Az alábbiakban egy dolgozatszerűségem némiképp átírt verziója olvasható, így ne tessék meglepődni, ha ezt itt-ott nyilvánvalóvá is teszem. Amiről írok, olyan terület, amiben sem érintett, sem igazán kompetens nem vagyok. Szemezgetek csupán és igyekszem a túlzott állásfoglalástól abszolút távol maradni. Csupán ízelítő, mint fentebb is jelzem, nyilván tele van tévedéssel és csupán azért került ide, mert úgy vélem érdekes.

 „Miért a kutya csóválja a farkát? Mert a kutya okosabb, mint a farok. Ha a farok lenne okosabb, akkor a farok csóválná a kutyát. ”

Hogy dolgozatom témájául egy tőlem oly távol eső területet válasszak, mint a politika illetve, hogy egész pontos legyek a politikai kommunikáció egészen váratlan volt. Az ok egyszerűen egy régi filmélmény felelevenítéséből fakadt. Az Amikor a farok csóválja címre hallgató 1997-es Barry Levinson film egy olyan szatíra, melyet bármily összeesküvés-elméleteket szívén viselő ember igazi rajongással szemlélne, és bólogatna lelkesen, mint aki épp most látja immáron „a tévében” is a vélt igazságot arról, hogyan játssza ki a média az átlagembert és kínál neki a valódi helyzetnél jóval emészthetőbb tartalmakat.

Minden kiejtett szónak jelentősége van, főleg, ha az a terület, amiről beszélünk a politika világa. Az pedig, hogy miként tálalunk egy hírt, mondunk el egy történetet, maga az elbeszélés módja tehát, legalább akkora hatással bír, sőt talán még nagyobbal a hallgatóságra, mint a puszta tények. A módban, ahogy fogalmazunk, megjelennek gondolkodásunk azon alkotóelemei, melyek alapján a körülöttünk lévő világhoz igazodunk (László J., 2007), s a megfogalmazás módjában kifejeződnek mindazok a támpontok és irányelvek, amelyek alapján egy személy megszervezi az őt körülvevő társas világhoz fűződő viszonyát, s hogy miként alkotja meg saját identitását (Sarbin, 1986 In László, 2007).  A nyelv kifejeződése, tehát egyéni gondolkodásmódunk, tapasztalatink és viselkedési sajátosságaink függvénye, akárcsak az átadni kívánt információ tartalmának megválasztása.

A nyelv ugyanakkor mégsem tekinthető egy adott individuum egyéni alkotásának, mert természetéből és funkciójából adódóan, a szó legteljesebb értelmében szociális (Coenen, Hedebouw, & Semin, 2006).

Mindebből természetesen adódik a feltételezés, hogy ha valaki megfelelően megtanulja elsajátítani a nyelv használatát könnyedén vagy legalábbis az erre különösebben nem figyelő embert érintően könnyedén képes irányítani mindazt, amit hallgatóközönsége elé tár, és amit megértetni és elfogadtatni kíván vele.

A fent említett film röviden azzal foglalkozik, azt a tényt igyekszik a maga ironikus humorával fűszerezve elénk tárni, hogy a média – mint közvetítő közeg -, miként képes arra, hogy a legéleslátóbb szemeket is elterelje arról, ami igazán lényeges, mindezt a hatalmat gyakorlók érdekében, még akkor is, ha mindez egyáltalán nem azok érdekét szolgálja, akikért a hatalom működni hivatott.

Egy meglehetősen negatív eseményt ábrázol és - több mint ironikus -, ha maga a történet nem lenne túlzó és olyannyira hihetetlen, talán el sem gondolkodtat arról, hogyan is működik ma valójában a politikai kommunikáció. Ironikus, hisz voltaképp itt sincs szó másról, mint, hogy egy meghatározott médium, egy meghatározott téma felé irányítja a figyelmem, amiből aztán egy dolgozat születhet. Ez ugyanakkor talán épphogy előnyét, s nem hátrányát fejezi ki a média e sokszor negatív színben és értékelésben feltűnő tulajdonságának. Főként azért, mert így bár magamtól valószínűleg sosem érdeklődtem volna a politikai kommunikáció iránt, most mégis sikerült a témában némi ismeretre szert tennem általa. Talán ebből is látszik, hogy megítélni valaminek a helyességét nem egyszerű dolog, s bár számtalan írás, felszólás irányul a média romboló hatása ellen, érdemes megemlékezni arról, hogy előnyei is vannak.

Évekkel ezelőtt vettem részt egy szabadon választható egyetemi kurzuson, mely pont ezzel a témával foglalkozott, kommunikációval a politika berkeiben. Akkor is írtam a témában egy dolgozatot, s bár már nincs meg a kérdéses esszé, mégis arra a történetre emlékszem leginkább, amit ottani tanárom arról mesélt, hogy mekkora különbséget is jelöl jobb és baloldali párt nyilatkozataiban egy olyan eltérés, minthogy rendszerváltásról avagy rendszer változásról beszélnek. Mekkora szerepe van annak, ha egy politikus ingben, nyakkendőben jelenik meg a sajtó előtt, és milyen hatást képes elérni az egy-egy beszédet tartó politikus retorikájában fellelhető eltérések.

Szerepe lehet az öltözködésnek, a hangsúlynak, az említett témának, a kontextusnak, amelybe a témát helyezzük és annak, hogy ezt a témát milyen testtartással vezeti elő az adott személyiség, így elmondhatjuk azt is, hogy a non-verbális kommunikációs jegyek szerepe és jelentősége sokszor nagyobb, mint azt gondolnánk. Ugyanakkor az a kérdés is felmerülhet, mennyiben felelős valójában a média. Hisz voltaképp nincs másról szó, mint egy roppant széleskörűen használható eszközről, melynek megfelelő kezekben csak a fantázia szabhat határt. Azok fantáziájáé, akik élnek vele. Ebből kiindulva a média helyett sokkal inkább a politikai kommunikáció önmagában, s nem a felhasznált médium illetve azok eszköztára felelős annak pozitív vagy negatív hatásaiért.

A film alaptörténetét tekintve roppant egyszerű. Nem sokkal a Clinton- Lewinsky botrányt követően készült el, így már-már kézenfekvőnek tekinthető, hogy az alapproblémája a filmbéli aktuális amerikai elnököt érintő, minden valószínűség szerint igen nagy botrányt kavaró ügy, amelynek eltussolására, pontosabban szólva finom médiamanipulációval történő háttérbe szorítására hívják be a kormánynak dolgozó kommunikációs szakembert. A helyzetet tovább súlyosbítja a tény, hogy a kérdéses eset épp az elnökválasztó kampány utolsó napjaiban történik, s az addig töretlenül vezető elnök ellenlábasa máris birtokában van az információnak. A hozzáértők pedig innentől kezdve mindent elkövetnek, ami elkövethető, hogy egy kitalált albán háború hírével tereljék el a közvélemény figyelmét a kínos incidensről. A film végéig követhetjük a roppantul humoros ámbár mégis megdöbbentő, sőt néhol hátborzongató „kalandot”, ahogy egy tehetséges, de őt megilletően eladdig el nem ismert filmes producer segítségével ál felvételeket készítenek a hamis albán frontról, zenét szereztetnek egy a fronton maradt katonáról, melyet az egész nemzet, mint rég elfeledett country nótát dalol a Fehér Ház előtt tűntetve a hős hazahozataláért, még a CIA váratlan közbelépését is sikeresen kidumálva, az albán nemzet kitartó, vehemens tiltakozására fittyet hányva győzelemre nem viszik újfent, az egyébként erősen pedofil gyanús elnököt. Mindeközben sikeresen manipulálják nem csupán politikai ellenfeleiket, hanem az újságírókat és elsősorban a választópolgárokat, az amerikai népet is, akikért elméletileg az elnökük dolgozik.

Elgondolkodtató kérdés, hogy vajon valóban olyan világban élünk-e, ahol a politikai érdekek ennyire távol esnek a nemzeti érdekektől, de még inkább, hogy valóban képes-e a média és vagy a politikai kommunikáció ilyen jellegű tömegmanipulációra.

2004-ben egy, a Zsigmond Király Főiskolán tartott előadássorozat keretében Hegedűs István a magyar politikai kommunikációról, illetve az annak befolyásoló erejéről kialakult mítoszok, ha nem is ledöntésére, de legalább erős megkérdőjelezésére koncentrált. Előadása elsősorban természetesen kommunikációs jellegű, de pszichológiai aspektusai épp oly jelentősek, hisz a kommunikáció a hatás nélkül, amit kiválthat, és amit kiváltani szándékoznak vele mit sem ér. (Hegedűs 2004)

Előadásában Hegedűs István arra hívja fel a figyelmet, hogy nem minden a látszat, politikai kommunikáció mindenhatósága köré szőtt mítosz viszont érhető és jól nyomon követhető a rendszerváltás óta bekövetkező változások tükrében. Elmondása szerint fontos leszögezni, hogy a politikusok kommunikációjának feltételezett meggyőző erő erősen túlzó, s úgy tekint rá a társadalom, mintha egyedüli erőként, más befolyásoló tényezőktől teljesen mentesen lenne képes egy nemzet felfogását irányítani egy adott politikai párt, annak egyes személyei vagy annak programját tekintve. (Hegedűs 2004)

Több média-elmélet is említésre került az előadás során, de Magyarországot érintően leginkább úgy jellemzi a helyzetet az előadó, ahol az általános elfogadott közvélekedés szerint a különböző politikai irányzatoknak elkötelezett újságírók, szerkesztők, riporterek, az általuk preferált ideológiai irány kiszolgálóiként irányítják a közvéleményt. Eme elgondolás pedig elsősorban annak az eladdig nem tapasztalt okból, pusztán retorikai fölénynek köszönhetően bekövetkező választási győzelemnek tudható be. Természetesen, mint ezt az előadó is kifejti, nem ez az 1998-as alkalom volt az első, hogy sikeres kampány-kommunikáció eredménye lett egy –egy politikai siker, mégis a köztudatban fennmaradtak közül ez talán a legjelentősebb. Hegedűs előadásában ugyanakkor nem egy példával illusztrálja azt, hogy az előadói tehetség mindehhez kevés. Nem egy esetben ugyan megkönnyíti bizonyos érdekek érvényesülését, de a megfelelő tartalom és hitelesség nélkül könnyen maradhat alul a jobb rétor a gyengébbel szemben, mint azt egyébiránt egy következő választás elvesztése jól példázza. (Hegedűs 2004)

Mindezek alapján már önmagában is megkérdőjeleződik, a média és politikai kommunikáció köré felnövő mítosz létjogosultsága. Leginkább mindennek akadályt pedig, mint az előadásából kiderül a társadalmi berendezkedés, elvárások, kultúra és közfelfogás állít. Mindemellett előadásának talán egyik legfontosabb mondanivalója a témával kapcsolatban az, hogy a média és politikai kommunikáció hatása nem kellőképp vizsgált terület, csupán napjainkban, az internetes kommunikáció és a web-felületeken terjeszkedő politikai állásfoglalások idején kezdenek nagyobb érdeklődést élvezni.

Ahogy Pléh Csaba írja (1998 idézi Lányi 2008) a politikus manapság az internet hálójában egyensúlyozó pók. Lányi frappánsan alkalmazza a homo (politicus) networkienses kifejezést, az önmagát, személyiségét leginkább eladni kényszerülő, a szó szoros értelmében tömeggel kommunikáló politikus leírására, hisz ahogyan Lányi írja manapság a politikus és nem a politika az, amit elfogadtatni igyekeznek az emberekkel. Az internet sajátos közeget és eladdig ismeretlen lehetőségeket biztosít erre, s egyszersmind egészen új, magát a befogadó közeget is megváltoztató, a korábbi közvetlen közösség helyett, közvetett közeget alkot.

Az internet legnagyobb sajátossága ellentmondásosságában rejlik. Olyan paradoxont hordoz magában a virtuális világ, a kommunikáció, kapcsolattartás eme saját formája, amelyre, vagy inkább megjelenésének gyorsaságára senki nem számított. A hálózat, s leginkább a monitoron át történő interakciók bonyolítása, egyszerre kínálja fel ugyanis a névtelenség és arctalanság, a teljes – vagy legalábbis látszólag teljes – ismeretlenség és anonimitás lehetőségét, bárki bárkinek mutathatja magát általa, mint erre nem egy fórumon rámutattak már. Ugyanakkor az internetnek és ennek a hirtelen, a félelmetes ismeretlenségből felbukkanó, mára ténylegesen „mentális protézissé” váló, második identitásunknak meg van az a lenyűgöző tulajdonsága is, hogy általa a személyes identitás, s a szociális kapcsolatok olyan módon teljesedhetnek ki, ahogy egyébként a valóságban nem tudnának. Az internet adta lehetőségek tehát egyszersmind növelik az individualitás kiteljesedésének lehetőségét, egyszersmind a társas, közösségi környezet eleddig szilárd határait igen nehezen azonosíthatóvá tették. (Lányi, 2008)

Az internetes kommunikáció alapja az írás, s így az írásbeli kommunikáció szerepe az e-mailek, chat szobák megjelenése óta radikálisan megnőtt. Ez, ahogy az a fentiekből is kiderül járhat egyszersmind előnyökkel és hátrányokkal is. Mint azt Lányi is megfogalmazza az írásos kommunikáció majdhogynem, olyan, mint a beszélt nyelv. A chat ablakoknak köszönhetően valós időben adhatjuk át érzéseinket, gondolatainkat a virtuális közegben, sokszor azon barátainknak, akik egy utcával laknak arrébb. Ugyanakkor mégis megvannak azok a különbségek, amik így vagy úgy, de a szóbeli kommunikáció javára billentik a mérleget. Természetesen az írás, és monitor mögé rejtettség egy lassúbb és megfontoltabb kommunikálásra ad lehetőséget, még akkor is, ha csupán chatelésről és nem e-mailek váltásáról vagy fórumozásról, blogokhoz, cikkekhez való kommentelgetésről van szó. Az idő, amit így nyerünk, természetesen nem csupán a gépeléshez szükséges. Ugyanazon mondatokat, melyek szóban gyorsabban, tán nehézkesebben jönnének elő, az írással nyert idő által megfontoltabban, átgondoltabban és rövidebben fogalmazhatunk meg. (Lányi, 2008)

Ez részint jó, másrészt viszont magával hozza a kontextus-függőség jelenségének megerősödését. A nagyobb átgondolás azonban, akárcsak a kontextus-függés a fogadó-barát felé történő információközlést is nehezíti. Ez alatt konkrétan azt érthetjük, hogy a metakommunikáció olyan jellegzetességei maradnak el az arctalanság által, melyek segítik megérteni – helyesen értelmezni - egymás gondolatmenetét, érzéseit beszélgetés közben.

Sokszor az írott formában közölt vélemények, beszámolók ridegebbnek, távolibbnak, probléma-fókuszúbbnak tűnik, s ezt a mára elterjedté vált emoticonok és rövidítések nem igazolt hatékonysággal tudják pótolni. (Bár kétségtelenül egyetlen smileynak hatalmas jelentősége lehet. )

Számtalan példát lehetne sorolni még, de mindezek lényege, hogy az én mint egység ebben a virtuális környezetben sokkal kevésbé centralizált és jóval homályosabban körülhatárolható, mint a valóságban. (Lányi, 2008) Elidegenítő jellege mellett azonban, továbbra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az internetes kommunikáció interaktivitásának köszönhetően, a demokratizálódás fogalma is kiszélesedik. Lehetőség nyílik az arctalanságnak köszönhetően arra, hogy érzéseinket és gondolatainkat szélesebb körben osszuk meg, ezáltal olyan emberek véleményét is meghallgathassuk, akiket egyébként szűk környezetünkben nem lenne lehetőségünk megismerni, és akik egészen más tapasztalati bázissal, megoldási mintákkal rendelkeznek, mint mi. (Lányi, 2008)

A szociális hálók lehetőséget biztosítanak arra, hogy más kultúrákkal ismerkedjünk, más nézőpontokról, hiedelmekről olvassunk, lássunk, halljunk, tehát egyszersmind az empátiát is fejleszthetik. (Lányi 2008) Szélesíthetik a látókörünk az addig hozzáférhetetlen adatokhoz, információkhoz, művészeti alkotásokhoz való könnyed eljutást biztosító keresők, és bárki könnyűszerrel csatlakozhat általuk olyan közösségekhez, ahol akár legtitkosabb hobbyjaikat, gondolataikat, rajongásuk tárgyát oszthatják meg egymással. S arról az előnyről – bár némelyek aligha neveznék előnynek – még nem is esett szó, hogy az internet mint kommunikációs közeg bármely információja könnyűszerrel kerülhet át más médiumok porondjára, s ez fordítva is igaz.(Lányi, 2008)

Ugyanakkor a politikai közeg, a politikai kommunikáció nem feltétlenül tudja ezt a hihetetlen gyorsasággal változó színteret birtokába venni és megfelelőképpen uralni. Könnyedén válik általa lehetővé – legalábbis elvileg -, hogy nem a hatalom által kijelölt módon szerveződnek az állampolgári vélemények, hanem megtalálják erre az új közegben a számukra inkább megfelelő csatornákat, és az ilyen összetartásnak lehet befolyásoló ereje a vezetés irányába is. (Lányi, 2008)

Mindezek után tehát az lehet kérdés, hogyan és mi alapján birkózik meg ezzel a politikai kommunikációs szakemberek csoportja, s hogyan a virtuális porondra kiállni kénytelen politikus.

Látszólag eltérhetünk a tárgytól, ha az erkölcs és politikai cselekvések kérdését különválasztva vagy épp egybe foglalva kezeljük. Ugyanakkor nélkülözhetetlen kérdés a politikai kommunikáció (és természetesen cselekedet) megértése, motivációinak feltárása érdekében figyelembe vennünk azt, hogy alapvetően két részre választhatjuk valamennyi politikai érvelő, tudós, kutató vagy politikus motivációs bázisát: a politikai kérdéseket erkölcsi és nem erkölcs alapon kezelendőkére.

Bíbó István 1946-ban (idézi Szécsi 2007) azt írta, hogy a politikai konstrukciókat nem lehet hazugságra építeni, s ennek okán nem lehet hazudni sem, maximum kisebb-nagyobb hazugságokat mondani a politika területén. Mindehhez maga Szécsi annyit tesz hozzá, hogy minden olyan írás, elemzés vagy kifejtett elgondolás, mely a politikai hitelesség, etika és a politika megnyilvánulásaival foglalkozik, akármennyire is próbáljon az adott szerző, gondolkodó független és objektív maradni, mindig magában foglal majd – mert muszáj – egyfajta értékítéletet. (Szécsi 2007) Etika és politika egymástól tisztán el nem különíthető, így a politikai kommunikációról írni sem lehet állásfoglalás nélkül. Ugyanakkor fontos megállapítása, hogy a politikai gyakorlat nem az erkölcsi vagy más egyéb alapokon nyugszik, hanem tisztán politikain, politikai elvek motiválnak és nem az erkölcsiek, így az erkölcsöt, moralitást nem lehet számításba vennünk. (Szécsi 2007) Vagy legalábbis így sokkal egyszerűbb a helyzet.

A másik tábor nézeteit figyelembe véve azonban politikai szempontból nem lehet hiteles az, aki a megfelelő bizalmi bázissal nem rendelkezik. Ennek a bizalmi alapnak pedig morálisnak kell lennie, hisz egy demokratikus társadalomban mindenki egyenlő és e szerint ítéltetik meg. Ezen álláspont képviselői szerint, az a politikus, akit nem tekintenek erkölcsileg megbízhatónak kommunikálni is hiteltelenül lesz csak képes. Ebből a megközelítésből pedig nyilvánvalónak látszik, hogy a politikai kommunikáció csak az erkölcs és morális érdekek közvetítésével lehet megfelelő. (Szécsi 2007) 

Max Weber álláspontja szerint azonban a helyzet fenti módon, bármely irányba történő sarkítása csupán leegyszerűsítése egy komolyabb és jóval összetettebb problémának. Bevezeti az un. „felelősségetika” fogalmát, melyet szembe helyezve az un. „érzületetikával” kifejezi, hogy a politikust pusztán a folytán, hogy mindig és minden körülmények közt az őt magában foglaló társadalom érdekeit kell figyelembe vennie, az adott szituáció kontextusának függvényében, etikusnak nem akkor tekinthetjük, ha a társadalom ezen érdekein túlmutató, generalizált erkölcsi igazságok betartását tűzi ki célul, és olyan elvek szerint cselekszik, melyek túlmutatnak az egyéni felelősségen (ez volna az érzületetika), hanem akkor, ha saját felelősségének, elsősorban a társadalomra gyakorolt hatásának megfelelően működik. (Szécsi 2007)

Mindez tehát annyit jelent, hogy politikai cselekedetek esetén, legyen szó ebben az esetben kommunikációról, erkölcsi kompromisszumokra van szükség, mert nem egyszer az állampolgári érdekek gyakran olyan tettek végrehajtása felé terelik a politikusokat, melyek saját, magasabb rendű erkölcsi értékeik elhagyására késztetik őket.

Ha ideális világban élnénk, mindazon dilemmák, amiket ez a helyzet szül nyilvánosan zajlanának. Ehhez azonban olyan egyetértésre, együttgondolkozási készségre és számtalan egyéb dologra lenne szükség, ami manapság megvalósíthatatlan. Szécsi véleménye azonban elsődlegesen nem erre a nehézségre irányul, hanem sokkal inkább arra, hogy ma a modern világ kommunikációs eszközeivel is bíró politika ettől az ideálistól eltávolodva, az emberek döntéshozatalba való bevonását elősegítő témákat, mint a dilemmák, szituációk nyilvánosságra hozatala, pusztán a manipuláció kellékeiként használják, a modern technika vívmányainak köszönhetően olyan csatornákon át is, melyek 20-30 évvel ezelőtt még csak fel sem merülhettek volna. (Szécsi 2007)

Köszönhetően az új kommunikációs eszközöknek, lokális és globális kérdések egyaránt új színtérre kerülnek. A sokcsatornás kommunikáció révén a nyilvánosság fogalma a különböző kérdésekben hol kiterjed, hol pedig szűkül, de leginkább elkülöníthető egységek helyett egyetlen, bár különböző szinteken működő, de mégis egymással kapcsolatban, szoros átfedésben lévő szinteken jelenik meg. Azáltal azonban, hogy ezek az új technikai lehetőségek ennyire átalakítják magát a társadalmi színteret melyben a kommunikáció zajlik, jelentősen összetettebbé teszik azt a feladatkört, melyet egy, a társadalom felé kommunikálni kívánó politikusnak be kell tölteni, vagy inkább meg kell oldania. Leegyszerűsítve a kérdést, ugyanannak az üzenetnek, melynek korábban egy meghatározott fórumon kellett csupán helytállnia, egy könnyen meghatározható értékrenddel, tudással bíró közeg előtt, most a sokcsatornás, mindent behálózó és elérő kommunikációt lehetővé tevő időkben egyszerre kell megannyi irányban megfelelő meggyőző erővel bírnia. Ennek legegyszerűbb módja pedig az, ha maga az üzenet egyszerűsödik le egy olyan szintre, amelyet a más-más rendszeren kialakuló fórumok egyaránt magukénak tudnak érezni. Hiába beszélhetünk tehát érték-centrikus kommunikációról a politika világában, a cél sokkal inkább minél több érték, s minél kevesebb valódi tartalom közzététele (Szécsi 2007), hisz ez az, amire leginkább, társadalmi szinten igény van, látni és érezni, hogy legalább értelmes dolgokért folyik a küzdelem.

A nagyközönség bevonása a politikai döntéshozatalba a médiumok nyújtotta modern segítség által az interaktivitás, manapság roppant nagy népszerűségnek örvendő eszméjét testesítik meg. Ennek azonban a fentebb említett okoknál fogva a hírközlés, a politikai médiumok általi kommunikáció egyszerűsödése a szükséges feltétele, mely Szécsi megállapításai szerint egyenértékű a tabloidizációval, mely fogalom a bulvárosodás, korábban kizárólag a bulvársajtó érdeklődési körébe tartozó témák és szerkesztési, megfogalmazási módszerek alkalmazását jelenti. (Szécsi 2007)

Mivel a kommunikáció interaktív folyamat, s a használt kommunikációs eszközök, legyen szó szerkesztési elvekről, vagy nyelvhasználatról, oda-vissza hatnak egymásra, szükségképpen megváltoztatják mindezek a politikai diskurzusok tartalmi elemeit, s így a politikai szónokok hitelességét is. (Szécsi 2007)

          Csakhogy nem csupán a politikai érvelésre vagy magára a médiára hatnak az új kommunikációs eszközök okozta változások, hanem magára a közösség fogalomra is, mellyel úgyszintén szembe kell néznie egy, a hitelességét megőrizni kívánó politikusnak. Elsősorban azt kell szem előtt tartani, hogy közösségi életünkben egyre nagyobb szerepet játszik a közvetettség fogalma, mely alig egy évszázada még aligha volt így. (Szécsi 2007)

A politikai kommunikáció témaköre természetesen nem kizárólag az általam kiragadott témakörökre koncentrál. A párt identitás megőrzésének kérdése és annak kommunikációs aspektusai például, tán méltatlanul, de kimaradt dolgozatomból. Az általam kiragadott területek, érvek, említett elgondolások inkább csak tájékoztató jellegűek, annak viszont fontosak és érdekesek.

Mindazonáltal egyazon kérdésben valamennyi említett és nem említett terület egyezik. Minden, ami a társadalom felé irányuló kommunikációhoz kapcsolódik, önmagában feltételezi azt, hogy az őt magában foglaló társadalom elvei, kultúrája és történelme határozza meg jellegzetességeit és kivitelezési formáit. A magyar történelemre csupán egy századnyit visszatekintve számtalan politikai vihar, változás jellemzi, melyek megviselték, és mély nyomot hagytak társadalmunkon és kultúránkon. Mint ahogy azt Csepeli György írja, egyetlen évszázad alatt nyolc, eltérő értékeket valló politikai rendszerhez kellett ugyanannak a társadalomnak alkalmazkodnia. Az ebből (is) következő gyanakvás, mely a magyar embert jellemzi sokszor, ha a politikáról kérdezik, s a nem kis mértékben ennek köszönhető érdektelenség így, aligha meglepő. (Csepeli 1988)

Konklúzióként mindezek alapján, leginkább csak egy dolog vonható le. A kommunikáció társadalmi közegben, mindaddig nem fogja tudni kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket, s a politikai kommunikáció különösen nem, míg a mindehhez szükséges bizalom bázisa ki nem épül. Mindehhez azonban nélkülözhetetlen az idő és a logikus, racionális, a társadalom érdekeit előtérbe helyező vezetés. Hosszú oldalakat lehetne még annak szánni, miért is van hátrányban e téren a magyar politikus, de most túlságosan is elkalandozna magától a kommunikációtól, amiről írásom valójában szól, s sokkal inkább köthető a politikai pszichológia tárgyköréhez. (Vö. Csepeli 1998)

Irodalomjegyzék:

Csepeli György: Politikai pszichológia Magyarországon 1988. - http://www.csepeli.hu/pub/1988/csepeli_magyar_nemzet_1988_10_21.pdf - 2012.05.26.

Hegedűs István: Politikai kommunikáció 2004 http://www.mediakutato.hu/cikk/2005_01_tavasz/02_politikai_kommunikacio_2004/

Lányi Gusztáv: Homo Politicus Networkines – Az internet mint politikai színpad – Csepeli György 60. születésnapjára (2008 )http://www.csepeli.com/tanulmanyok.html - 2012.05.26.

László János (2007): Narratív pszichológia Pszichológia Vol.28. 4.301-317.

Semin G.R., Coenen, Linda H. M. and Hedebouw, L. (2006): Measuring language abstraciton – The Linguistic Category Modell (LCM) – Manual Part 1-2 Free University Amsterdam

Szécsi Gábor: Etika és politikai kommunikáció Iskolakultúra, 2007/III. pp. 142-. 148.