Ma ismét elkezdem írni a blogom, bár alapvetően más okból, mint korábban.

Hónapok óta depressziós vagyok. Azt érzem, azt élem meg, hogy körülöttem senki nem vesz engem komolyan, amikor azt mondom, hogy nem vagyok jól.

Az ismerőseim többsége mindig is úgy tekintett rám, mint aki mindig segít, aki mindig erős, mellettük áll és akinek egyébként nincs szükségük segítségre. Aki mindig nyugodt, és meghallgat mindent, és le is nyel mindent az égegyadta világon. Sokan ebben az évben bebizonyították nekem, amit korábban nem hittem, hogy velem tényleg bármit meg lehet tenni. Kihasználtak és bántottak, de leginkább az önbecsülésemet gyalulták le a végtelenségig. Azt érzem, szinte minden helyzetben, a munkámat leszámítva, hogy tökéletesen bizonytalan vagyok abban, hogy amit teszek az a helyén van-e vagy sem. Azt érzem, hogy másik felém gyakorolt cselekedeteinek, gesztusaink, mondatainak, szavainak megértésében, értelmezésében folyamatosan tévedek. Ami sértő, azt nem veszem annak, mentegetem az „ellenségeimet”. Amin más átsiklana, azon kiakadok. Rengeteg bennem a harag, a feszültség, a sértettség. A munkám csak további bizonytalanságban tart, hol jó, hol nem jó vajon amit teszek. Megfelel e a főnökömnek a munkám vagy sem. Össze-vissza beszél tudniillik, egyszer megerősít, aztán lerombolja az önbizalmam. A párkapcsolataimban rendre azt éltem meg, hogy nem szeretnek engem, nem törődnek velem, az utolsóban konkrétan pszichésen abuzáltak. Akkor kezdődött a mélyrepülés, Ő, aki megcsalt, elérte a folyamatos tagadásával, hogy azt érezzem, hogy a saját józan eszem csap be. Persze nem tudta volna ezt megtenni, ha én nem hagyom, ha nem akarok mindenáron hinni neki, ha nem akarom mindenáron, hogy a kapcsolat működjön, nem hibáztathatom őt mindenért. De ez már a múlté, csak egy beteges, barátinak nevezett kapcsolat maradt fenn köztünk, amit borzasztóan nehezemre esik elszakítani. Bár dolgozom rajt, talán majd most – hatvanadik próbálkozásra sikerül -, de még most is azt érzem, hogy én vagyok a hibás. Ahogy minden másban is.

Egyetem végeztével a barátaim elköltöztek messzire, akik itt maradtak… mások, ne tartozom közéjük érzésem van folyamatosan. Ma megpróbáltam elmondani az anyámnak, hogy mindenért magamat hibáztatom, hogy folyamatosan azt érzem, hogy mások igényeinek kell megfelelnem, hogy azt élem meg, hogy nekem egyszerűen nincs jogom ahhoz, hogy rosszul legyek. Elveszik tőlem, a „betegséghez” való jogom. Megvádolt azzal, hogy én bántom őt… ugye pont ettől az érzéstől vagyok rosszul, hogy én mindenkit csak bántok. Megvádolt, hogy én csak másokat vádolok…miközben csak saját magamat. Azt érzem, hogy megöltem a kapcsolataimat, hogy nem találom a helyemet a boldogságomat. Azt érzem, hogy bárkinek ha visszajelzem, hogy a megjegyzése tette nekem fájt, azt mindig valahogy még én bántom meg. A sérelmeim nem jogosak, vagy ahogy mondom az a rossz, nem tudom, de valahogy mindig így van. Többé már az anyámnak sem önthetem ki a szívemet. Többé nem, mert őt is csak bántom vele. Senkivel nem oszthatom meg az életem jó dolgait. Senkim nincs. Minden szavával csak azt mondta az elmúlt órákban, hogy én nem csinálok jól semmit és közben nem érti, hogy miért érzem azt hogy semmit nem csinálok jól… és nem érti ennek a paradoxon jellegét. Segítség. Járok pszichológushoz, de a változás nem könnyű és nem gyors. Tudom én, hogy hol a hiba. De ezen, hogy lehet segíteni? Ha tudnám nem lennék krízisben. De miért nem ért meg engem senki, miért nem figyel rám senki. Mikor meg akartam halni, vágytam rá, vagy megharagudott rám, akihez fordultam, vagy nem vett komolyan. Ha akkor ott egy ember nem vesz komolyan, már nem élek. De akikben a legjobban reménykedtem, hogy szeretnek, hogy megmentenek magamra hagytak, kinevettek, nem vettek komolyan engem. Elvárja az anyám és mindenki, hogy lépjek tovább oldjam meg, hogy tegyek valamit azért, hogy ez javuljon. De én ilyen vagyok. Egész életemben depresszív voltam, klasszikus neurotikus, sosem vagy csak nagy ritkán voltam elégedett önmagammal. Túlságosan sokat teszek mások véleményére, mások megerősítése nélkül nem érzem, hogy amit teszek az jó lenne. És most mindenünnen azt érzem, hogy bántok mindenkit,hogy én vagyok a gonosz, a rossz, a szar. Azt érzem, hogy egy szörnyeteg vagyok. És senki nem érti meg, már azok közül, akiknek elmondtam, hogy a puszta gondolat nem elegendő, hogy másképp lássam. Hogy várhatja el tőlem valaki, hogy azok után, hogy közli velem mindent szarul csinálok, én lássak valami jót az életemben. Átvészelem a karácsonyt, hazamegyek és… annyi ötletem lenne a változtatásra, de annyira egyedül vagyok. Nem tudom, hogy fogok ebből az egészből kijutni. Tényleg nem tudom. Akarom, de nem tudom. Mit csinálok rosszul, azt hogy egyáltalán vannak dolgok, amik rosszul esnek, vagy azt hogy szóvá teszem őket, vagy azt, ahogy szóvá teszem őket? Mit tegyek azért, hogy egyszer az életben tőlem kérjen valaki őszintén bocsánatot? Vagy tényleg nincs ehhez jogom?Én nem érek annyit? Mi történik velem?