, amit elfogadtatni igyekeznek az emberekkel. Az internet sajátos közeget és eladdig ismeretlen lehetőségeket biztosít erre, s egyszersmind egészen új, magát a befogadó közeget is megváltoztató, a korábbi közvetlen közösség helyett, közvetett közeget alkot.

Az internet legnagyobb sajátossága ellentmondásosságában rejlik. Olyan paradoxont hordoz magában a virtuális világ, a kommunikáció, kapcsolattartás eme saját formája, amelyre, vagy inkább megjelenésének gyorsaságára senki nem számított. A hálózat, s leginkább a monitoron át történő interakciók bonyolítása, egyszerre kínálja fel ugyanis a névtelenség és arctalanság, a teljes – vagy legalábbis látszólag teljes – ismeretlenség és anonimitás lehetőségét, bárki bárkinek mutathatja magát általa, mint erre nem egy fórumon rámutattak már. Ugyanakkor az internetnek és ennek a hirtelen, a félelmetes ismeretlenségből felbukkanó, mára ténylegesen „mentális protézissé” váló, második identitásunknak meg van az a lenyűgöző tulajdonsága is, hogy általa a személyes identitás, s a szociális kapcsolatok olyan módon teljesedhetnek ki, ahogy egyébként a valóságban nem tudnának. Az internet adta lehetőségek tehát egyszersmind növelik az individualitás kiteljesedésének lehetőségét, egyszersmind a társas, közösségi környezet eleddig szilárd határait igen nehezen azonosíthatóvá tették. (Lányi, 2008)

Az internetes kommunikáció alapja az írás, s így az írásbeli kommunikáció szerepe az e-mailek, chat szobák megjelenése óta radikálisan megnőtt. Ez, ahogy az a fentiekből is kiderül járhat egyszersmind előnyökkel és hátrányokkal is. Mint azt Lányi is megfogalmazza az írásos kommunikáció majdhogynem, olyan, mint a beszélt nyelv. A chat ablakoknak köszönhetően valós időben adhatjuk át érzéseinket, gondolatainkat a virtuális közegben, sokszor azon barátainknak, akik egy utcával laknak arrébb. Ugyanakkor mégis megvannak azok a különbségek, amik így vagy úgy, de a szóbeli kommunikáció javára billentik a mérleget. Természetesen az írás, és monitor mögé rejtettség egy lassúbb és megfontoltabb kommunikálásra ad lehetőséget, még akkor is, ha csupán chatelésről és nem e-mailek váltásáról vagy fórumozásról, blogokhoz, cikkekhez való kommentelgetésről van szó. Az idő, amit így nyerünk, természetesen nem csupán a gépeléshez szükséges. Ugyanazon mondatokat, melyek szóban gyorsabban, tán nehézkesebben jönnének elő, az írással nyert idő által megfontoltabban, átgondoltabban és rövidebben fogalmazhatunk meg. (Lányi, 2008)

Ez részint jó, másrészt viszont magával hozza a kontextus-függőség jelenségének megerősödését. A nagyobb átgondolás azonban, akárcsak a kontextus-függés a fogadó-barát felé történő információközlést is nehezíti. Ez alatt konkrétan azt érthetjük, hogy a metakommunikáció olyan jellegzetességei maradnak el az arctalanság által, melyek segítik megérteni – helyesen értelmezni - egymás gondolatmenetét, érzéseit beszélgetés közben.

Sokszor az írott formában közölt vélemények, beszámolók ridegebbnek, távolibbnak, probléma-fókuszúbbnak tűnik, s ezt a mára elterjedté vált emoticonok és rövidítések nem igazolt hatékonysággal tudják pótolni. (Bár kétségtelenül egyetlen smileynak hatalmas jelentősége lehet. )

Számtalan példát lehetne sorolni még, de mindezek lényege, hogy az én mint egység ebben a virtuális környezetben sokkal kevésbé centralizált és jóval homályosabban körülhatárolható, mint a valóságban. (Lányi, 2008) Elidegenítő jellege mellett azonban, továbbra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az internetes kommunikáció interaktivitásának köszönhetően, a demokratizálódás fogalma is kiszélesedik. Lehetőség nyílik az arctalanságnak köszönhetően arra, hogy érzéseinket és gondolatainkat szélesebb körben osszuk meg, ezáltal olyan emberek véleményét is meghallgathassuk, akiket egyébként szűk környezetünkben nem lenne lehetőségünk megismerni, és akik egészen más tapasztalati bázissal, megoldási mintákkal rendelkeznek, mint mi. (Lányi, 2008)

A szociális hálók lehetőséget biztosítanak arra, hogy más kultúrákkal ismerkedjünk, más nézőpontokról, hiedelmekről olvassunk, lássunk, halljunk, tehát egyszersmind az empátiát is fejleszthetik. (Lányi 2008) Szélesíthetik a látókörünk az addig hozzáférhetetlen adatokhoz, információkhoz, művészeti alkotásokhoz való könnyed eljutást biztosító keresők, és bárki könnyűszerrel csatlakozhat általuk olyan közösségekhez, ahol akár legtitkosabb hobbyjaikat, gondolataikat, rajongásuk tárgyát oszthatják meg egymással. S arról az előnyről – bár némelyek aligha neveznék előnynek – még nem is esett szó, hogy az internet mint kommunikációs közeg bármely információja könnyűszerrel kerülhet át más médiumok porondjára, s ez fordítva is igaz.(Lányi, 2008)

Ugyanakkor a politikai közeg, a politikai kommunikáció nem feltétlenül tudja ezt a hihetetlen gyorsasággal változó színteret birtokába venni és megfelelőképpen uralni. Könnyedén válik általa lehetővé – legalábbis elvileg -, hogy nem a hatalom által kijelölt módon szerveződnek az állampolgári vélemények, hanem megtalálják erre az új közegben a számukra inkább megfelelő csatornákat, és az ilyen összetartásnak lehet befolyásoló ereje a vezetés irányába is. (Lányi, 2008)

Mindezek után tehát az lehet kérdés, hogyan és mi alapján birkózik meg ezzel a politikai kommunikációs szakemberek csoportja, s hogyan a virtuális porondra kiállni kénytelen politikus.

Látszólag eltérhetünk a tárgytól, ha az erkölcs és politikai cselekvések kérdését különválasztva vagy épp egybe foglalva kezeljük. Ugyanakkor nélkülözhetetlen kérdés a politikai kommunikáció (és természetesen cselekedet) megértése, motivációinak feltárása érdekében figyelembe vennünk azt, hogy alapvetően két részre választhatjuk valamennyi politikai érvelő, tudós, kutató vagy politikus motivációs bázisát: a politikai kérdéseket erkölcsi és nem erkölcs alapon kezelendőkére.

Bíbó István 1946-ban (idézi Szécsi 2007) azt írta, hogy a politikai konstrukciókat nem lehet hazugságra építeni, s ennek okán nem lehet hazudni sem, maximum kisebb-nagyobb hazugságokat mondani a politika területén. Mindehhez maga Szécsi annyit tesz hozzá, hogy minden olyan írás, elemzés vagy kifejtett elgondolás, mely a politikai hitelesség, etika és a politika megnyilvánulásaival foglalkozik, akármennyire is próbáljon az adott szerző, gondolkodó független és objektív maradni, mindig magában foglal majd – mert muszáj – egyfajta értékítéletet. (Szécsi 2007) Etika és politika egymástól tisztán el nem különíthető, így a politikai kommunikációról írni sem lehet állásfoglalás nélkül. Ugyanakkor fontos megállapítása, hogy a politikai gyakorlat nem az erkölcsi vagy más egyéb alapokon nyugszik, hanem tisztán politikain, politikai elvek motiválnak és nem az erkölcsiek, így az erkölcsöt, moralitást nem lehet számításba vennünk. (Szécsi 2007) Vagy legalábbis így sokkal egyszerűbb a helyzet.

A másik tábor nézeteit figyelembe véve azonban politikai szempontból nem lehet hiteles az, aki a megfelelő bizalmi bázissal nem rendelkezik. Ennek a bizalmi alapnak pedig morálisnak kell lennie, hisz egy demokratikus társadalomban mindenki egyenlő és e szerint ítéltetik meg. Ezen álláspont képviselői szerint, az a politikus, akit nem tekintenek erkölcsileg megbízhatónak kommunikálni is hiteltelenül lesz csak képes. Ebből a megközelítésből pedig nyilvánvalónak látszik, hogy a politikai kommunikáció csak az erkölcs és morális érdekek közvetítésével lehet megfelelő. (Szécsi 2007) 

Max Weber álláspontja szerint azonban a helyzet fenti módon, bármely irányba történő sarkítása csupán leegyszerűsítése egy komolyabb és jóval összetettebb problémának. Bevezeti az un. „felelősségetika” fogalmát, melyet szembe helyezve az un. „érzületetikával” kifejezi, hogy a politikust pusztán a folytán, hogy mindig és minden körülmények közt az őt magában foglaló társadalom érdekeit kell figyelembe vennie, az adott szituáció kontextusának függvényében, etikusnak nem akkor tekinthetjük, ha a társadalom ezen érdekein túlmutató, generalizált erkölcsi igazságok betartását tűzi ki célul, és olyan elvek szerint cselekszik, melyek túlmutatnak az egyéni felelősségen (ez volna az érzületetika), hanem akkor, ha saját felelősségének, elsősorban a társadalomra gyakorolt hatásának megfelelően működik. (Szécsi 2007)

Mindez tehát annyit jelent, hogy politikai cselekedetek esetén, legyen szó ebben az esetben kommunikációról, erkölcsi kompromisszumokra van szükség, mert nem egyszer az állampolgári érdekek gyakran olyan tettek végrehajtása felé terelik a politikusokat, melyek saját, magasabb rendű erkölcsi értékeik elhagyására késztetik őket.

Ha ideális világban élnénk, mindazon dilemmák, amiket ez a helyzet szül nyilvánosan zajlanának. Ehhez azonban olyan egyetértésre, együttgondolkozási készségre és számtalan egyéb dologra lenne szükség, ami manapság megvalósíthatatlan. Szécsi véleménye azonban elsődlegesen nem erre a nehézségre irányul, hanem sokkal inkább arra, hogy ma a modern világ kommunikációs eszközeivel is bíró politika ettől az ideálistól eltávolodva, az emberek döntéshozatalba való bevonását elősegítő témákat, mint a dilemmák, szituációk nyilvánosságra hozatala, pusztán a manipuláció kellékeiként használják, a modern technika vívmányainak köszönhetően olyan csatornákon át is, melyek 20-30 évvel ezelőtt még csak fel sem merülhettek volna. (Szécsi 2007)

Köszönhetően az új kommunikációs eszközöknek, lokális és globális kérdések egyaránt új színtérre kerülnek. A sokcsatornás kommunikáció révén a nyilvánosság fogalma a különböző kérdésekben hol kiterjed, hol pedig szűkül, de leginkább elkülöníthető egységek helyett egyetlen, bár különböző szinteken működő, de mégis egymással kapcsolatban, szoros átfedésben lévő szinteken jelenik meg. Azáltal azonban, hogy ezek az új technikai lehetőségek ennyire átalakítják magát a társadalmi színteret melyben a kommunikáció zajlik, jelentősen összetettebbé teszik azt a feladatkört, melyet egy, a társadalom felé kommunikálni kívánó politikusnak be kell tölteni, vagy inkább meg kell oldania. Leegyszerűsítve a kérdést, ugyanannak az üzenetnek, melynek korábban egy meghatározott fórumon kellett csupán helytállnia, egy könnyen meghatározható értékrenddel, tudással bíró közeg előtt, most a sokcsatornás, mindent behálózó és elérő kommunikációt lehetővé tevő időkben egyszerre kell megannyi irányban megfelelő meggyőző erővel bírnia. Ennek legegyszerűbb módja pedig az, ha maga az üzenet egyszerűsödik le egy olyan szintre, amelyet a más-más rendszeren kialakuló fórumok egyaránt magukénak tudnak érezni. Hiába beszélhetünk tehát érték-centrikus kommunikációról a politika világában, a cél sokkal inkább minél több érték, s minél kevesebb valódi tartalom közzététele (Szécsi 2007), hisz ez az, amire leginkább, társadalmi szinten igény van, látni és érezni, hogy legalább értelmes dolgokért folyik a küzdelem.

A nagyközönség bevonása a politikai döntéshozatalba a médiumok nyújtotta modern segítség által az interaktivitás, manapság roppant nagy népszerűségnek örvendő eszméjét testesítik meg. Ennek azonban a fentebb említett okoknál fogva a hírközlés, a politikai médiumok általi kommunikáció egyszerűsödése a szükséges feltétele, mely Szécsi megállapításai szerint egyenértékű a tabloidizációval, mely fogalom a bulvárosodás, korábban kizárólag a bulvársajtó érdeklődési körébe tartozó témák és szerkesztési, megfogalmazási módszerek alkalmazását jelenti. (Szécsi 2007)

Mivel a kommunikáció interaktív folyamat, s a használt kommunikációs eszközök, legyen szó szerkesztési elvekről, vagy nyelvhasználatról, oda-vissza hatnak egymásra, szükségképpen megváltoztatják mindezek a politikai diskurzusok tartalmi elemeit, s így a politikai szónokok hitelességét is. (Szécsi 2007)

          Csakhogy nem csupán a politikai érvelésre vagy magára a médiára hatnak az új kommunikációs eszközök okozta változások, hanem magára a közösség fogalomra is, mellyel úgyszintén szembe kell néznie egy, a hitelességét megőrizni kívánó politikusnak. Elsősorban azt kell szem előtt tartani, hogy közösségi életünkben egyre nagyobb szerepet játszik a közvetettség fogalma, mely alig egy évszázada még aligha volt így. (Szécsi 2007)

A politikai kommunikáció témaköre természetesen nem kizárólag az általam kiragadott témakörökre koncentrál. A párt identitás megőrzésének kérdése és annak kommunikációs aspektusai például, tán méltatlanul, de kimaradt dolgozatomból. Az általam kiragadott területek, érvek, említett elgondolások inkább csak tájékoztató jellegűek, annak viszont fontosak és érdekesek.

Mindazonáltal egyazon kérdésben valamennyi említett és nem említett terület egyezik. Minden, ami a társadalom felé irányuló kommunikációhoz kapcsolódik, önmagában feltételezi azt, hogy az őt magában foglaló társadalom elvei, kultúrája és történelme határozza meg jellegzetességeit és kivitelezési formáit. A magyar történelemre csupán egy századnyit visszatekintve számtalan politikai vihar, változás jellemzi, melyek megviselték, és mély nyomot hagytak társadalmunkon és kultúránkon. Mint ahogy azt Csepeli György írja, egyetlen évszázad alatt nyolc, eltérő értékeket valló politikai rendszerhez kellett ugyanannak a társadalomnak alkalmazkodnia. Az ebből (is) következő gyanakvás, mely a magyar embert jellemzi sokszor, ha a politikáról kérdezik, s a nem kis mértékben ennek köszönhető érdektelenség így, aligha meglepő. (Csepeli 1988)

Konklúzióként mindezek alapján, leginkább csak egy dolog vonható le. A kommunikáció társadalmi közegben, mindaddig nem fogja tudni kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket, s a politikai kommunikáció különösen nem, míg a mindehhez szükséges bizalom bázisa ki nem épül. Mindehhez azonban nélkülözhetetlen az idő és a logikus, racionális, a társadalom érdekeit előtérbe helyező vezetés. Hosszú oldalakat lehetne még annak szánni, miért is van hátrányban e téren a magyar politikus, de most túlságosan is elkalandozna magától a kommunikációtól, amiről írásom valójában szól, s sokkal inkább köthető a politikai pszichológia tárgyköréhez. (Vö. Csepeli 1998)

Irodalomjegyzék:

Csepeli György: Politikai pszichológia Magyarországon 1988. - http://www.csepeli.hu/pub/1988/csepeli_magyar_nemzet_1988_10_21.pdf - 2012.05.26.

Hegedűs István: Politikai kommunikáció 2004 http://www.mediakutato.hu/cikk/2005_01_tavasz/02_politikai_kommunikacio_2004/

Lányi Gusztáv: Homo Politicus Networkines – Az internet mint politikai színpad – Csepeli György 60. születésnapjára (2008 )http://www.csepeli.com/tanulmanyok.html - 2012.05.26.

László János (2007): Narratív pszichológia Pszichológia Vol.28. 4.301-317.

Semin G.R., Coenen, Linda H. M. and Hedebouw, L. (2006): Measuring language abstraciton – The Linguistic Category Modell (LCM) – Manual Part 1-2 Free University Amsterdam

Szécsi Gábor: Etika és politikai kommunikáció Iskolakultúra, 2007/III. pp. 142-. 148.

A napokban nem volt miről írnom. Talán még most sincs, de azért fogok. Meglepve vettem le egy könyvet a polcról. Pontosabban szólva, verseskötetet kerestem, s két igen kopott, újrakötésre szoruló könyv közül, azért nyúltam, amiről úgy véltem, nem a Biblia. (Merthogy a másik az volt, na mindegy, a kissé lapos humorizálásom biztos nem jön át írásban, így befejezem mielőtt mindenki – még inkább – tökkelütöttnek néz. ) Brecht rémlett. Legalábbis azt gondoltam, hogy ez bizonyosan ama Brecht kötet, ami szintén kötésre szoruló régi darab, s ideje beleolvasnom, hisz kiválóan értelmes elfoglaltság ez, ahelyett, hogy tanulnék. (A kérdéses Brecht amúgy alig pár könyvvel arrébb figyel a polcomon, de reggeli lustaságomból adódó figyelmetlenségem bocsássa meg minden olvasó.) Szóval Brecht helyett meglepetésemre, leváló elő és hát lapú, de egyébként egészen jó állapotú Heine kötet akadt a kezembe. Természetesen nem volt kifogásom az ellen, hogy inkább ebből olvasgassak, erőt merítendő. Az első oldalon, a gyöngybetűkkel, neadjisten még lúdtollal beírt Lehel Györgyi név jelzi, azt gondolom az első tulajdonost. S a kor, (no meg a könyvek és irodalmi érték helyett, az „enyém és nem adom” elv elterjedésének) előrehaladását jelzendő, a maga morbid-vulgárisan jelképes értelmében ormótlan pecsét teszi egyértelművé a legutóbbit minden ikszedik oldalon. (Köszönet illeti a rongálásért, a minden bizonnyal jócocialistaelvtárs Busa Ferencet, isten nyugosztalja.)

A könyv – minden oldalán érződik a gondos nyomdász keze munkája a túloldalra át-át érző betűk barázdáit végigsimítva – 1882-ben került kiadásra Budapesten. Fordította és jellemző bevezetéssel ellátta Endrődi Sándor 1880-ban. Gyönyörűen szedett, és tényleg meglepően jó állapotban lévő könyv – eltekintve a gusztustalan pecséttől, hogy tört volna le a keze…

Nem sűrűn olvastam Heine-t soha, azt hiszem, de ezen hamarosan változtatunk. A versek és prózai(bb) írások egytől-egyig úgy válogattattak a kötetbe, hogy egy egész életrajz érzetét keltség, a kezdetén bimbódzó szerelemről író, majd idős korát megéneklő költő válogatott versei. Most csak egyet ragadnék ki, gyorsan átlapozva – mégiscsak tanulnom kell – ez fogott meg elsőként, legjobban. S ami a legmeglepőbb volt számomra, s ami ennek a kis gondolatfoszlánynak a megírására engedett időt pazarolni – figyeli a tisztelt olvasó mint veszem át a 19. századi stílust magam is hajhaj.. azt a szenzitív formám -, hogy bizony eme vers egyetlen magyar fordítását sem sikerült megtalálnom idefenn a világhálón. Ez igencsak 21. századi hozzáállás tudom, de engem megdöbbentett. Persze lehet, hogy csak jobban kéne keresni, de…

Ímhol akkor hiánypótlásul, egy kis kultúra. Ezúttal elemzéssel nem fárasztanék senkit. Élvezd úgy ahogy van! Olvasni nem szégyen!

Heinrich Heine

Megtisztulás

Maradj a tengeri mélyben

Te őrületes álom,

Mely egykor éjeken át

Ölted a szívemet hazug üdvvel

S most kísértetként

Rám törsz még nappali fényben is,

Marad odalenn, maradj csak örökre!

Ledobálom utánad

Minden fájdalmam’, vétkeimet,

Hóbortom bohóc-süvegét is,

Mely olya sokáig csörgött fejemen,

A képmutatás

Jéghideg, színes kígyóbőrét,

Mely úgy égeti lelkem’,

Beteg lelkemet,

Istentagadó, angyalokat kacagó

Boldogtalan lelkemet…

Hurrah! Jön a szél!

Föl gyorsan a vitorlát!

Leng, dagadoz már; a messze vizen át

Szárnya röpíti hajónkat

S a megszabadult lélek, hallga! fölujjong.

(Az északi tenger című ciklusból

Endrődi Sándor fordítása 1882)

Legyen olyan jó, valaki, aki nálam okosabb, magyarázza már el nekem, hogy ez mégis, hogy történhet meg? Köszönöm...

http://nol.hu/belfold/budai_ujabb_mellefogasa__megszuntettek_a_filozofusok_elleni_eljarasokat

Nem foglalkozom politikával… tényleg. De azért igyekszem nyitva tartani a szemem. Nem is oly rég hallgattam végig egy igen feldúlt monológot Heller Ágnesről és nem épp az érdemeiről szólt, egy számomra hiteles ember szájából. Most akkor ki vezet itt meg kit? Mert nem az egyik hallgatva, döbbenten szemlélő a másikat az biztos… Hát kinek és mit lehet ma még elhinni, ha már nincs olyan felület, ami rágalmak által vagy sem, de megkérdőjelezhetővé és hiteltelenné ne válna?  Miért van erre szükség, összezavarni az embereket, ennyire mire jó? Nem mennék itt bele abba, hogy önmagukat, hogy lejáratják azok, akik vagdalkozással feketítenek be másokat, de odáig – hálistennek – még sem ér el a karuk, hogy a tények és bizonyítékok hiányát is orvosolni tudják, csak hogy saját koncepcióik nyerjenek igazolást. Persze értem én, amennyire ezen a szinten, pusztán olvasva az egészről és igazán semmit sem tudva érteni vélhetem a motivációjukat. Hiteltelenítés igen, az értelmiség butítása és elbizonytalanítása, hogy a végére már tényleg ne legyen senki, aki mer kételkedni! Hogy is merne, hisz lassan az lesz a vége, hogy vagy attól félhet az ember, hogy egy nyakába akasztott botránnyal, vagy máshogy hülyét csinálnak belőle és bemocskolják azok előtt akik, hittek nekik, vagy s nem tudom melyik a rosszabbik lehetőség, mások, a hiteles, a tudó mások ellehetetlenítésével elérik, hogy senki senkinek ne merjen adni a szavára, mert maholnap kiderül, hogy Hitler fogadott unokája…

Ad absurdum ez az egész, mert azt akkor sem értem, WHY? Aki tud fél, aki nem, annak ólmot öntenek a fülébe és betapasztják szemét, száját a VV8000 és MEGAénekelnisetudok 600 szintű cirkusszal.

Igen cirkusz... milyen találó már és milyen bölcs: „cirkuszt, kenyeret”, mi?

Nem érdekel engem, hogy jobbik vagy balik, de az igen, hogy az Isten szerelmére, mi marad ennek a népnek, ha már azt is elveszik tőle, amire a leginkább büszke lehet, a tudományát, a művészetét... emberek, kinek higgyen az ember, ha már a józan eszének és  két szemének se tud…fákkk…

Én kérek elnézést… erre a műsorra nem váltottam jegyet…főként, de most komolyan... kinek lehet itt hinni?

Van olyan helyzet, amikor minden annyira furcsa, idegen és új, hogy mindenben kételkedsz. Kételkedsz önmagadban, a másikban, még abban is, hogy a napok telhetnek ennyire gyorsan, ennyire jól, ennyire szépen, a maguk csöndjében és rendjében. Amikor érzed, hogy mindez ahhoz képest, ami volt, olyan, mintha valahogy, mint Alice átlibbentél volna a tükör túloldalára. Van olyan helyzet, amikor mindenben kételkedsz, amikor mindentől félsz.

De ott van ő. Erősen, szilárdan, hittel és reménnyel, ami csak úgy sugárzik belőle. Ami áradva beragyogja a kétségeidet. Nem űzi el a sötétséget, nem. Olyan csak a mesében van. Szépen, apránként emészti fel a kételyt és ad helyet a reménynek. Ebben rejlik az előnye és ebben rejlik a legnagyobb hátránya is. Ahogy érzed, hogy már csak egészen kevés maradt hátra és a falaid leomlanak, amikor érzed, hogy hamarosan nem marad más, csak az, hogy hinni kezdj, akkor esel legjobban kétségbe. Akkor félsz leginkább.  Amikor érzed, lassan hinned kell, mert igaz, de úgy megszoktad már a félelmeid vastag falát, hogy sose látott erővel próbál visszacsábítani. Akkor vagy a legsebezhetőbb.  Talán azért mert érzed, azok a falak már nem ugyanazok. Már nem olyan erősek, és nem olyan szilárdak. Ha most bújsz vissza mögéjük már nem fognak megóvni. Túl sok ütést szenvedtek, attól a kitartó, drága, makacs hittől, ami belőle és csak belőle árad, hogy már hiába minden, nem védhetnek meg többé.

Van az a helyzet, amikor ráébredsz, hogy mindezt ő is megértette. Hogy ott vagy, ott állsz szilárd falaid romjai közt, kidugod az orrodat a fényre. Ott vagy, az övé vagy és hiszel… nem.. hinni kezdesz, őszintén. És érzi azt is, most vagy a legkisebb, most vagy a legárvább, most és csak most jött el az idő, hogy a falak helyett, ő óvjon tovább, mert érte bújtál ki abból a kemény munkával épített toronyból, csak érte, csak az ő szavára.

Akkor és csak akkor ráébred arra, mindez mit jelent. Hogy felelősséggel tartozik azért, amit megnyert magának. Felelősséggel tartozik érted, aki rábíztad magad, a hitére, az erejére, hogy te is reményteli és erős lehess.

Hiszek a boldog rémületben, amit ez a felelősség magával hozhat. Az izgalmas, rémisztő érzésben, hogy igen elromolhat, de nem baj, ez sem számít, csak a boldogság számít, az hogy velem vagy és veled vagyok.

De hiszek, mert muszáj, abban a másfajta rémületében is, ami eltántorít, elijeszt, elveszejt. Ez a fajta felelősség, más fajta... mondhatnám felnőtt embert kíván, de az nem volna igazságos.  A gyerek megrémül és elszalad a felelősség láttán, ez így igaz. Cserbenhagyja azt, amiért annyit küzdött, míg bármikor vissza lehetett fordulni. Míg csak játék volt az egész. A valóság valóban nagyon rémisztő hely tud lenni. Talán ezért nem tudnak felnőni olyan sokan. Ezért maradnak inkább gyerekek, felelősségtől mentes, boldog, naiv szemlélői mások érzelmi viharainak. Igen van ilyen ember is. És van... nem volna igazságos gyereknek nevezni, tudom, mert nem az. Akkor hát minek nevezzem itt "végtelen bölcsességemben"...? Nincs jogom itt teríteni ki egyik kis színes lapot a másik után arról mit gondolok egy másik emberről, aki fontos nekem. Mindennek ellenére is, fontos. Csak ennyit, mert ez, ha gyerek, ha felnőtt, ha rideg, ha kegyetlen, ha távoli, ha éretlen, vagy ha érettebb, mint bárki más, akkor is, csak ennyit mégis muszáj, mert tagadhatatlanul igaz... Ha valamiben sajnálom, igazán sajnálom, hogy különbözünk, kibékíthetetlenül és elfogadhatatlanul különbözünk, az az: hogy, amire te vágysz, oly nagyon távol lenni mindattól, amit "ez" a valóság nyújtani tud, bár igen, értem, hiszem sokkal biztonságosabb... érthetőbb... kezelhetőbb...ártatlanabb... de szürkébb is…nekem az.

http://www.polarhome.com/kis_herceg/kis_21.html

Köszönöm, Barátaim, hogy vagytok. Hogy itt vagytok jóban is, rosszban is mellettem. Sokáig azt gondoltam nincs így, egyedül vagyok minden és mindenki ellen. De a tévedéseket illik beismerni.  Köszönöm a bizalmatok, a kedvességetek, a megértésetek, a türelmetek és támogató jó szívetek. Köszönöm a nyíltságotok és őszinteségetek, hogy még akkor is, ha nem látni könnyebb volna, ha szívem szerint elfordulnék, általuk segítetek nem elnézni és mentegetni, nem felejteni a rosszat, hanem továbblépni, fejlődni és tapasztaltabbá válni. Köszönöm, hogy belekoppintjátok a fejem az igazságba még, akkor is, ha az fájdalmas felismerésekkel és igazságokkal jár is. De leginkább azt köszönöm, hogy mind-mind annyira mások vagytok, annyira egyediek és utánozhatatlanok, hogy a ti szemeteken át, olyan sok színben és árnyalatban láthatom a világot és mindazt, ami benne történik, ahogy önmagamtól, egyedül sosem tudnám. Köszönöm, hogy a ti szemeteken át tudom átkeretezni az életem, és mosolyogva indulhatok neki így még egy borongós hétfő reggelnek is.

…és köszönöm, hogy elviselitek, hogy ilyen mérhetetlenül szentimentális és érzelgős vagyok. :)

(Most valami olyasmit fogok csinálni, amit már nagyon rég nem. De Pennebaker szerint ez valóban megoldás, és ugyan ki vagyok én, sehonnai kis pszichológushallgató, hogy vitatkozzam egy ilyen okos emberrel. Persze feltételezésem szerint ő nem egészen úgy gondolta mindezt, ahogy kivitelezni fogom, de sebaj, jut is marad is. És írásban – bár egyesek ebben kételkednének (^^) - mindig is sikeresebben fejeztem ki magam. S most akkor hát ismét… MŰELEMEZNI fogok, :) persze csak a magam módján /bocsi, James/ )

A következőkben azt mondanám, hivatalosan Euripides: Médeia – címre hallgató tragédiájáról írok. (http://medea.uw.hu/SZEPIROD/euripid.pdf) A valóság azonban nem ez, a fent nevezett művet, azok figyelmébe ajánlanám, akiknek halvány dunsztjuk sincs a hölgy – igen hölgy - kilétéről.

Én most „Médeia tragédiájáról” fogok írni. Így ennek fényében, kérem mindazokat, akik holmi szokványos, tudományosan irodalmi értelmezést várnak, hogy most zárják be az ablakot. Engem nem izgatnak az irodalmi sztereotípiák, szokásos, sablonértelmezések. Engem az érdekel, ami egy műben MA fog meg, azt írom le, amit ma, és amit nekem jelent.

Médeia, bármily furán is hangozzék, most már jó pár éve a kedvenc „történelmi” személyiségem. Persze, ő csak egy mítosz szereplője, nem valós személy, de számomra az élete mindig is jelképes értékű volt. Nem, itt nem a gyerekgyilkosságra gondolok, nem. Korábban talán a személyisége ereje fogott meg. A mássága, az, ahogyan önmagáért volt képes kiállni és mégis mindennél jobban szeretni.

Most más az, ami kimagaslóan jelképes erejűvé teszi számomra a történetét.  Médeia élete, a róla szóló művek, gondolok itt elsősorban az Euripidész alapján készült Pasolini filmre, azt tükrözi, hogy mi emberek mennyire rabjai vagyunk saját elképzeléseinknek, korlátainknak és mennyire félünk, rettegünk attól, ha valami ismeretlen ragad magával minket. Médeia és Iaszón története a kultúrák közti eltérést mutatja be a filmben, egy szerelembe.. vagy affélébe ágyazva. De most úgy érzem, még valami annál is többet fejez ki e mögött. Azt, hogy egyik vagy másik ember mennyire másképp képes megélni az érzéseit (kultúrától és nemtől függetlenül) és ez milyen tragédiákhoz vezethet, ha egyiküket magával ragadja a másságtól való félelem.  

Milyen érzés az, ha a dolgok hírtelen, gyors változással sodornak magukkal, mint egy örvény, csak víz helyett érzelmek vesznek körül, jók, jobbak, még annál is jobbak? Vagy örvény helyett mocsarat is mondhatnék. Érzések és elvárások mocsarát, tán találóbb is, habár furcsa és nehéz elismerni, hogy egy mocsárba teljes önszántunkból gyalogolunk bele. Pedig így van, ha a kérdéses ingovány merő érzelem, kuszaság, szeretet, szenvedély, akkor bizony mind boldogan és öntudatlanul sétálunk a kellős közepébe.

És talán ez így is van jól. Az öntudatlanság részére értem. Mert abban a percben, amikor valaki ráébred arra mit is tett, ráébred arra is, hogy annak az ingoványnak, azon túl, hogy paradox módon per pillanat jó, természetesen vannak bizonyos hátrányos tulajdonságai. Például az a nem éppen elhanyagolható tény, hogy meglehetősen nehéz kikecmeregni belőle…vagy egyszerűen azt tenni benne, amit akarsz. Ettől persze bárki megijed, és aki egy mocsár közepén ül, minél jobban kapálózik kifelé félelmében, annál jobban belesüllyed.

Nem különbözik ettől az érzelmek mocsara sem. De előreszaladtam, hisz az érzelmeknek nem szükségképp kell – még jó – egy mocsár érzetét kelteni. A kérdés az tehát, hogy mitől válhatnak egyáltalán az érzelmek fojtogató ingovánnyá… A válasz egyszerű és milyen szépen közvetíti a magyar nyelv. Ingovány…bizonytalanság…és amit mindez szül: félelem, a bizonytalanságtól, az ismeretlentől, az újtól, a mástól. Legalábbis ha érzelmekről van szó, gyakran ez a helyzet.

A kiút a mocsárból - voltaképp meglehetősen egyszerűen - azon áll vagy bukik, mi is az a megoldás, amit ebben az esetben választunk, és ebben rejlenek igazán a nagy különbségek egy-egy ember között.

Iaszón herceg, mit ad isten találkozott egy nővel. Egy hercegnővel ráadásul, és hogy- hogy nem beleszeretett. A történet ezzel így le is zárulhatna, mint a legtöbb Grimm mesében, happy end és boldogság az esküvőig, és amíg meg nem hallnak.

Na nem.. azért a görögöktől ennél többet is várhatunk, nemde? De.

Iaszón a maga szöszi fejével, férfiasan lehengerlő fellépésével, abszolút naiv világmegváltóan narcisztikus terveivel, még önmagában meg is testesíthetné a Disney herceg rózsaszín ideálját. De a hercegnőnkkel, akad egy kis gond, ijesztően – és szándékosan használom ezt a szót – nem illik bele a hercegnőkről kialakított Disney féle ideálba.

A Médeia mint név, két dolgot jelent. Egyrészről „férfias nőt”, másrészről „bölcs asszonyt”. (Nem térnék ki rá, hogy feminista oldalam e nyilvánvaló összefüggés láttán, hogy kacarássza magát szanaszéjjel, mert az Most, mindegy… majd máskor. )

Míg egyikük – Iaszón - egy messzemenően logikai alapokra épülő, hierarchikus, jól szervezett hatalmi érdekek szerint játszó világból érkezik, ahol a diplomácia és az ármány született, és ahol a nő minden csak nem „férfias”, de végképp nem bölcs, addig a másik a forró keletről, ahol a hellén hagyományok és értékek helyett minden a szenvedély, őszinteség és igazság sugarai alatt nyugszik. (Szó szerint, mert Kholkisz, Médeia szülőhazája bizony a lángoló nap otthona, legalábbis a legendák szerint.)

Mi történik akkor, ha két, alapvetően ellentétes – mondjuk így – problémakezelésű ember egymásba szeret. Önként belesétálnak a fennen említett mocsárba, boldogan, mert érzik ez a jó. Aztán az egyikük felébred és ráeszmél, hogy mindaz, ami most van, gyönyörű, csodálatos, de közben idegen, más és félelmetes. A jövő az a teljesen más jövő, mint amit eredetileg elképzelt, világos és tiszta. Vagy még nagyobb boldogságba visz, vagy elveszejt. De nem a lehetséges rossz az, ami igazán megrémíti, hisz az így is úgyis benne van a pakliban, hanem a tény, hogy mennyire mérhetetlenül kevés az a kontroll, amit a helyzet fölött gyakorol. Pusztán azért, mert az más, mint amit megszokott, más mint, amit ismert, más, s mint ilyen, ijesztő.

Iaszón és Médeia sorsa elválaszthatatlanul összefonódott a történet során, amit most – lényegtelen volta végett-, nem fejtegetnék, s a herceg, aki teljesen más alapokról, más világból indult, egy olyan helyzetbe csöppent, ami a teljes kontroll magabiztos útjáról az ismeretlenbe vitte. És az ember féli, rettegi az ismeretlent, és néha ez a rettegés egyszerűen elemészti a „racionális” döntés lehetőségét és csak a pánik marad, még akkor is, ha a helyzet voltaképp a jó ígéretével kecsegtet. Ez kevés, egyszerűen nem elég. S mit tesz az ember, ha pánikba esik… a legrövidebb utat választja, ami legtöbbször a menekülés, utánam a vízözön, felégeti a hidakat és minden egyebet is maga körül. Mert ez a legegyszerűbb módja annak, hogy megküzdjünk az ismeretlentől való félelmünkkel.

Ezt tette Iaszón is. Félt a nőtől, akibe beleszeretett - vagy akiről azt hitte, hogy beleszeretett, mert bizony a láng nem egyenlő a tűzzel. Félt a kapcsolattól, amit létrehoztak és félt attól, hogy mindebben az ismeretlenben ő biztos alapok nélkül marad és nem látta, nem érezte, hol vannak a határok, és ezért egyszerűen elmenekült. (A konkrétság kedvéért, összebratyizott egy királlyal, feleségül kérte a lányát, majd mikor igent mondott, száműzte életéből a feleségét, aki addig minden bajon és nehézségen átsegítette.)

Hogy ne félt volna, mindenki retteg az ismeretlentől és mit tesz, hogy kezelhetőbbé tegye? Megpróbálja valós ruhába öltöztetni. S mi volt így számára a legnyilvánvalóbb, a legkézenfekvőbb arra, hogy alakot öltsön benne mindaz, amitől tart? A nő, a másik oldalon. Egy erős, sosem ismert asszony, aki minden újdonságot, minden félelmetest megtestesített a számára. Hisz ha ő nincs, a helyzet sem áll elő, amitől félhet. Alaktalan félelmének általa adott testet és formát, a félelemnek, ami saját magából született, a saját bizonytalansága szülte. (Olyan mintha kifaragnád a szörnyet magadnak, hogy aztán az ágy alá rejthesd. Miért? Mert elmenekülni attól lehet csak, ami kézzel fogható, ami kívül van. Attól, ami bennünk él lehetetlen.)

De akkor mi mást lehet tenni? Akarom mondani, mi a legfőbb, amit nem vette észre Iaszón, pedig ott volt az orra előtt?

A legnagyobb igazságot, hogy a határokat, alapokat nem keresni kell, hanem meghúzni és felépíteni. A biztonságot megteremteni kell és nem elvárni. Erről szól az élet, ezt jelentik a kihívások. Megtanulni, hogyan tovább. Nekünk, magunktól, a saját erőnkből. Aki fél ettől, az élettől fél, és félig él, aki félve él. Baromi nagy közhely és mekkora igazság. Az élet tele van küzdelemmel, és aki egyszer elfut, könnyen futással töltheti az életét. (Néha elgondolkodom rajta, miért érdemes harcolni, ha nem a boldogságért és vajon mi járhat annak a fejében, aki erre sem képes.)

Médeia pontosan ezt tette, épített és remélt tízen-pár évig. Hisz mit is vesztett ő? Kérdezhetnénk. Egy hazát, családot, otthont, népet, mindent ami addig a napig biztonságot és szeretetet jelentett a számára, mindezt elveszítette azért, hogy a férfival legyen, akit szeret. Ugyanaz áll rá is. Egy teljesen új és ismeretlen világba csöppent, új emberek és új szokások közé. De félelem és kétségek helyett új alapokat épített. (De egy nem dolgozhat kettő helyett… a másiknak bármikor szíve joga másik utat választani, a kérdés csak az mekkora áron.)

Nem akarnék morális kérdésekbe belemenni, főleg nem, ha a kérdés a Médeia által elkövetett gyermekgyilkosság. De számomra az, amit Médeia tett, mikor elhagyták és felégettek mindent, ami addig jó volt, azt jelenti, „tébolyomban, neked, őrült, mutatom meg, én, mit dobtál el valójában”, ezt jelenti az a szörnyű bosszú, amit elkövetett. Összedőlt – másodszor – az, amit egy asszony erőnek erejével felépített és egybetartott. Beleőrült.. igen, helyesen cselekedett? Nem. Remélem ezt senki nem érti félre, nem a tetteit óhajtom megalapozni.

De mi vezetett ide?  Valamit, hogy érezhetek jónak, ami tőlem ennyire idegen, hogy aztán ilyen iszonyatos dolgokhoz vezessen? Ez a kérdés motoszkál bennem. Vajon tényleg ekkora ellentét van-e köztük, vagy sokkal inkább szólt mindez, a bennük rejlő félelemről, ami az ellentéteket hallatlan mértékig nagyította.

Nem, még egyszer ismétlem, semmi féle egyetértés vagy megértés sincs bennem, Médeia tettét illetően. Nem helyeslem a bosszúvágyat semmilyen formában, már pedig pusztán a tettek szintjén ez a mű erről szól, fellángoló, dühödt haragból való gyötrelmes bosszúvágyról, egy tökéletesen irracionális döntésről, ami mást sem fejez ki, mint egy másik döntés kisebb, de nem kevésbé súlyos irracionalitásának lehetséges következményét.

A görögök értenek a drámához… ez a történet pedig valóban az, merő borzalom és fájdalom. S hogy más szavaival szóljak, (valahol hallottam ezt, a forrás sajnos nem rémlik), az emberi lélek csupán az iszonyat láttán nemesedik meg. És ez adja a görög dráma, tanító erejét. És ez késztet arra, hogy mögé nézzek, és azt keressem, ami ennyi iszonyat mögött a valódi jelentés.  

Ha túllépünk mindezen, ha az események sorozatát eggyel magasabb szintre emeljük, nem marad más, csak egy olyan érzés, egy olyan jelenség, ami alapvetően részét képezi a világunknak, ami megrémít és eltántorít embereket attól, hogy éljenek.

A valóságban nincsenek sem Iasonok, sem Médeiák. Nincsenek jó vagy rossz emberek, ahogy nincsenek teljesen jó vagy teljesen rossz döntések sem. Tévedések és hibák vannak, de egyik sem helyrehozhatatlan. Néha persze így éljük meg őket, veszteségként, amik tragikusak és menthetetlenek. De nem azok, még, ha annak is tűnnek.

Az igazán izgalmas az emberekben az, hogy mind-mind egész más szemüvegen át látjuk a világot. Voltaképp mindannyian különbözünk. Ez azt jelentené, hogy szükségképp lehetetlenség a tökéletes összhang? Igen…azért lássuk be, ha minden egyetlen megformált, jól strukturált és szervezett rendszer szerint, összehangoltan működne, baromi unalmas lenne az élet.

A különbség jó. A másság pedig kell, mert ha soha semmi nem változik, ha soha semmi nem más, mint amihez hozzászoktunk, önmagunktól vesszük el a lehetőséget, hogy jobbá, többé váljunk, hogy tanuljunk és fejlődjünk.

Ahhoz azonban, hogy mindezt meg merjük lépni, hisz az új félelmetes és ijesztő, bátorság kell.

Ez a mi világunk, tele van félelemmel. És a legnagyobb félelem azt észrevenni, hogy a MÁSik mellett, sokszor mi magunk is változunk. Valaki olyan számára, akinek a rend, a pontosság, a szervezettség jelent mindent, ennél ijesztőbb talán semmi sem lehet. Azt megélni, hogy valaki mástól, valaki mással, irányíthatatlanul belekerül egy idegen helyzetbe, ahol szükségképp mássá válik önmaga is.

A kiút ismét a megoldás módjában rejlik. Lehet menekülni, igen, választani az utat, amit Iaszón választott, főként, ha olyan tulajdonságaink kerülnek előtérbe az új helyzetben, amiket eladdig nem gondoltunk volna magunkról elképzelhetőnek.

De aki menekül, pontosan ugyanazt a hibát követi el, amit dicső, görög hercegünk.

Nem veszi észre, hogy az irányítás végig, az örvény, a mocsár közepén is az ő kezében volt. A kötél, ami felszínre húzhatja ott volt a kezében, csak meg kellett volna szorítani, jó erősen, megtalálni magától a szilárd talajt a lába alatt, ahelyett, hogy kétségbeesetten integetve kiabált volna segítségért. Mert a menekülés, a kapálódzás a konstruktív cselekvés helyett egyenesen a vesztébe vitte.  Hadd ismételjem újra. A határokat és alapokat nem keresni kell, hanem felépíteni.

Máskülönben, amit teszel, gyengeség és gyávaság. Tudom kemény szavak. És tudom, ehhez a döntéshez mindenkinek meg van szíve joga. Ahogy Csernus Imre mondaná, ha másnak nem, legalább elrettentő példának jó leszel. Pont úgy, ahogy Iaszón és Médeia.

A legszörnyűbb látni, amikor valaki pontosan ilyen hibát követ el, de elég intelligens ahhoz, hogy ha nem is látja, de legalább érezze, hogy valami nem jó. A magas szinten működő személyiség ismérve a magas szinten működő elhárító mechanizmusok hada. Intellektualizálás sáláláláláá…. elmorzsolok egy könnycseppet minden felsorakoztatott, racion(alizált)ális érvért, amit az emberek önmagukat óvva kreálnak. Én is, ti is, mindenkinek meg vannak a kedvenc módjai arra, hogy szembekötősdit játsszon, és elbújjon önmaga elől. Megmagyarázza magának az elhamarkodott, félelemből kimondott szavakat, a hirtelenségből elkövetett és tudat alatt megbánt tetteket.

Nehéz? Mindez annyira nehéz? Elfogadni, teremteni, alkotni, remélni, hinni ahelyett, hogy rombolnánk?

Nem… egy dolog kell hozzá. Türelem (értsd: idő) … és persze félelem helyett szeretni sem árt.

„Sok mindent egyszerűen azért nem értünk, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megérthessük. Ezért olyan fontos türelemmel viseltetni a mások élményei, szempontjai iránt: ez nemcsak számukra megnyugtató, hanem nekünk is megkönnyebbülés. A szeretet túllát a különbségeken, mert észrevesz valami sokkal fontosabbat: azt, hogy mennyire egyformák vagyunk, mennyire olyanok vagyunk, mint maga a szeretet. Ha ezt egyszer becsületesen megfigyeljük, hamar megszabadulunk a másoktól való félelemtől, és bízni fogunk saját ártalmatlanságunkban is.” (Gerald G. Jampolsky)

S mi mindebből a tanulság? Légy okosabb, tanuld meg elfogadni a másikat olyannak amilyen. S ha nem megy, ha tényleg nem megy, akkor és csak akkor mondj le arról, amire igazán vágysz, még ha az rémisztő és döbbenetesen más utakon át is vezet. Más utakon, mint amikben addig hittél. Mert lehet, hogy ki kell szállnod, és tényleg ez a helyes lépés, de lehet, hogy épp ez az az út, ami neked adatott, amit járnod kell, hogy te magad több és erősebb légy, csak meg kell találnod a szívedben hozzá a bátorságot. Legyőzni a saját félelmeidet. Hinni a saját "ártalmatlanságodban", különben míg a csodára vársz, arra hogy valaki megmutassa neked a helyes utat, a jó választást, csöndben, néma türelemmel, elszáll melletted az egész életed. Mert "rossz úton jár, aki álmokból épít várat és közben elfelejt élni". (J.K.R.)

Lassan visszatérek. De elsőnek via Wikipedia, lássunk egy kis alapműveltségi továbbképzést. Sleeping with the enemy. Egy ágyban az ellenséggel. Nem tudom hányan emlékeznek erre a filmre, remélem jó sokan, mert még igazán abból a korszakból származik, amikor még tudták a különbséget a jó és a khm... B-kategóriás filmképződmények között. Értsd, nem adtak le szart mindenfelé. No és persze egy olyan időszakból, ahol egy film képes volt anélkül feszültséget, izgalmat kelteni, hogy tocsogtunk volna a vérben és belekben. Azon gondolkodom vajon manapság tudnának-e olyan filmet készíteni, ahol a fentihez hasonlóan szinte megbújva, de már-már tudat alatt jelenlévő és egyre növekvő feszültség, olyan hatásosan végződhetne egyetlen - csattogó akciójeleneteket mellőző - katartikus zárszóban, és amit nem utolsó sorban olyan remek összhangban elővételezne egy több mint száz éves zenemű, mint Hector Berlioz Fantasztikus szimfóniájának ötödik tétele. A filmről talán később, de lássuk a zenét. ^^

Hozzátenném, egy kedves ismerősömet juttatja mindez eszembe. "S lásd ím, ez vagy te."

Hector Berlioz kezdősorai: „A zeneszerzőnek az volt a célja, hogy egy művész életének különböző jeleneteit ábrázolja, amennyire ezeket zenében ki lehet fejezni.”

1. Álmok, szenvedélyek (Rêveries – Passions). Largo – Allegro e apassionato assai.
A szerző feltételezi, hogy egy fiatal muzsikus, aki attól a lelki bajtól szenved, amit egy híres író üres szenvedélyeknek nevezett, először pillant meg egy nőt, aki az ideális lénynek mindazt a báját egyesíti magában, amelyről a fiatalember képzelegve álmodott, és eszeveszetten beleszeret. Egyedülállóan különös, hogy a drága képmás soha nem jelenik meg másképp a művész képzeletében, mint egy zenei gondolattal összekapcsolódva, amelynek a karaktere szenvedélyes, de nemes és visszafogott, olyan, mint amilyennek szerelme tárgyát képzeli. Ez az emlékeztető dallam modelljével együtt kettős rögeszmeként követi szüntelenül. Ez az oka, hogy az első Allegrót kezdő dallam folytonosan, a szimfónia valamennyi tételében megjelenik. A szimfónia első tételének „témája” az átmenet e melankolikus álmodozás lelkiállapotából, amelyet a céltalan öröm rohamai szakítanak meg, az őrült szenvedélyig, dühkitörésekkel, féltékenységgel, ellágyulásokkal, könnyekkel, vallásba menekülő vigaszokkal.

2. Bál (Un Bal). Valse. Allegro non troppo.
A művészt az élet legkülönbözőbb körülményei között látjuk viszont: itt egy ünnepi forgatag közepében, ahol szintén megjelenik előtte a kedves képmása, és felkavarja a lelkét.

3. Jelenet a mezőn (Scène aux Champs). Adagio.
Egy este vidéken találja magát, a távolban két pásztor a „ranz des vaches” (svájci népdal) dallamával beszélget egymással. Ez a pasztorális kettős, a jelenet helyszíne, a fák gyengéd susogása az enyhe szélben és néhány reményteli gondolat, amelyet nem oly régen dédelget, együtt szokatlan nyugalmat ad a szívének, és derűsebb színezetet a gondolatainak. Fellélegzik magányában, azt reméli, csakhamar nem lesz már egyedül… De ha csalódna!… A reménynek és a félelemnek ez a keveréke, ezek a boldogságról szőtt gondolatok, amelyeket néhány sötét sejtelem zavar meg – ezek az Adagio témái. A végén az egyik pásztor újra belekezd a ranz des vaches-ba, de a másik nem felel többé… Távoli mennydörgés… Magány… Csönd…

4. Menet a vesztőhelyre (Marche au Supplice). Allegretto non troppo.
A művész, miután megbizonyosodott, hogy szerelme viszonzatlan, ópiummal megmérgezi magát. A narkotikum dózisa kevés ahhoz, hogy halált okozzon, de mély álomba süllyed tőle, amit a legrettenetesebb látomások kísérnek. Azt álmodja, hogy megölte azt, akit szeretett, hogy elítélték, a vesztőhelyre vezették, ahol részt vesz a saját kivégzésén. A menetoszlop néha komor és szilaj, máskor meg ragyogó és ünnepélyes induló hangjai mellett közeledik, a súlyos léptek tompa hangját minden átmenet nélkül a legzajosabb kiáltások követik. Az induló végén ismét megjelenik az idée fixe első négy hangja, ezúttal, mint a szerelem utolsó gondolata, amelyet a végzetes csapás félbeszakít. Majd dobpergés, komor gyász, a kivégzést lefújják.

5. Boszorkányszombat (Songe d'une Nuit du Sabbat). Larghetto – Allegro.
A művész egy boszorkányéjen látja magát, árnyak, boszorkák, mindenfajta szörnyek rettentő csapatának közepette, akik mind az ő temetésére gyűltek össze. Furcsa zajok, sóhajtások, kacagások, távoli kiáltások, amelyekre mintha más kiáltások felelnének. A szeretett dallam újból megjelenik, de elvesztette nemes és félénk jellegét; most már csupán táncnóta, aljas, triviális és groteszk. Íme a szerelem, seprűnyélen táncol. Ő is eljött a boszorkányszombatra… Örömteli ordítozás fogadja érkeztét… A diabolikus orgiába veti magát… Megszólal a lélekharang, majd a Dies irae (a gyászmise Utolsó Ítéletről szóló szekvenciája gregorián dallama) burleszk-paródiája hangzik föl. Ezután vad erővel tör ki a boszorkányéj táncforgataga. Végül együtt hangzik a boszorkánytánc és a Dies irae.

Hát nem is tudom. Magányosnak érzem magam és mégsem. Kezdtem azt gondolni, hogy mindez a szokásos, „túl sokat vagy itthon és befordulok” dolog. De aztán szép lassan rájöttem, hogy nem erről van szó. Pár napja jöttem rá, hogy vége egy olyan időszaknak, ami… pár napja jöttem rá, hogy ha valamikor, hát most tehetnének értem. Ha kellenék, most léphetnének értem. De nem teszik. Néha egyszerűen nem elegendő a barátok szeretete. Néha egyszerűen hiába szeretnek ezren, mert egyetlen ember szeretetét nem tudják pótolni. Hiába mindig az kell, amit az ember nem kaphat meg. Sok mindennel áltattam magam. „Idővel”(majd, ha túl leszünk „rajt”), „alkalmakkal” (majd „ott és akkor”, ha), bizonytalansággal (nem vagyok elég „egyértelmű”, viszont „sok”). Elegem van a keserű és rosszmájú emberek társaságából, akik mást sem tesznek, mint lehúzzák azokat a dolgokat, amik másoknak fontosak. Mindenkit kritizálnak, mert ők aztán mindent jobban tudnak, csak az megfelelő ami, vagy aki nekik tetszik. Azt hiszem, hamarosan erősen meg fogom szabdalni némely barátinak nevezett kapcsolatomat.

Van olyan kedves barátom, akit megismerkedésünk első percében sem tartottam már valami szimpatikusnak. Emlékszem, hosszú hónapokig, azt mondtam róla az akkori lakótársamnak, hogy nem tudom eldönteni, a csaj megrögzött hazudozó-e és tényleg ennyire hülyének néz-e mindenkit maga körül, vagy valami más oka van annak, hogy valahányszor sztorizni kezd, túlzásokkal és halmozásokkal van tele, amit előad. Sosem fog magára ismerni itt, mert ha tudná is, ki vezeti ezt a blogot, egyáltalán idejutna, akkor sem venné a fáradtságot soha, hogy elolvassa. Ha mégis, akkor rettentő módon meg leszek lepve.

Ha tudom, hogy egy barátomnak nagyon tetszik valaki, akit én problémásnak tartok, bár állítólag bunkó és sértő vagyok más emberekkel, nem is túl ritkán, de sosem mondanék lekezelő megjegyzéseket a vonzalma miatt a barátomra és maximálisan sértőket arra, akiért oda van. Mégis ezt kapom a fenti csajtól, bár nem csak tőle. Van, aki selyempapírba csomagolja a lenézést, de az attól még lenézés marad.

Hihetetlen az emberek mennyire le tudják nézni egymást, de még hihetetlenebb, hogy némelyek mennyire élvezik – még ha nem is veszik észre – hogy ezt ki is mondhassák a másiknak. Nem azt hogy nekik szar, hanem, hogy hallhatják magukat, amint mások gyengeségét belemondják a szemükbe. Ezek az emberek saját magukat nézik le és élvezik, hogy mások gyengébbek, esendőbbek náluk. A gondolatot, hogy ők ebbe sosem mennének bele. Ezek a gondolatok, mindenkiben benne vannak, csak épp a többség nem annyira bunkó, hogy ki is mondja. Önigazolás, önmegerősítés vagy valami hasonló.

Leszarom, mert fáj, hisz a barátaim, az állítólagos barátaim ilyenek. Azért fáj, mert igazuk lenne? Elég dependens vagyok. Nagyban számít nekem mások véleménye. Jobban függök tőle, mint kellene.  Komolyabban is veszem, ha valaki megkritizál, vagy csak ellentétes véleményen van valamiről, mint én. Szinte vicces, hogy mindenki mennyire határozottnak tart, holott pár hónapja igencsak próbálok azon dolgozni, hogy ne higgyem azt állandóan, hogy én tévedek, hogy ne írja felül mások véleménye automatikusan az enyémet. Többnyire ez történik. Nem bízom magamban, vagy mi a szösz.

Épp mivel bizonytalan vagyok sokszor nem vagyok benne biztos, hogy a valóságot látom-e, érzem-e, vagy sem . Hogy valakit, csakugyan érdeklek-e vagy sem. Ezért vagyok „pletykás”. Szükségem van rá, hogy megerősítést nyerjek másoktól.

De azt nem egészen tudnám megmondani, hogy miért reménykedem az utolsó pillanatig abban, hogy a nyilvánvaló, amit látok, annyira mégsem nyilvánvaló. Hogy van, valami apróság, ami felmentheti, ami engem felmenthet. Hogy most magam alatt vagyok, talán a tudatalattim lázadása. Ami már rég tudja, amit én nem vagyok hajlandó végérvényesen elfogadni. Nem vagy magányos, szeretnek, sok barátom van. Csak mérhetetlenül szomorú vagyok, mert annyira nagyon szeretném, hogy valaki másnak is fontos legyek. És mérhetetlenül értéktelennek érzem magam, mert valahol a lelkemben, talán nem is annyira mélyen, hogy ez sosem fog megtörténni, mert nem vagyok elég jó. Nem úgy értem, ahogy hangzik… csak annyit jelent, neki nem vagyok elég jó. Fáj. Majd elmúlik. Valamikor.

Az alábbi szösszenetet évekkel ezelőtt írtam, az íróasztalom előtt térdelve, enyhén elbódult tudatállapotban. Így tessék szemlélni. :)

Ten little nigger boys went out to dine;

One choked his little self and then there were Nine.

Nine little nigger boys sat up very late;

One overslept himself and then there were Eight.

Eight little nigger boys travelling in Devon;

One said he'd stay there and then there were Seven.

Seven little nigger boys chopping up sticks;

One chopped himself in halves and then there were Six.

Six little nigger boys playing with a hive;

A bumble bee stung one and then there were Five.

Five little nigger boys going in for law;

One got into Chancery and then there were Four.

Four little nigger boys going out to sea;

A red herring swallowed one and then there were Three.

Three little nigger boys walking in the Zoo;

A big bear hugged one and then there were Two.

Two little nigger boys sitting in the sun;

One got frizzled up and then there was One.

One little nigger boy left all alone;

He went out and hanged

Himself and then there were None.

Azt hiszem valóban egyet kell értenem azokkal, aki úgy tartják, hogy az eredendően Tíz kicsi néger címen, 1939-ben megjelent regény Agatha Mary Clarissa Christi legjobb műve.

Már rég nézegettem a könyvet, de nem akartam megvenni pusztán abból a megfontolásból, hogy tudtam nagyon híres. És valahogy van bennem egyfajta sznobizmus. A nagyon híres dolgokat hajlamos vagyok alapvetően negatívan megítélni, és sokkal inkább, a kevésbé híres, de annál kifinomultabb alkotásokat előtérbe helyezni. Bár, ha jobban belegondolok mindebbe, azt hiszem ez meglehetősen nagy képmutatás a részemről, hisz voltaképp „kedvenceim” mindegyik, eléggé közkedvelt. Maximum annyit mondhatok a sznobizmusom mentségére, hogy talán a legtöbb regényt, ha nem is mindet ezek közül egészen más szemmel igyekszem nézni, mint ama nagyobbik része a világnak.

Igen azt hiszem, joggal állíthatjuk, hogy egyre beképzeltebb vagyok. 8)

De mindegy.

Szóval pár hete kezdtem el olvasni, Agatha Christi-től a Hercules munkáit. Ami sajnos nem igen tetszik. Azt hiszem az vele a gondom, hogy túl sok apró eset van benne. Apró és könnyen megfejthető esetek. Az embernek nincs ideje belemélyedni és elgondolkozni a cselekményeken, ahogy az írónak sincs módja ilyen formában, tisztességesen kidolgozni azokat. Illetve ez így nem helyes, hiszen a műfaj szempontjából nagyon is megfelelően megírt szösszenetek, de ha valaki igazán szereti Hercule Poirot-t, akkor valahogy nem elégszik meg az ilyesmivel. Filmben is utálom, az ilyet. Mikor sorozatgyilkos van, és egyszerűen nem dolgozzák ki rendesen a sztorit. Pedig az ilyen történeteknél mindig a részleteken van a hangsúly.

Legutóbb az Egy gyilkos agyával jártam így. Nem is lenne rossz film, és sokan dicsérik is. Csak egy bibi van. A második haláleset úgy történik, hogy kávéznak egy jót, aztán mind szépen el is alszanak a kávétól, s mire felébrednek, egyikük halott. A bökkenő ott van, hogy az egyik szereplő, kintről jön be a többiek közé, miután azok kávéztak, vagy inkább közben, de a lényeg az, hogy Ő történetesen elég látványosan NEM iszik a kávéból. Utána mégis a többiekkel együtt „ébred”. Ezzel számomra véget is ért a film izgalmas része. Kár volt érte, de tényleg. Merthogy ugye ebből nyilvánvalóan kiderült ki is a gyilkos.

Visszatérve a Tíz kicsi négerre.

Majdnem egy rossz idézetet, vagyis inkább hibás kis idézetet írtam szösszenetkém elejére. Merthogy van itt egy kis kavarodás a címmel.

A könyv eredetileg 1939-ben jelent meg Ten little niggers címen. Azóta azonban nem csak a fordítások, hanem az angol kiadás is megérte a névváltoztatást, és kiadták úgy mint Then there were None. Aztán ugye elkészült a film is, minek köszönhetően a tíz kicsi négerből, tíz kicsi indián lett és ily módon helyes is lett volna az előző idézet, hisz, sikeresen kiszúrtam azt ahol négerek helyett indiánok szerepelnek a versben. Magyarul is érdekes neveket ért meg a regény. Az első kiadásban még A láthatatlan gyilkos vagy mi a fene volt a címe, s csak később lett valóban Tíz kicsi néger belőle. Istenem valaki lőjön le ha még egyszer leírom…

Érdekes. Az az érzésem, hogy mielőtt valakit életében egyáltalán csak egyszer is tv elé engednek kerülni kötelezni kéne rá a saját érdekében, hogy elolvasson pár alapművet. Csak azon egyszerű oknál fogva, hogy lássa, melyik volt az első. Merthogy a sok remake után elolvasni azt, amiből minden valószínűség szerint lopták az ötletet a többiek, eléggé lehangoló tud lenni, ha az ember nem tud kellőképpen elvonatkoztatni.

Mostanában csupa olyan filmet nézek ill. könyvet olvasok (leszámítva persze a ficeket), amik tényleg valahogy hatást gyakorolnak rám.

Most nem beszélhetek olyasmiről, mint a Faun esetében. Az egészen más volt.

De mégis úgy vélem, hogy ha burkoltan is, de ez a krimi is kifejez valami sokkal többet.

Valószínűleg sokan úgy vélik, és talán nekem is így kéne látnom, hogy olyan „alkotásokba” is belelátok dolgokat, amikben mások aligha, sőt kifejezetten üresnek és semmitmondónak tartják őket. Így voltam a Batman: Beginns!-el is. Én abban a filmben sokkal több üzenetet láttam, sőt egyel talán láttam benne üzenetet, nem úgy, mint mások.

Erről a regényről is nyugodtan mondhatjuk, hogy műfajából kifolyólag ponyvairodalom, ami csak a köznép szórakoztatását szolgálja. Talán, ha valaki nem is figyel oda kellőképp, akkor a fantasztikus sztori, logika és éleslátás mögött, ami létrehozta ezt a krimiremeket, valóban nem lát semmit.

A történet alapvetően a következőről szól. Tíz ember érkezik egy szigetre. Tíz egymásnak idegen ember, mind-mind valamilyen titokzatos idegen által látszólag egyszerű indokokra való hivatkozással lett meghívva, vagy épp szimplán odarendelve. Csakhogy a vendéglátó sehol, csak az a fura, nyomasztó érzés helyette. S ami mégis összefűzi a 10 idegent, hogy mindegyikük szobájának kandallója fölé oda van tűzve a – szerintem roppant morbid és korhatáros - gyermek versike a tíz kicsi négerről.

Vacsora után a békés társalgást egy hang szakítja félbe, mely vádakat sorol fel mindük ellen külön- külön. Mindegyikük ellen a vád: gyilkosság.

Persze majdnem mindenki tagad, felháborodik, vagy épp elájul.

Aztán megtörténik az első haláleset. A fiatal istenszerű ficsúr egyszerűen megfullad, miközben kortyolgatja jól megérdemelt italát.

S ezzel kezdetét veszi a XX. század krimi irodalmának legagyafúrtabb, legkifinomultabb, legmegfejthetetlenebb tömegmészárlása. Mert bizony ez tömegmészárlás lesz, akárhogy is nézzük. Hiába az emberek szeretik, ha folyik a vér. Csak lehetőleg ne a sajátjuk legyen, és ha már itt tartunk ne is kerüljön hozzájuk közelebb, mint amekkora távolságot egy könyvlap, vagy egy tv-képernyő megenged.

Ahogy haladunk előre a történetben úgy derül ki egyesével szépen a szereplőkről is az igazság.

Az elején, mint mondtam mindegyikük tagad, vagy felháborodik, kivéve Philip Lombardot, aki nyíltan vállalja, hogy: igen, annak idején valóban a sorsára hagyta az Amazonas dzsungelében bennszülött kísérőit. És Ő ebben semmi kivetnivalót nem lát, hisz az ember elsődleges célja, hogy a saját életét mentse.

Node, ennyit a sztoriról, nézzük a lényeget.

Az Epilógus szerint, mely a gyilkos tulajdonképpeni vallomását tartalmazza, a halottak a szerint követték egymást, hogy milyen súlyosnak ítélte a „bíró” a vétküket. Az elkövető ugyanis úgy vélte, hogy a 10 delikvens nem egyformán bűnös. Mit ad isten, egy önbíráskodó, aki ismeri a méltányosság fogalmát.

Ezért hát úgy dönt, először azokkal végez, akik szerinte a legkevésbé voltak vétkesek. Egyszerűen azért, hogy megkímélje őket attól a tortúrától, és idegeskedéstől, ha fogalmazhatok így, ami a végére maradottakra jut majd.

Így lesz az első áldozat Anthony James Marston. A fiatal, gazdag, sebességmániás suhanc, aki két gyermeket gázolt halálra, hála az esztelen száguldozásnak.

Érdekesnek tartom, hogy őt akarta úgymond leginkább megkímélni a gyilkosunk. A srác ugyanis, mikor felhangzik a vád miszerint megölte azt a két embert, komolyan gondolkodóba esik, hogy ugyan már kik is lehetnek azok. És tényleg nem emlékszik. Csak hosszabb gondolkodás után esik le neki, hogy ez az a két gyerek lehet, akiket ő valamikor halálra gázolt.

Ebből az emberből hiányzik a felelősségérzet, és a megbánás, sőt talán a lelkiismeret is. Mégis ő halhat meg először. A gyilkos mindezt pont ezzel magyarázza. A srácból ugyanis mindaz hiányzott, ami által mérlegelni tudta volna tettét. S hogy a természet nem osztott neki lelket, arról már igazán nem ő tehet. Én mindenesetre minimum negyedikre hagytam volna. Hogy miért az a versikéből kiderül. Ugyanis, ha ezt még nem mondtam volna, a gyilkos hűen igyekszik a versben sorra jövő halálmódokat követni.

A második áldozat „besorolásával” már egyet kell, értsek. Mrs. Ethel Rogers. A komornyik- szintén egy áldozat - Mr. Thomas Rogers felesége. Őt és férjét azzal vádolta a hang, hogy felelősek egy korábbi munkaadójuk, egy rájuk szép kis summát hagyó idős hölgy haláláért. Persze mindketten tagadják bűnüket. Az viszont, ahogy az asszony rettegni és ájuldozni kezd, mikor meghallja a vádat, többé-kevésbé nyilvánvalóvá teszi, hogy valószínűleg, nem alaptalan a gyanúsítás.

A gyilkos végül is úgy ítéli meg, hogy az asszony gyilkos ugyan, de jobbára férje irányítja, így megérdemli, hogy hamar menjen el.

A harmadik áldozat John Gordon MacArthur az öreg katona. Aki állítólag miután rájött felesége és barátja viszonyára, szándékosan a halálba küldte a szeretőt, a háborúban.

Őt követi Mr. Rogers. Majd az ötödik áldozat, a gyilkost leszámítva a kedvenc karakterem Emily Caroline Brent. Ez a nő egészen lenyűgöző. Hideg. Nem gonosz, de hideg. Olyannyira, hogy mikor megtudja, hogy szobalánya terhes lett kiadta az útját és így közrejátszott abban, hogy a lány vízbe ölte magát. Nagyon tetszett, ahogy kiderül erről a kegyetlen, rideg és látszólag teljesen lelkiismeretlen asszonyról, hogy valójában a lelke mélyén, milyen szörnyű bűntudattal küzdött, és főleg az, hogy annyira „megátalkodott” volt, hogy a végsőkig képes volt ellenállni még saját lelkiismeretének is és elhessegetni a rátörő bűntudat rémképeit. Hiába a gyilkos tudta mit tesz, mikor hagyta, hogy az asszonyt elborítsa a rettegés, hogy aztán abban a pillanatban ölhesse meg, amikorra már tisztába jött saját bűnösségével is.

A hatodik áldozat a bíró: Lawrence Wargrave. Ő vezényelte a háttérből az egyre fogyatkozó túlélőket. Olyan volt, mint valami bábjátékos. Érdekes, hogy még mindenkit megismerhetünk mi is és a szereplők is, ha felületesen is a regény e részére, ő valahogy kimarad a szórásból. Pontosabban, az érdekes, hogy ez nem tűnik fel senkinek. És itt derül ki mennyire igaz, hogy az emberek bizonyos foglalkozásokhoz, mint szimbólumhoz ragaszkodnak és hozzájuk társított „közhiedelmektől” csak nehezen tudnak tágítani. Egy bíró, egy idős, tapasztalt, elismert és híres bíró értékítéletében mindenki bízik. És senki semmit meg nem kérdőjelez.

William Henry Blore a következő. A gyilkos később azt mondja, hogy különösen komolyan vette ezt az esetet. Blore rendőrtiszt volt, akit megvesztegettek és így hamis tanúvallomást tett a bíróságon. Ennek következtében őt előléptették, egy embert pedig életfogytiglani börtönre ítéltek, ahol is egy év után meghalt. Érdekes belegondolni, hogy mit is várhatunk el egy rendőrtől. A gyilkosunk a legevidensebb választ adja: „A rendőrnek, aki a törvényt szolgálja, példamutatóan becsületesnek kell lennie. Hiszen foglalkozása következtében feltétlenül elhiszik, amit mond.”

A nyolcadik, bár valójában inkább a hetedik áldozat az orvos, akit oly sokan gyanúsítanak Dr. Edward George Armstrong.

Mennyire érdemli meg a halált valaki, aki annyira ostoba, hogy részegen operál és megöl egy nőt a műtőasztalon, és aztán annyira ostoba, hogy kétely nélkül elhiszi valaki olyan szavait, akit magasabb rangúnak tart magánál, pedig a tények azt diktálják, hogy ez a személy semmivel sem gyanúsabb, mint a többiek? Mondhatnám, hogy aki hülye haljon meg. De…ezzel az a gond, hogy nem tudom elfogadni.

Az utolsó előtti áldozatot egyedül rajta kívül életben maradt társa lövi le, egyszerűen félelemből. Ez a bizonyos kilencedik volt a fent említett Philip Lombard.

A helyzet roppant érdekesen alakul a végére. Vagy inkább idegőrlően. Blore halálát követően a két megmaradt személy biztos benne, hogy az eltűntnek hitt doktor a tettes. Már tudják kitől kell tartaniuk, s így felkészülhetnek rá. Őrült, de nekik van egy pisztolyuk. Megkönnyebbülnek és a félelem mellett a remény és egy szikrányi megnyugvás is megjelenik.

Aztán megtalálják a doktor vízbefulladt testét….

Kézenfekvő, hogy kettejük közül a „másik” a tettes. A férfi beletörődő cinizmussal „áll elébe”, míg a nő Vera Elizabeth Claythorne, kétségbeeséséből merít erőt, és egy csellel megszerzi a férfi fegyverét, s mikor az vissza akarja szerezni a pisztolyt, habozás nélkül lelövi.

Egy kicsi néger maradt. Egyetlen, aki hihetetlenül felszabadulva mégis a teljes őrület határán megy vissza a házba. Miközben a lépcsőn felfelé halad, Őt elhagyó kedvese jelenlétét érzi. Annak a férfiét, akiért ő a halálba küldött egy gyereket. Vera Elizabeth Claythorne nevelőnőként dolgozott egy családnál, ahol is beleszeretett (és szerelme viszonzásra is talált) a család szegény nagybácsijába. Hugo szegénységét a lány gondjaira bízott gyerek okozta, aki épp a legrosszabbkor született. A lány szerelme nevében, a halálba küldte a kéretlen örököst. Szerelme annyira önző és elvakult volt, hogy még azt sem vette észre, hogy a férfi, akiért mindezt teszi, mennyire szereti azt a gyereket. A nőt sosem gyanúsították szándékossággal. Csak a férfi jött rá az igazságra és ennek tudatában el is menekült a nő közeléből, s egy hajóúton, részeg mámorában pont annak az embernek mesélte el a történetet, aki épp egy utolsó áldozatot keresett nagyszabású tervéhez. Mely nem volt egyéb, minthogy elkövesse mindenidők legmegoldhatatlanabb gyilkosság sorozatát.

Vera Elizabeth Claythorne, önkívület és józanság határán ment fel a szobájába. Megnyugodva, hogy immáron semmitől nem kell tartania, hisz egyedül maradt. Mindenki, a gyilkos is halott. Egyre inkább átveszi aztán a tudata feletti uralmat az a gondolat, hogy szerelme ott vár rá szobájában. Teljesen elborult elmével lép be, ahol is meglátja a plafonon lévő kampóról lógó kötelet hurokkal a végén és az alá készített széket.

Egyik áldozat sem ismeri közelebbről a másikat. Nincsen kapcsolat köztük sem életvitelük, sem gondolataik szintjén. Egyetlen egy ponton mégis meg van a hasonlóság. Mindannyian gyilkoltak. S mindannyian úgy tették azt, hogy a bíróság, az igazságszolgáltatás semmit nem tehetett ellenük. Semmit nem lehetett rájuk bizonyítani. Sőt többüket még gyanúba keverni sem. S csak ők maguk tudták, hogy bűnösök.

Lawrence Wargrave bíró, úgy jellemzi magát, mint gyermekkorától romantikára hajlamos embert. Szerette a regényes túlzásokat és regényes megoldásokat. Ezért is döntött amellett, hogy hatalmas művét, ha másképp nem is, de egy palackba zárt üzenet formájában a világ tudomására hozza.

De Lawrence Wargrave-nek saját bevallása szerint nem ez volt a legjellemzőbb tulajdonsága. Szerette a halált. Pontosabban azt szerette, ha gyilkolnak. Szerette nézni és irányítani, maga végezni, már egészen gyermekkorától kezdve. Tudta, hogy ez nem épp szokványos igény. De ez a tény nem különösebben zaklatta föl. Mindennek tudatában igyekezett egészen élete végéig a társadalom tökéletes tagjává válni.

Gyilkolási vágya mellett hatalmas volt az igazságérzete is. Így sosem viselhette, ha ártatlan ember halálát kellett látnia. Vagy csak a bűnhődését.

S bár igazságérzete és gyilkolási vágya látszólag gátolta egymást, megtalálta a legtökéletesebb módot ennek kiküszöbölésére. Olyan szakmát választott, ahol bűnös embereket küldhetett isteni hatalommal a halálba. Bíró lett.

Élete vége felé azonban egyre inkább úgy érezte, neki kell tennie valamit. Nem elégítette már ki az, hogy zseniális érzékkel állapította meg valakiről, ha bűnös és ítélhette el élvezettel és joggal. Maga akart cselekedni.

Mikor megtudta, hogy halálos beteg még elszántabban vágyta, hogy ez az utolsó vágya is kielégülhessen. De igazságérzete nem hagyta, hogy csak úgy öljön. Míg nem egy napon egy véletlen beszélgetésnek köszönhetően megtalálta a megoldást.

Olyan embereket kezdett keresni, akik gyilkoltak, de mindezt büntetlenül tehették, mert nem volt az a földi bíróság, ami elítélhette volna őket.

Végül a terv készen állt, a zenészek hangoltak, a függöny felgördült. Csak hogy elég közhelyes legyek.

Hogy ne legyek teljesen poéngyilkos nem írom le, hogy pontosan, hogyan is vitte véghez zseniális tervét.

Mondhatnánk, hogy Lawrence Wargrave tökéletes pszichopata volt. Lelkiismeret és megbánás nélküli gyilkos.

De én ebben nem vagyok biztos.

Szerintem a regény tartalmaz egy igen fontos üzenetet az emberek és talán leginkább a jogászok számára. Azon jogászok számára, akik úgy ítélik meg, hogy egy brutális és kegyetlen gyilkosság, csak ugyanilyen eszközökkel torolható és előzhető meg.

A kérdést az írónő összetetten, minden aspektusában vizsgálja.

Joga van-e az embernek gyilkolni?

Joga van-e az embernek mindezt, ha a körülmények folytán is, megúszni?

Joga van-e valakinek ahhoz, hogy ezt halállal torolja?

Különb-e a megtorló, mint az áldozatai?

Erre a négy kérdésre épül a regény. Bemutat 10 embert, akik az életük során, hol számításból, hol ridegségből, hol ösztönből, de egy másik ember halálát okozták.

Az írónő szándékosan azt az esetet hozza fel, mikor a tetteseket nem lehetne bírói úton elítélni. Mert így egyszerűbb egyrészt. Másrészt viszont azért, mert az emberek nem szívesen vesznek észre dolgokat. Az ember nem szívesen veszi észre, hogy ha a szomszédjukról vagy barátjukról kiderül, hogy gyilkolt. És ezeket az eseteket akárki felismerhette volna, hisz hiába a bírói tapasztalat, Wargrave-n kívül is bárki rájöhetett volna bűnösségükre, ha egy kicsit odafigyel. De senki nem tette, talán csak megemlített valami gyanú félét, de igyekezett nem törődni vele. S bár a gyilkosságot elítélik, mégis joggal merül fel a kérdés, hogy más-e az egyik gyilkosság, mint a másik, hisz szemet hunytak mindegyik fölött.

A első két kérdésre azt hiszem az írónő egyértelmű válasza: a nem.

Hogy jogunk van-e a halált halállal torolni? Talán ez az a kérdés, amiben az emberek sosem fognak egyességre jutni. Talán ezért is teszi fel Agatha Christi az utolsó kérdését is.

Jobb- e a hóhér, mint a gyilkos akivel végez?

Lawrence Wargrave hidegvérrel, tisztafejjel tervezi meg a gyilkosságokat. Minden szál az ő kezében van, mindent ő mozgat és irányít, anélkül, hogy egy kicsit is meghátrálna vagy elbizonytalanodna. A palackban lévő vallomás alapján szinte nyilvánvalónak látszik, hogy a lehető legkevésbé sem bánja tetteit. Sőt élvezte azok elkövetését.

De mielőtt mindebből végső konklúzióként levonnánk azt a következtetést, mely szerint az utolsó kérdésre a válasz az igen, hadd mutassak rá egy apróságra.

A bíró kihangsúlyozza, hogy a gyilkosságok a szerint történnek, ki milyen súlyú bűnt követett el az ő szemében.

S neki végül csupán egy áldozata maradt. Egy utolsó… saját maga.

Lawrence Wargrave öngyilkos lett. Persze mindezt mesterien úgy beállítva, mintha akkor és ott halt volna meg, ahogy a többiek hitték.

Vajon mindez csupán része volt egy őrült elme zseniális tervének, hogy véletlenül se tudják megfejteni, ki volt a tettes?

Vagy valami több is volt annál, amit maga a bíró sem ismert be magának?

Valamennyi áldozata a történet kezdetén tagadta, hogy elkövette volna a bűnt, amivel vádolják. Sőt hittek is saját ártatlanságukban. Majd ahogy rájuk ereszkedett a kétségbeesés és a félelem, lelkiismeretük egyre nagyobb erővel hajtogatta nekik, hogy igenis lássák be, bűnösök.

A legegyszerűbb, legostobább elmék mentek el először. Majd szépen sorban azok, akik egyre súlyosabb terhet cipeltek, hisz elég intelligensek voltak ahhoz, hogy felfogják tettüket, s elméjük minden erejére szükségük volt ahhoz, hogy elnyomják a bűntudat szikráját is magukban.

Míg az utolsó halott volt mind közül a legzseniálisabb. Egy zseniális, megfejthetetlen gyilkosság kiagyalója. S mint ilyen, pontosan az a személy, aki a végsőkig képes volt rejteni saját maga elől, tette, élete tetteinek súlyosságát.

Mintha a lázadó tudatalatti kelt volna életre Wargrave bíróban, mikor megérezte a vágyat, hogy gyilkolni akar. Mintha így akart volna kitörni belőle a lelkiismerete. A lelkiismeret, mely arra szolgál, hogy megbüntessen minket, az elkövetett bűnökért, s mely az ő esetében a végsőkig el lett hallgattatva, úgy tört elő, hogy egy vággyal okot teremtett végre magának a bűnhődésre.

Végül a bíró saját magára is kimondta a halálos ítéletet. Nem volt különb a többieknél. Csak az ösztöne vezette. Az ösztön, amely mindig felismerte, ha egy bűnös embert lát, most felismerte magában is ugyanazt.

S Lawrence Wargrave igazságérzete nem tűrt ellentmondást. Az ártatlanok nem szenvedhetnek, de a bűnösnek meg kell lakolnia mindenáron.

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,

Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
<

Komolyan elgondolkodtam azon mi a baj velem. Már sokszor. Egyébként teljesen rendben vagyok önmagammal, de valahogy mégis, van egy bizonyos időszak, többnyire, amikor huzamosabb ideig itthon vagyok, és totálisan magam alá zuhanok. Megint így vagyok ezzel, megint megzuhantam, elég rendesen, de szerencsére holnap egy kicsit kiszabadulok itthonról, akkor talán jobban leszek.

Néha pár pillanatra úgy érzem, hogy engem senki sem szeret, velem senki sem törődik. Közben tudom, hogy igenis vannak, hogy ne lennének, olyan kedves, drága barátaim, akikhez bármikor fordulhatok. Egy pillanatra megnyugszom és mégis, megmarad az érzés. Hogy általánosságban mi okozza a problémámat… 

Nos, azt hiszem, önmagában véve az a probléma, hogy valaki olyanra lenne szükségem, aki a közvetlen környezetemben, szorosan, a lehető legszorosabban hozzám értékeli azt, ami vagyok. A szüleimmel élek, mert egyelőre nincs pénzem elköltözni és önálló életet kezdeni. Talán, ha meg lesz a diplomám, de ez még idő kérdése. De jelenleg az életemben ők a legközelebbiek és tőlük rohadtul nem kapom meg az elismerést. Semmiért. Számtalanszor próbáltam ezt velük megbeszélni, csakhogy, mindig visszatérünk ugyanoda. Próbálkozik az anyám, hogy „ügyes vagy”, természetesen teljesen hiteltelenül (de hát miért is lenne az hiteles, ami huszonpár évig hiányzott, aztán egyszer csak megpróbálják helyrehozni, néhány gyengécske próbálkozással, mindezt kizárólag azért, nehogy azt mondhassam: „nem kaptam meg mindent”), aztán hirtelen kezdődik elölről. Kapok egy négyest, nem takarítom ki, egy túlfeszített vizsgaidőszakban a fürdőt, nem tudok megoldani egy problémát egyedül és más segítségére szorulok, egyel többször vagyok kénytelen elutazni és máris kezdődik a felelősségre vonás.  Miért kell lenn aludnod? – Mert vizsgázom. – Miért nem tudsz hazajönni? – Mert másnap is vizsgázom. – De sokba kerül. (A busz, oda-vissza 1300-1500, a szállásom 2000, a busz út másfél óra oda-vissza, az út az állomásig és vissza összesen 60 perc, és a buszok úgy amúgy nem 10 percenként járnak. )- Ha hazajövök, mennyi időm lesz tanulni? A buszút fárasztó, ha lenn maradok ki tudom aludni magam. – válasz: fintor: mennyi pénz kell…Újra és újra ugyanaz.

Három éve, két város között ingázok, két sulit végzek, tanítottam másfél évig főállásban, és az óráim többségén benn voltam, a vizsgáim sikerültek, nem voltam jeles tanuló sosem, de rossz sem, magánban tanítok most is, utazgatok most is és csinálom a dolgomat most is. Ezért sosem vártam olyan elismerést, mint más gondolná. Fentebb sem arra gondoltam ezalatt, hogy ajnározzanak. Bizalmat vártam főként. Nem kérek a szüleimtől pénzt, csak, ha muszáj, de lévén vizsgaidőszakra leálltam a tanítással, pont a pénz az, amiből nincs, így kénytelen vagyok kérni. A tandíjamat az utolsó előtti félévemig én fizettem. Utána már nem volt miből, és anyám rávett, hogy a diákhitelnek csupán részét vegyem fel, a nagyját majd ők állják. Nem akartam, mert tudtam, mi lesz ennek a következménye. Kérni fogja a pénzéért a jussát. De belementem. Persze az a rész, hogy rávett, úgy történt, hogy hatalmas áldozatkészséggel előadta, hogy majd ő „ráveszi” apát. (Az apámat, aki soha semmivel nem érzékeltette felém, mennyi pénzt kifizettek nekem, sosem értékelt ő sem, de pontosan meg volt vele elégedve, ha látta, hogy teljesítek és nem is követelt bizonyítékokat.) Nagy dráma volt, de elég racionális vagyok ahhoz, hogy tudjam, ez volt a helyes döntés legalábbis anyagilag. A három egyetemen töltött év alatt, most másodszor követelte anyám, hogy mutassam meg a jegyeimet etr-ben. Követelte. Érdekes módon eddig meg volt azzal elégedve, ha elmondtam. „Megegyeztünk” – mondta. Ó igen. A legelső félévet, a jogról való kiugrásomat követően azzal a feltétellel kezdhettem el, hogy megmutatom, teljesítek. Három és fél évig jártam a jogi egyetemre, és minden egyes félévben ugyan arról folyt köztünk, a szüleimmel a vita, újra és újra. Én abba akartam hagyni. Ők nem engedték. Én pedig jó gyerek vagyok. Főleg, ha zsarolnak: „apád belehal”, „kidoblak az utcára”, „menj egy félévre külföldre, bármi csak ne hagyd ott a jogot”, és még sorolhatnám. A jegyeim végig pocsékak voltak. Minden félévben egyre halmozódott azoknak a tárgyaknak a száma, amiket nem tudtam teljesíteni, és apám mindannyiszor rá is tapintott a lényegre, azért nem tudtam, mert nem is akartam. Miért akartam volna. Mikor felvettek, megjött az sms, kinn zokogtam anyámnak a konyhában, hogy nem szeretném elkezdeni. Már akkor. „Csak egy félévet.” –mondta akkor. Ja. Végül csak elérkezett az a pillanat, amikor már nem volt mit tenni. Három tárgyból álltam olyan szinten bukásra, hogy ha nem sikerülnek a vizsgák csáó egyetem. Egyre elmentem, megszántak (azóta is jó szívvel gondolok arra a kedves emberre) és kaptam egy hármast a semmire. Egyen megbuktam, egyre el sem mentem. Persze ott lett volna a dékáni vizsga. De nem éltem vele. Fél évig lenn éltem Pécsen, jelentkeztem, ahová mindig is akartam, végül miután vége lett a nyári félévnek, és akkor már közel felsőfokra tornáztam a nyelvtudásom és szociális munkát kezdtem végezni, elmondtam nekik, hogy „passzíváltattam magam”, felvételiztem, és ha felvesznek otthagyom a jogot. Kiborulás, hiszti, de összességében jól fogadták. Felvettek, kaptam állást, minden jól ment, nem volt felelősségre vonás sem, mert én fizettem a dolgaim, az első félévem közepétől kezdve. Még párra is akadtam hurrá. Pont ő ébresztett rá, hogy valami még sincs rendben, hogy még mindig mennyire igénylem a törődést.

Aztán kirúgtak, fél évig még elég volt a pénzem, sőt tovább, és most itt tartunk. „Látni akarom a jegyeidet.” Anyám szerint ez csak érdeklődés. Huszonhat év alatt talán csak sikerült kiismernem annyira, hogy tudjam, mi az érdeklődés és mi a parancs. Az hogy ötször elmondok neki mindent, nem jegyzi meg és a végén üvölt velem, hogy ezzel, meg azzal mi van, szinte már mellékes. Mutassam meg a jegyeim, mert megegyeztünk, és különben is, mit képzelek azok után, amit a joggal műveltem. Két és fél éve nem használta ezt ellenem fegyverként. Csak most, hogy ismét ő fizet. Eltartunk (mikor munkám lett leültem velük megbeszélni, mennyit fizessek a rezsibe, felháborodott elutasítás lett a vége), fizetjük a lakbéred a leutazásod (csak mióta nem tanítok, hogy a vizsgákra tudjak koncentrálni, előtte-utána abból álltam), fizetjük a telefonszámlád (lásd a előbbi). A jegyeimet pedig igenis jogában áll megnézni. Persze az, a szócska, hogy EZÉRT nem szerepel. Hát persze biztosan nincs összefüggés. Ha kiborulok emiatt: „fejezzem be a harciaskodást”, miért is? Azt, már ne is említsem, be kell, számoljak minden egyes percemről, pedig igencsak benne járok a korban. Amíg a saját pénzemet költöttem, nem volt így.

Hogy ő érzi-e ezt az ellentmondást?   

A legutóbbi ilyen incidenst követően derült ki, hogy kaptam egy olyan jegyet, amire nem számítottam, egy olyan tárgyból amiből nem is kellett volna jegyet kapjak, hisz még nem teljesítettem. Sok melóm volt benne, ó igen, de nem kellett volna megtennie ettől függetlenül sem a tanárnak ezt a szívességet, egyáltalán nem okozott volna problémát nekem, ha csak a kövi félévre kapok jegyet, ahogy azt megbeszéltük. Persze borzalmasan éreztem magam, mert tényleg fájt, hogy pont én jártam így, de elfogadtam. Még most is el tudnám sírni magam, amiatt, hogy mégis beírta.  

Ez tényleg, alig fél órával az anyámmal folytatott vita után volt. Apa, aki sosem érdeklődik a jegyeim iránt, el nem tudta képzelni mi a baj. Erre az anyám előadta, hogy „ez” – azaz én – mennyit dolgozott, most meg itt bőg, hogy ötöst kapott, pedig megérdemelte. Mindezt jóval bővebben és jóval hangzatosabban percre. Lebaszásba bújtatott dicséret özön vagy fordítva. Mindegy, mert hiteltelen szarság volt a részéről így is úgy is.

Kicsi apróságok tömkelegéért vagyok azóta csesztetve. Ezt se csináltad meg azt se… de te rengeteget dolgozol… de, de, de, de ezt se, azt se, „milyen hálátlan vagy, pedig mindent megteszek érted” hangnemben.

Sose fog megváltozni, én pedig, amíg itthon vagyok sosem fogom tudni megállni, hogy ne fájjon. A lakótársam erre mit mond? De hát 25 éves vagy. Ja kérem, ez aztán pont ilyen egyszerű. Csak a korom számít.

Csoda, hogy bármennyi dolog is alakul jól az életemben üvölt a lelkem valakiért, aki törődik velem?

Anyám mindig azt mondja, ha épp eszébe jut, hogy mennyire büszke arra, hogy én kisgyerek korom óta képes vagyok megcsinálni szinte mindent egyedül, hogy már az oviban is….bla, bla, bla.  Ja kérem, aki rá van kényszerülve, az bármire képes. Nem vagyok jó csapatjátékos, de jó vezető az igen. Mindig mindent egyedül kellett, ritkán hagyok esélyt arra, hogy hibázzak, nem szeretem másokra bízni a munkám. Kevesek képességeiben bízom meg. Jobb, ha én csinálom. De ez sem igaz így. Tanár vagyok, még ha nincs is diplomám. Inkább pont, hogy abba a csapdába esem mindig, hogy a végletekig próbálom megértetni másokkal, ezt vagy azt miért így vagy úgy kell. Tanítok, de megszabom a kereteket, és mindig ott maradok, hogy ha kell, be tudjak fékezni, vagy épp a gázra lépni helyettük. Ha a helyzet pedig bár csapatmunka van de végül azt kívánja, hogy valaki lépjen, mert más nem fog, akkor lépek.

Nem csak az anyám, én is büszke vagyok arra, hogy igenis a jég hátán is megélek.  Ez sugárzik a jellememből, magabiztosság, határozottság, néha türelmetlenség (nem tartom magam türelmetlennek, ha jogos okkal késik valami, azt megértem, csak ahhoz tudnom kell az okot), ésszerűség, szervezettség. Már, ha csinálni kell valamit.

Nem vagyok egy bájos, mimóza lélek, tündérke csajszi, akire ha egy pasi ránéz, azonnal érzi, hogy ennek a lánynak egy pár erős karra van szüksége, és ez minden férfi szívét megdobogtatja. Nem plázacicákra gondolok az előző jellemzéssel, hanem azokra a tipikus, kicsit ügyetlenke, nem buta, de nem is túl pengeéles, határozatlan, törékeny, csöndes, sok mindenhez tehetséges, könnyen zavarba hozható, irányítgatható, vidám, nyílt, természetes szépségű lánykákat, akik maximum csak divathóbortból hordanak nadrágot, egyébként csak szoknyát. (Azaz mindig tudják, előbb kérdezni kell „aput” és nem is bánják ezt a számomra azért erőtelesen függés gyanús helyzetet.)Őket tényleg, mindenki szereti. „Bájos”, talán ezzel a szóval lehetne leginkább jellemezni őket.  Ők testesítik meg sok férfi számára az ideális nőt.

Nahát én minden vagyok, csak ilyen nem. Ez nem jelenti azt, hogy én ne olyan férfira vágynék, akire felnézhetek, akire támaszkodhatok, ha kell, aki megmondja, mit tegyek, ha kell. Ilyen vagyok. De én egy olyan nő vagyok, akinek az a „ha kell” nagyon is sokat számít. Sokan baromi könnyen esnek bele, egy nagyon csúnya csapdába amiatt, hogy félreértelmezik a női és férfi szerepeket.

Én abban hiszek, hogy az egészséges emberek olyan társat keresnek maguknak, akiről gondoskodhatnak, és aki gondoskodik róluk, egyrészt ettől társ a társ, pár a pár. De közben ugyanettől az embertől azt is elvárják, hogy nélkülük ne álljon meg az élet. A társ, az CSAK társ, nem valaki, aki helyettünk él. Az ő élete és a mi életünk is folyhat attól még a maga útján, nem lehetünk létszükséglet a másik számára! Sokan viszont valamiért ezt hiszik, hogy ez így van rendjén. Sőt, sok férfi kifejezetten azt hiszi, hogy ez így van rendjén. Asszony, hallass a neved, én teszek, meg érted mindent, nélkülem semmi vagy. Még azoknak a férfiaknak is ez motoszkál a fejében, akik egyébként sosem mondanák ezt ki. Továbbmegyek, sok nő is azt hiszi, hogy ez így van rendjén.

Én nem azt mondom, hogy minden „bájoska”, így jár, szó se róla. Kifejezetten sok típusa, vegyes típusai a nőknek járnak így.

Egyetlen nőtől sem lehet elvárni, légyen bármilyen skatulyába húzható,hogy ne élhesse a saját életét. Egy „bájos” csajszi épp úgy megtalálhatja a neki legjobb, őt elfogadó párt, mint bármelyik másik, azok is, akik velük ellentétben valóban elnyomott helyzetben vannak. (Ők csak jellemükből fakadóan vonzzák, a nőket menteni vágyó férfiakat, akik közül szintén nem mind rossz.) Épp így azt sem lehet mondani, hogy valamennyi férfi, olyan nőt akar, akit halála napjáig ugráltathat, vagy épp pátyolgathat. A férfiak is épp úgy egészséges nőre vágynak.

De, amiért ez az átlag elképzelés, az átlagos férfi számára egy „igazi” nőről, ezért mindazon nők számára sokkal nehezebb párt találni, akik nem ilyenek. Kérdem én, miért a nőtől válik egy férfi férfivá? Miért a férfitól válik egy nő nővé? Ez baromság emberek! Miért ilyen alapon keresünk párt magunknak?

Az alapvetően rossz keresési opció miatt azok a férfiak, és azok a nők, akik nem felelnek meg a sztereotípiának nehezebben találnak párt. Ez még egyszer had hangsúlyozzam, nem azt jelenti számomra, hogy nem olyan párt keresünk, akire támaszkodni lehet, aki törődik velünk! Csak azt, hogy nem kéne, hogy ő  és csak ő határozza meg az életünket, ahogy az sem, hogy azt higgye a másik, hogy ettől a meghatározó szereptől lesz férfi, és a meghatározott szerepétől a nő.  

Én nem vagyok „bájos”. Ez alapvetően lerí rólam, ha valaki egyszer-kétszer beszél velem. Nem is vonzom azokat a férfiakat, akik megerősítésre vágynak saját férfiasságukban. Viszont sokszor pont, hogy olyan férfiakat vonzok, akik nem akarnak törődni a párjukkal, csak az a fontos, hogy velük törődjenek, és mindig legyen egy betömendő lyuk. (Már elnézést.) Azt hiszem, világosan látszik, hogy ez a verzió, melyik ponton üti a fenti „milyen társat keres az egészséges ember” képletet. Ez a másik véglet. Több verziója is van, de ezt most nincs kedvem részletezni, már így is a negyedik oldal alján járok.

Olyan párra volna szükségem, akit nem sért, hogy önálló ember vagyok, ahogy engem sem sértene, hogy ő is az. De mindettől függetlenül velem van, a szó legigazibb értelmében, olyan ember, akire számíthatok és, akiben bízhatok. Egy ilyen férfi bármikor elvárhatná tőlem ugyan ezt. Tisztelet és szeretet egymástól elválaszthatatlanok. Szerintem.

Egy ilyen ember hiányzik az életemből. Imádom a barátaimat, de ezt egy barát sosem tudja helyettesíteni. Ezért vagyok sokszor szomorú és érzem magam magányosnak. És ezért bánt, ha látok valakit, aki talán ilyen, és akinek talán én is ilyen lehetnék. Aztán mégis szembesülök vele, hogy ő is egy kis édest keres. Én is édes vagyok, de másképp. Kétségtelenül alkalmatlan vagyok arra, hogy a fenti módon keresse valaki bennem a saját férfiassága megerősítését. Nekem férfi kell, nem csak azért, mert nekem arra van szükségem, hanem azért is, mert tudom,hogy valakinek, aki még nem az, aki még keresgéli önmagát én egyszerűen nem vagyok elég jó, nem tudnám megadni, amire szüksége van. Lehet azt gondolják az ilyen férfiak közül, a nem egyszerűen uralkodni vágyók, azaz mondjuk a jobbik véglet, hogy a „bájoskák” majd biztos ráérnek bevárni őket, van hozzá szívük, lelkük megértésük. Hisz ezek a férfiak leginkább gondoskodásra vágynak egy nőtől, amellett, hogy egyébként ők lehessenek a férfiak. Sok férfiben a gondoskodási vágy erősebb is.

(Talán ideje leszögeznem, hogy azért mert írok, egy bizonyos típusú férfiról, nem általánosítok, vannak és lesznek is alkategóriák és semmi sem kizárólagos! Csak nagy vonalakban beszélek fajtákról.)

De ezen a ponton egy másik probléma merül fel.

Nézzünk egy példát.

Adott egy fiatalember, aki okos, értelmes, művelt, jó humorú, de depressziós, magában csalódott és magával elégedetlen, aki magányos és rettentően vágyik arra, hogy szeretetet adhasson és kaphasson. Ezek a dolgok sosem maradnak láthatatlanok, még ha azt is hisszük. Ott ül a szemekben, a tettekben, a gondolkodásmódokban, legsúlyosabb esetben a megjelenésben is. Ezt mások érzékelik és látják, ez a lényeg.  Ez a fiatalember, egy olyan nőt szeretne, akit ideálisnak tart. „Bájost”.

De a „bájos” lányokról tudni kell, hogy ők mindig is „bájosak” voltak. (Nem sorolnám fel újra, mit is jelent mindez számomra.) Az ilyen lányokat mindenki szereti. Sosem volt arra szükségük, hogy valakit jobban meg akarjanak ismerni, vagy hogy egy férfiért „tegyenek” valamit, mert számukra ez olyan könnyű volt mindig is jellemükből fakadóan, mint másnak az, hogy immáron az ötödik oldalt írja tele a gondolataival. (:))

Egy ilyen lány, ugyan miért akarna valakit kihámozni a csigaházából, miért lenne számára egy ilyen nehéz eset vonzó mint férfi, ha egyszer mind a számunkra normálishoz vonzódunk és a számára normálisak egészen mások, mint a mi szegény fiatalemberünk? (Normális alatt itt természetesen azt értem, hogy mindenkinek az a normális, ami őt általában körülveszi.)

Hogy barátnak jó egy ilyen fiú? Ó igen. De egy férfi, aki szemlátomást, annyira leszarja önmagát, hogy nem hogy a lelkével, már a külsejével sem törődik jobban, mint szükséges…

Valaki, aki elhanyagolt – nem csöves kinézetű, de na, értitek, milyenekre gondolok – lehajtott fejjel jár, előre eső vállakkal, mindig rohan, az elfoglaltság mindig körbelengi őket, hisz az elfoglalt vagyok a legjobb kifogás, nehogy társakkal kelljen érintkezni, keveset beszél, magáról szinte soha, de jó hallgatóság, de ha megvillanthatja a tudását, azt mindig kihasználja… ismeritek a típust. Mit üzen mindez? Hogy gondoskodásra van szüksége. Gyakran ki is mondják. De egy egészséges nőnek, nem olyan férfi kell, aki csak kér, de még magának sem tud adni. Hogy adna egy ilyen neki? Meg lehet várni, ó igen. De egy „bájosnak” erre mi szüksége lenne? Mi motiválhatná, a sajnálaton kívül? De könyörgöm, tényleg azt akarja valaki, hogy a párja sajnálatból törődjön vele?

Egy ilyen férfi rengeteg értéket hordoz, férfias ő, ahogy mindegyik, csak épp maga sem hiszi ezt el, és a nőjétől várja a megerősítést. De egy „bájos” lánynak, sőt egy csomó nőnek, nincs arra szüksége, hogy várjon. Nekem sincs.

Viszont egy olyan nő, aki már megjárta a felnövés útját, az átláthat a külsőségeken. Ő sosem fogja elfelejteni, azt ahonnan indult. Az ő első pillantásuk mélyebbre nyúlik, így az első benyomás is egy mélyebb, összetettebb dologból alakul ki. Őket nem a sajnálat vezeti. Ha egészségesek nem anyukának akarnak szegődni ők sem. Egyszerűen csak nagyobb bennük a hasonlóság a másikkal.

Azt hiszem (hatodik oldal ideje befejezni), tudom, hogy én is ilyen vagyok, és számomra ezt jelenti, hogy nem csak a külső számít.

Hogy mit kezdenék egy ilyen férfival, mint akit jellemeztem? Én azt hiszem, látnám őt, annak, ami. Szeretném őt annak, ami. Azt hiszem, ha megadnám neki, a társat, anélkül, hogy helyette végezném el a munkát, mellettem haladva kimászhatna a saját gödréből. Tudnám, hogy már így is eléggé felnőtt hozzám és én hozzá. Csak meg kéne várnom, amíg ezt ő is elhiszi.

Jó volna.