A féltékenységen és a bizalmon gondolkozom egy pár napja, s nem tudom vajon naiv elképzelés az, ami kezd kialakulni bennem, és nagyjából talán már stabilan rögzülni is, vagy tényleg egy elképzelhető, reális módja ez a szerelemnek.

Nem vagyok sem nagyon tapasztalt, sem nagyon bölcs. Igazából azt hiszem a szó legszorosabb értelmében még sosem csaltak meg, de hagytak már el „a másik nőért”. Hogy abba mennyire csúszott bele, némi érzelmi és/vagy fizikai testnedvcsere… nos nem tudom, de őszintén szólva nem is érdekel, és minden a fenti két fogalommal kapcsolatos gondolatom pont, hogy e köré a pár szó köré szövődik, csak, hogy rögtön bele is vágjak a téma közepébe. Nem is érdekel…

Nemrégiben… mostanság rájöttem valamire a szerelemről - persze véletlenül sem elsőként, nincs új a nap alatt főleg nem, ha eme remekbe szabott állapot a téma -, amit szerintem fel kéne vésni arany szabályként, kötelező jelleggel minden serdülő tini lány és tini fiú ágya fölé a plafonra. Kizárólag azért, hogy minden este, s minden reggel alkalmuk legyen szembesülni ezzel a szigorú és komolyan veendő s követendő ténnyel: A szeretet (s a szerelem) azért a legtisztább érzés a Földön, mert tökéletesen független a többi embertől, de még attól is, aki iránt érezzük azt.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy teljességgel mentes az önzéstől. Oh, jaj, most aztán sokan felhördülhetnek erre a kijelentésre, hisz a szerelem olyan sokszor társul birtoklási vággyal, leküzdhetetlen szenvedéllyel, féltékenységgel, ragaszkodással és a kötődés legkülönfélébb erősségű fajtáival, hogy azt mondhatni marhaság volna tagadni.

Ezen a ponton ez az érvelés el is bukik. Ezek mind-mind önálló, külön életet élő érzések, bár jobbára ugyanazon motiváció okán erősödve. Bár az kétségtelen, hogy mindezek kordában tartásához két fajta embernek van, igencsak csekély ereje, az egyik a bolond, a másik a szerelmes. De attól még, ezeknek az érzéseknek önmagában a szerelemhez semmi közük. Sem az elmebajhoz.

Azon gondolkoztam el, hogy vajon attól, ha megcsalnak, ha becsapnak és elárulnak, valóban a szívem törik-e össze. Valóban a szerelmem döntik-e romokba, valóban a szerelmünket árulják-e el. S nemrégiben egy igen kellemetlen incidens nyomán az a gondolat is társult az előbbihez, hogy vajon az a másik, aki elárult, becsapott, átvert, elhagyott stb. szükségképpen egy aljas gazember-e, mindazért, hogy ezt megtette. S ha az, hogy tudom szeretni még mindig?

Aztán ráébredtem egy nagyon egyszerű igazságra. Azért mert elárultak a szívem még nem tört össze. A szívem ezer sebből vérzik talán… de attól még szeret. Ugyanúgy. Nem a szerelem az, ami megkérdőjeleződik ilyenkor, hanem az ember, aki iránt éreztük… de ha jobban belegondolunk még ez sem igaz. Mi magunk kérdőjeleződtünk meg, saját választásaink, döntéseink helyességében, hisz okkal választottuk pont őt…

Feltettem magamnak a kérdést… fel lehet azt róni valakinek, hogy valaki más iránt érez valamit, s nem irántunk? Nem hiszem…az érzéseink, legalábbis a tudomány jelen állása szerint, nem tudatosak. Legalábbis én még nem láttam senkit, aki tudatosan szeretett volna bele egy másik emberbe.

Sokan, annyira félik, rettegik a megcsalásnak, az elhagyásnak még a gondolatát is, hogy eszeveszett féltékenységgel keresik, kutatják a nyomát annak, hogy vajon „szerelmük tárgya” megcsalja-e őket vagy sem.…

Ugyan mégis mi értelme van annak, ha valaki neki áll nyomozgatni a saját kedvese után? Két lehetőség van, vagy talál valamit és akkor megszakadt szívvel verheti ki a balhét, vagy nem… és pillanatnyi megnyugvás után agyaloghat tovább azon, hogy nem-e lehet, hogy csak ügyesen tüntette el a nyomokat. Ördögi, soha meg nem szűnő kör ez, amíg csak a kapcsolat tönkre nem megy…így vagy úgy.

Azt gondolom, ha a párom be akar csapni, meg akar csalni, el akar hagyni… akkor azt bizony meg is fogja tenni és én nem tehetek ez ellen semmit. Sőt, nem is akarok. Értelmetlen harcokba miért fektetne az ember energiát? A szerelem tárgya a másik ember… a teste, a lelke, a személyisége, a gondolkodása, viselkedése… egyszerűen csak Ő. Tán tennie kellett valamit azért, hogy mi beleszeressünk? Nem, egyszerűen önmagáért szereted a másikat, ha nem, na akkor bizony már baj van. Én, mi, a másik fél sem adhatunk mást egy szerelembe, mint önmagunkat. Vagy szeretnek, úgy ahogy vagyok vagy nem. S ha nem szeretnek, akkor bizony el fognak hagyni, teljesen mindegy mit teszek, hisz az egész személyem az, amit nem tudnak szeretni, s persze vica versa.  

Ugyan mit kérdez a nő, aki rajta kapja a párját egy másik nővel? „Hogy mersz nem szeretni engem azért, aki vagyok?” Hm… hadd hangsúlyozzam még egyszer, az érzéseink nem tudatosak. A szerelem egészen biztosan nem.

Mit félt az, aki folyamatosan féltékeny? A szívét, a szerelmét… lenne az automatikus válasz. De ha a szív még akkor is, ugyanúgy szeret, akkor mi fáj valójában? A hiúság…, hogy nem Én vagyok, aki kell. Az érzés, hogy valaki Más jobb volt. Az önértékelésünkön esik csorba….a szerelem (sajnos) változatlan marad. Lehet haragudni, dühöngeni, ha elhagynak... ó igen, de erre mindjárt kitérek. De aki folyamatosan féltékeny és dühödt indulattal kutat a másik után, gyötri a másikat…sokszor ártatlanul, azt nem a szerelem motiválja, hanem az önzés, a saját maga hiúsága iránt érzett féltő óvó önzés. Az önértékelésén hemzsegő lyukakat próbálja ezzel valaki folyamatosan be-betömködni, s magára a szerelemre egy cseppnyi figyelmet sem fordít. (S ha jogosan aggódik, mert már volt rá példa? Hadd kérdezzek vissza, miért vagy együtt valaki olyannal, aki nyilván nem szeret, hisz folyamatosan máshoz rohangál?)

Van, igen van, hogy engem is elfog az érzés, hogy „tudni akarom” hol van, és mit csinál és kivel csinálja. De mindig, újra és újra rájövök, hogy attól, ha utána erednék, s megtudnám, nekem semmivel sem lenne jobb. A szerelmem semmit nem változna. A gyanakvásom kifejezésével – főként, ha az alaptalan – a másikat bizonytalanítanám el önmagamban. S ha egyszer arra megyek haza, hogy minden kutatás, keresés nélkül valaki mást találok vele, vagy egyszerűen közölné, hogy elhagy… ugyan mit tehetnék? Egy dolog tény. Ha ez megtörténik, nem én kellettem, s még egyszer újra, ha önmagamban nem voltam elég, másképp „létezni", másmilyennek lenni úgysem tudnék. Fáj… de nem az én értékemből vesz el. Mindenkinek joga van a saját érzéseihez.

Mi lenne, ha megtörténne? Minden bizonnyal első haragomban én is iszonyúan dühös lennék, gyűlölném érte. De utána rájönnék, hogy dehogy gyűlölöm, csak sértett vagyok, mert becsaptak és elhagytak. Aztán hagynám, hadd menjen. Változtatni ezen nem lehet.

Most persze joggal vetülne fel a kérdés, hogy az elhagyás és a megcsalás, hazugságok sora közt, nagy a különbség. Mégpedig a tisztesség…. igen a hazugságokért valóban lehet joggal haragudni, dühöngeni, szitkozódni… de ha lecsillapodott az ember, hideg fejjel ezt is megérti…hisz mi bújik meg ezek mögött? Egy gyáva ember, aki képtelen volt felvállalni az érzéseit, aki képtelen volt meghozni egy döntést. S ez az ok, amiért el kell hagyni, amiért nem szabad adni új esélyt…egynél többet legalábbis, egy esélyt talán mindenki megérdemel. A másik, s na igen, talán ez a fajta ember nem érdemli meg azt az esélyt, aki szándékosan, minden megbánás nélkül hülyít, tekintet nélkül arra kinek árt mindezzel. Egy biztos, sem érzéketlen szörnyekre, sem gyávákra nem lehet jövőt építeni. S ez talán nem egy elhanyagolható szempont…

Mit tennék, ha becsapnának? Minden szerelmem ellenére, bár minden valószínűség szerint megszakadna a szívem, amiért, akit szeretek ennyire gyávának bizonyult, s hogy én ennek ellenére szeretem, elmennék. Ingatag lábakra nem építünk légvárakat sem.

Naiv vagyok? Lehet… de a folyamatos önkínzó gyötrődésnél mindenki többet érdemel. Nehéz dolog elfogadni, hogy az érzéseihez bizony a másiknak is joga van, s azt nem bitorolhatjuk el tőle. Nehéz dolog elfogadni, hogy a szerelmünkért, ezért a végtelen nagy bizalomért, nem kérhetjük ugyanezt, a másik szívét cserébe. De ez ellen akárhogy hadakozunk, nem tehetünk semmit… Mi csak és kizárólag a saját döntéseinkért és viselkedésünkért lehetünk felelősek. Tudom, ha szeretek, s hogy ez által vezérelve viselkedem azzal, akit szeretek úgy, ahogy. Hogy őszinte vagyok-e az érzéseimet s így a viselkedésemet illetően, az csak rajtam áll. S ha a másik nem az, az nem engem, nem minket tesz kevesebbé, hanem őt magát.