Jelenleg semmi mást nem szeretnék, csak ordítani, ordítani, üvölteni, sikoltani, amíg csak a torkomon kifér, amíg bele nem fáradok, amíg már csak némán a földön kucorogva sírhatok. Összetörni, becsapni, megalázni. Annyira sokat tudok az emberekről, annyira sokat, de amikor hasonló dolgokkal szembesülök, mint az ok nélkül, indokolatlan, pusztán gyávaságból fakadó hazugság, mások könyörtelen kiszipolyozása,  az önzés ilyen magas foka, amikor valaki semmit és senkit nem lát, csak saját magát, mindig megdöbbenek. Annyi, de annyi undorító ember él a földön, hogy az már egyszerűen ijesztő. 

Amikor egy másik ember semmit sem akar, mint a saját fájdalmát azzal enyhíteni, a saját kisebbrendűség érzését azzal csökkenteni, hogy mást sérteget és bánt, uram irgalmazz ennek a szintű önzésnek talán nincs is határa. Hogy képes valaki így élni?

Nem tudom, lehet nem is akarom tudni. De alapvetően mindig az áldozat a hibás. Így van... mert az áldozat maga nyit ajtót, kínzójának. Maga engedi be az ajtón azt, akiről már előre tudja, előre érzi, hogy bántani fogja.

Azt szeretném itt én igazán őszintén megérteni, hogy ilyenkor az ilyen szerencsétlen hülyék mégis mit remélnek? Miben bíznak? Ugyan miben?