Mit szeretek magamban?

Mit tettem ma önmagamért?

Milyen napom volt?

Ma elhatároztam, hogy egy kicsit többet fogok önmagammal foglalkozni. Ez így rendkívül viccesen hangzik, tekintve, hogy már önmagában enyhe felezése a valóságnak. Pontosítsunk hát. Ma rájöttem, sokadszorra, újra, hogy egyáltalán semmi szeretni valót nem találok magamban. Tekintve, hogy a munkám gyakorlatilag semmi másból nem áll, mint hogy önmagam egyéniségével próbálok másoknak abban segíteni, asszisztálni, ha úgy tetszik, hogy megtalálják mindazokat a dolgokat, amiket szerethetnek önmagukban, és amiért megéri cselekedni… gyakorlatilag ráébredtem, hogy egy nagy hazug, képmutató szarházi vagyok. Szóval elhatároztam ma, hogy elkezdek önmagammal foglalkozni. Egyrészt önmagamért, mert az nem lehet, hogy itt ülök harmincvalahány évesen, és a hivatásomban elért eredmények az egyetlenek, amit úgy istenigazából letettem eddig az asztalra, és az is csak hamisság, megjátszás. Egyszer egy betegem azt kérdezte, szerelmes vagyok-e. Nem kellett megkérdeznem, miért fontos ez, ahogy illenék, mert rögtön el is mondta, azért érdekli, mert én mindig olyan vidám vagyok, boldog, energiával teli, ami másoknak is erőt ad. Egy másik azt mondta, nekem könnyű párt találni ebben a világban, hiszen én mindig tudom, kit és hogyan válasszak… Oh banyek, ennél nagyobb pofonokat, aligha kaphatnék, hisz egyik sem igaz. Persze ezek az elképzelések azokról szólnak, akik mondták őket (legalábbis részben), mint azt egy kedvesen analitikus-sznobista kolléganőm meg is jegyezte rögtön, mintha védeni kéne engem, meg a mundért. De a valóság az, hogy legalább akkora százalékban szólnak énrólam, hisz én váltom ki ezt a hatást valahogy. A többséget, munkatársakat frusztrálok a fellépésemmel, néhányak irigyelnek, mások szorongnak, persze vannak olyanok, akik igyekeznek ezt pozitive címkézni, de a rivalizációs helyzeteket csak úgy vonzza magához, mint a mágnes, hogy klisés legyek, amit meg aztán jól nem tudok kezelni, csak nézek, hogy mivanmivan, mi rosszat tettem. Azt hiszem, leginkább az értetlen tehetetlenségemnek az az oka, hogy nem ismerem magamat eléggé ahhoz, hogy tudjam, mit is váltok ki a környezetemből, ellenben tőlük, legalábbis részben elvárnám, hogy nagyon is tudják, értsék, megértsék és a fenébe is szeressenek úgy, ahogy vagyok. Jahm, hát lehet, hogy az élet még sem ilyen egyszerű.

Azon gondolkodtam, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, mi is a szakmám, bajban lennék, ha őszintén akarnék felelni. Lássuk csak: színész, ez jutott eszembe először, nyilván a fentiek tükrében érthető, miért erre asszociáltam rögtön. Aztán tanár, igen, leginkább, sokszor az vagyok, bár talán nem ez lenne a dolgom, de mégis a pozícióm, ahogy felnéznek rám ez tetszik, jól esik, erőt ad, huh hatalmat, hogy félnek és tisztelnek, kiszolgálják a nárcizmusom rendesen, hogy ne kelljen törődnöm mindazzal, ami mögötte, vagy inkább alatta van és ami mindenről szól csak a magabiztosságról nem. Aztán elgondolkodtam a többi szerepemről, amit a munkám megkíván. Valaki lánya, sokkal többször a kelleténél az anyja, aztán nővére, barátnője, nője (ez utóbbival  tudok a legkevesebbet kezdeni, halálra rémít és kísértésbe visz), de minimum irányítója vagyok, tekintélyszemély, aki dönt és megmondja a tutit, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy na ez tutira nem a dolga. Simán belemászok ebbe a gödörbe még mindig, nagyon nehéz nem ezt tenni, de nem fogok mentegetőzni, ez bizony szakmai hiba a javából. De vajon a többivel jobban áll a helyzet? Valaki lányának lenni, mikor az anyámnak sose leszek elég jó lánya és még mindig nem tudtam neki megbocsájtani? Valaki anyja lenni, amikor nincs gyerekem, és ami a legrosszabb valaki felesége, barátnője az én katasztrofális magánéletemmel? Merő képmutatás az életem.

Szóval itt vagyok harmincvalahány évesen és a minden, amit letettem az asztalra a szakmám, amiben finoman szólva is képmutatónak érzem magam, mert bennem belül, káosz van, nincs rend, mégis rendet próbálok sugározni. Nem csoda, hogy időről időre kimerülök, tele vagyok szorongással, hibákat követek el, és rohadtul megvisel, ha a kedves kollégák rosszakat mondanak rólam. Nyilván igazuk is van, még ha maguk sem tudják, hogy miért, és még ha róluk talán többet elárul a rosszindulatú szövegelésük, mint rólam. De hol is kezdődik mindez? Nyilván a szeretésnél. Mindig ott kezdődik. Nem szeretem magam, semmi értékeset nem látok magamban, és kétségbe esek, ha mások rosszat látnak bennem, mert igazolják az összes félelmemet, hogy egy nyomorult vagyok, nyomorult élettel.

Nyilván butaság lenne azt gondolni, hogy ez egy vasárnap délutáni gondolatmonológ után megvilágosodásként fog megjelenni előttem. Mármint az, hogy mit szeretek magamban. Ez az alapkérdés, amit oda valahova az elejére fel is véstem. Butaság volt. Nyilván a válasz a semmit és talán nagy általánosságokban gondolkodni legalább annyira fennhéjázó lenne, mint azt gondolni, hogy ennyi gondolkodás a sötétedéstől homályos konyhában elég hozzá. Úgyhogy átírom a kérdéseimet. Mostantól minden nap megkérdezem magamtól:

Milyen napom volt ma és mit tettem azért, hogy ilyen legyen?

Mit tettem ma önmagamért, azért hogy jobban ismerjem magam?

Mit tudtam ma magamban szeretni?

Ma például az a válaszom, hogy jó napom volt, mer olvastam a kertben, jókat ettem, pórszívóztam (nem igaz, de fogok), tehát rend van kinn, rend lesz bent is. Őszinte voltam ma és hiteles, még ha ez kegyetlennek is tűnhetett és elhatároztam, mik lesznek a feladataim napról napra. Nem szokásos feladat lista, hogy elfoglaljam magam (és addig se gondolkozzam). És mindezt ma nagyon tudtam, tudom magamban szeretni.