Azon gondolkoztam, hogy is jutottam idáig. Vagyis inkább azon gondolkoztam, hogy miként kezdhetném el leírni az utóbbi időben önmagammal kapcsolatban felmerült gondolataimat. Álmodtam nemrég, egy nagyon különleges álmot, amiben ismét megjelent a szokásos ház motívum, ha nevezhetem annak, ami egy rendszeresen visszatérő helyszíne az álomvilágomnak. A ház mindig másmilyen, de jellemzően nagyon elegáns, modern, luxus épület. A terapeutám, nem sokat mondott el a jelképeknek tulajdonított valódi jelentésekről, de a házat végül mégis megosztotta velem. Azt mondta, hogy mindig a szelfet jelképezi. Hogy az elmúlt évek során többször is visszatérő eleme álmaimnak a ház, jelentheti ezen keresztül azt, hogy dolgozom önmagam megismerésén. Most, hogy vége, az elsősorban álmokra épülő terápiámnak álmodtam egy kissé szorongató, de mégis gyönyörű álmot és, hogy ismét klaviatúrát ragadjak elsősorban azzal a céllal hozakodott fel bennem, hogy leírjam ezt az álmot, bár leginkább megfesteni lenne érdemes.

De nem szeretnék nagyon előre rohanni. Amikor utoljára írtam magamról, mélyponton voltam. Az az érzés kezd bennem egyre inkább erősödni, hogy egyfajta szezonális depresszióban szenvedek. Legalábbis évek óta, rendszeresen és jellemzően a novembertől nagyjából februárig tartó időszak az, amikor igencsak nagy lélektani mélységekbe sikerül zuhannom. Nem volt ez másképp most sem, most viszont a sok nehézség, ami az előző évemet tarkította arra sarkallt, hogy önmagam, a munkám, a barátaim és a családom érdekében jobb lesz, ha nem halasztom tovább az önismeret folytatását. Így, mondhatjuk, hogy egy normatív krízis kellős közepén csücsülve a szokásos szezonális depressziómhoz kötve meg akartam halni, de ehelyett elkezdtem egy un. rövid dinamikus terápiát, amely az álmok segítségével próbál közelebb vezetni önmagunkhoz.

Gyorsan hirdetek terápiám sikerességét illetően eredményt, bár a válasz korántsem lesz ennyire egyszerű, de leszögezhetjük, nem haltam meg, még itt vagyok, jobban vagyok, nyilván profitáltam az egész ügyből. Ellenben borzasztó élmény volt. Nem, nem azért, mert oly mélységekig jutottunk volna el, ami felzaklatott, hanem mert egyáltalán nem jutottunk el sehova. Vagyis, ez így ahogy leírtam nem igaz, hisz voltaképp nagyon sok dolgot leszűrtem belőle, csak épp nem azt, amit terapeutám, a maga szelíden erőszakos módján rám próbált erőltetni, sokkal inkább annak okairól és a saját viselkedésem természetéről, ami miatt nem jutottunk sehová. Emiatt is kezdtem voltaképp hát neki újfent a blogolásnak, hogy megosszam, ha mással nem a nagy semmivel, de kiírjam magamból, amit a terapeutámmal nem tudtam megosztani.

Kezdem hát az elején. Az első alkalommal rettenet feszülten, dühösen érkeztem, telve munkahelyi, főként a kollégák kapcsán felmerülő gondokkal, és ott követtem el a terápiás bizalom kialakítása felé való első nagy hibát, hogy engedtem a könnyebb útnak és a felgyülemlett igencsak nagy ventillációs igényemnek ezekkel kapcsolatban és gyakorlatilag az utolsó negyed óráig másról sem beszéltem. Pedig kellett volna. Kellett volna, mert a magánéletem mind baráti, mind párkapcsolati téren romokban hevert, az életem kilátástalannak tűnt és meg akartam halni. Azt éreztem, hogy az égegyadta világon senkit nem érdeklek, és hiába kapálózom, az égegyadta világon senki nem ért meg engem. Az első alkalomról, ahogy később sok másikról is, teljesen kielégületlenül távoztam, ami miatt nagyon csalódott, és dühös voltam. A terápia vége felé többször próbáltam beszélni arról, hogy mi miatt is érzek így, és a magyarázatot mindig arra próbáltam – teljesen őszinte szándékkal – vezetni, hogy az idő és a terápia rövidsége (10 ülés) miatt állandóan úgy érzem, hogy egy csomó minden bennem ragad, aminek ki kéne jönnie. De a valóságban, abszolút és teljes mértékig ugyanazt éltem meg a terápiám során, minta a kapcsolataim 99%-ban, hogy nem figyelnek rám és nem értenek meg, ami miatt csalódott és dühös voltam. Mindez különösen azért kiábrándító, mert a terapeutám úgy nagyjából félidőnél elkezdte rendszeresen hajtogatni, miért is nem engedem meg magamnak, hogy csak rám figyeljenek – mármint ő – és csak én legyek a fontos. Furcsa és paradox érzések keveréke van bennem most, hogy ezt leírom. Egyrészt, mert magam is arra jutottam, hogy nem engedem meg ezt magamnak, másrészt azért, mert határozottan az volt a benyomásom, hogy azért mert ő nem figyel rám, nem érdeklem, sőt fárasztom és nem ért engem, miközben az ellenkezőjét hajtogatja. Őszintén szólva teljesen hiteltelen volt a számomra, így a terápia utolsó alkalmait a hátam közepére sem kívántam. De azért álmodtam igen aktívan, szerinte érzelmileg is jelen voltam, még ha sok is volt bennem az ellenkezés…. igazából azt hiszem még mindig nem érti, hogy miért nem láttam én ezt. Most se egészen látom, vagy nem egészen úgy ahogyan ő.

Megállapodásunk szerint, közös munkánk célja a kapcsolati életem körüljárása volt. Isten bocsássa meg, de nem mertem az utolsó alkalommal se rákérdezni, hogy ő komolyan gondolja-e, hogy mi tényleg ezt tettük, mert bennem semmi ilyesmi nem maradt meg. Az első pár alkalmat élveztem, jó volt, de úgy az ötödiktől egyre világosabbá vált számomra – ezt ott akkor vissza is jeleztem -, hogy nem igazán fogok olyan dolgokba ütközni én itt, ami új lenne a számomra. Igazam is lett és szegény – nem tudom, nem sajnálattal írni ezt – tökre nem értette, hogy mi a bánat bajom van. Nem jutottunk sehová és nem értünk el semmit. Istenkém még most is csupa indulat vagyok, ha ez az egész az eszembe jut. Minden, amire egy-egy terápiás ülés alkalmával kilyukadt, ő és én max csak részben az volt, hogy bizony tele vagyok haraggal, indulattal és félelemmel, hogy túlon túl fontos számomra az intellektusom és hogy egyébként egyedül vagyok a vakvilágban, mint az ujjam. Na köszi. Sehogy sem akarta megérteni, hogy nem hogy ezekkel tisztában vagyok, ezek mélyebb okai és érzelmi háttere is világosak előttem. Az utolsó alkalommal azt javasolta, hogy nonverbális terápiába kezdjek, mert valahol a nonverbális koromból, - sokat voltam kórházban, anyámtól távol – lehetnek olyan szorongásaim, amiket képtelen vagyok feloldani. Édes Istenem…. annyira rég tisztában vagyok ezzel… még talán 15 sem voltam, amikor már pontosan tudtam, hogy ott bizony nagy gebasz volt, aminek hatása azóta is elkísér. Ez volt a végkövetkeztetése könyörgöm, valami amit rég tudok. Csak, hogy érthető legyek én abban bíztam a terápia kezdetétől, azon túl, hogy lesz valaki aki csak rám figyel és akinek én vagyok a fontos, hogy ezeken a tényeken tovább lendülünk valamilyen irányba és végre változhat valami. De nem… Azt mondta, hogy most eddig tudtunk jutni, hagyjak időt magamnak. Hát én ezt kikérem magamnak, én sokkal tovább tudtam volna jutni, de egyszerűen nem ez a terápiás közeg volt nekem ehhez a megfelelő.

Amit fentebb leírtam ugyanakkor, csak azoknak a terápiás eredményeknek a tagadása részemről, amiket szerencsétlen, egyébként engem szerintem rég a pokolba kívánó terapeutám látni vélt. Én valóban profitáltam ezekből az alkalmakból, kapcsolati működésemet illetően, de ahhoz nem annyira a dream-nek, hanem magának a kapcsolatnak volt köze. Ami megint csak szomorú, hogy ezt ki kellett volna tudni mondani ott is, meg kellett volna értődnie ott is, de valahányszor erre tereltem volna a szót, vagy beszélni szerettem volna a kapcsolati működésemről, valahogy elbeszéltünk egymás mellett. Hozzá tartozik,hogy amíg le nem ültem, mindig nagyon magabiztos voltam abban, hogy haladtam, de amint meg kellett szólalni és feltette, a hogy jöttem ma a terápiára kérdést, szinte mindig rögtön beszorongtam, mert ha épp nem és elmondtam, azt éreztem, hogy nem ért meg, sőt az észrevételeimet semmibe veszi pedig hét közben ezek az észrevételek nagyon is sokszor kész heuréka élmények voltak a számomra. Az utolsó alkalommal még azt is mondta, hogy sokszor úgy érezte, helyettem kell dolgoznia, mintha a nyilvánvalót nem venném észre….dehogynem de olyanról, mi a bánatnak beszéljek, amit amúgy is tudok. Én mindig olyan kérdéseket próbáltam felvetni, amik tisztázatlanok a számomra, neki lehet hogy újdonság volt egy két dolog, de az égre talán végig kellett volna hallgatni engem és nem lett volna a számára akkor feltáró erejű, ami számomra evidencia már rég.

A kapcsolati életem feltárása volt tehát a cél, de a kapcsolati életemről mit sem tudott. Nem tudta, hogy mit tartok benne én magam problémásnak. Elhiszem én, hogy a múlt eseményei nem relevánsak egy itt és mostra épülő terápiában, de honnan a csudából tudja, hogy mi zavar engem, ha nem hallgatja meg előtte, hogyan működöm most? Mikor egyszer szóba került egy meghatározó kapcsolatom, zavarban voltam, hogy mondhatnám el ezt kellő rövidséggel, hogy értse, hisz fontos. Én legalábbis rohadtul nem így dolgozom. Előbb anamnézis, aztán terápia, hát az én anamnézisem a saját terápiámban, igencsak hiányos volt. Ebből adódott azt hiszem első körben az az érzésem, hogy nem figyelnek rám, hisz nem érdekelte, hogy mi bajom van. Vagy megint én vagyok a butus, hogy azt gondolom, hogy ha egy éve csúszok bele egy krízisbe, akkor fontos, hogy miként is történt mindez? Nem az egész életem elmesélését láttam itt létfontosságúnak, hanem csak ezé az egy évét. A nem figyeltek rám érzést tovább erősítette sajnos, hogy rendre belefutottam abba, hogy újként üdvözölt néhány velem kapcsolatos felfedezést, például a magánytól való félelmemet, amit már a legelején konkrétan ki is mondtam neki. Ez elég zavaró volt, a harmadiknál már komolyan fontolgattam, hogy visszakérdezek, hogy most tényleg erre sem emlékszik? Akkor meg minek jegyzetel? Az utolsó ülésen arra is emlékeztetnem kellett, amit már a legelső telefonbeszélgetésünkben is mondtam, hogy igazolásra is szükségem lenne a találkozásainkról a képzésemhez. Nem figyelt rám, nem törődött velem, nem voltam fontos. Miközben egyre hajtogatta, hogy de. És mégis… pont ezt látom az egész terápia legnagyobb értékének. De ezt majd a következőkben írom le, most inkább pihenek kicsit. Mindenesetre nagy kár, hogy mindezt pont a terapeutámmal nem tudtam megosztani.