Nemrég olvastam egy idézetet, ami úgy hangzott, talán jobb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban. Nem tudom, mi okból próbáltam meg az elmúlt időszakban egy tőlem teljesen eltérő társaságban megtalálni a helyem. Talán azért, mert mióta véget ért az egyetem, a barátaim, vagy akiket legalábbis hasonlóként megszoktam az életemben elmentek. Mikor az egyik megmaradt barátom, más városban kapott munkát, egyrészt nagyon örültem, másrészt hosszú hetekig, vagy akár hónapokig is szó szerint gyászoltam, hogy elveszítem ezt a kapcsolatomat is. Valahányszor eszembe jutott az egész nagyon szomorú lettem, ez is része volt annak a folyamatnak, ami végül a krízisemhez vezetett. Az hogy mindeközben összejött az én egyik barátnőmmel, vagy legalábbis olyasmimmel, csak a hab volt a tortán, vagy inkább az utolsó csepp, végső lökés. Ráadásul amennyit ártott az a lány még ennek a megmaradt kis kapcsolatomnak elég utálattal és haraggal tölt el, hogy ne akarjam többet a társaságukat élvezni. Biztos kicsinyes dolog ez, az is lehet, hogy később, majd ha egyszer megnyugszom, másképp fogom látni a dolgokat és akkor bánni fogom, hogy most az indulataim irányítanak ezekben a döntésekben, de most azt gondolom, hogy az egész életem, egyszerűen rossz irányba halad, amiért én vagyok a felelős. Az pedig, aki ezt meg tudja változtatni szintén, csak én lehetek. Azt gondolom, anyámnak a baráti társaságomat illetően igaza volt. Jó ideje mondogatja már, hogy szerinte ez nem lesz egy tartós baráti kapcsolat velük, mert nagyon mások, mint én. Persze szeretem őket, vagyis hát két-három embert ebből a társaságból. De attól még egészen más fából faragták őket, mint engem… valahogy egyszerűen nem találom a helyem köztük, és annyira próbáltam, hogy talán volt olyan, akivel lehetett volna, de pont a túlzott akarás vezetett oda, hogy nem ment.

Igaz, ez utóbbi embert, véletlenül sem szeretném a velem kapcsolatban elkövetett hmm… baklövései alól felmenteni, de talán mégiscsak el kéne fogadnom a tényt, hogy vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem kíváncsiak a társaságomra, nem érdeklem őket, és elfogadnom, hogy ez nem tragédia. Ahogy azt hiszem végre meg kéne, hogy értsem, hogy valamiért mégis mindig ezeknek az embereknek a barátságáért… nem. A szeretetükért kepesztek. Emiatt nem tudom őket a megfelelő helyen kezelni. Túl sokat várok tőlük, jóval többet, mint amennyit meg tudnak adni, vagy meg akarnának adni nekem.

Sokat, sőt még mindig sokat gondolkodom arról, hogy mi is az, ami a viselkedésemben nem megfelelő, ami miatt nem tudnak engem elfogadni. De talán nem annyira az én viselkedésem a probléma, és nem is a társaság, hanem hogy ez a kettő egyszerűen nem jó együtt. Nem nagyon látok ennek a problémának a megoldására jobb verziót, mint hogy elhagyom azoknak a társaságát, akikkel nem vagyok kompatibilis. Most még okom is van rá, azt hiszem, reális és érthető okom, minimum egy, ami elég jó alap, hogy sértődés nélkül el tudjak kislisszolni minden lehetséges találkozás elől, vagy legalábbis a legtöbb elől, természetesen nem akarok minden kapcsolatot megszüntetni velük, csak a zömét. Sőt azt gondolom, hogy ez nekik pont, hogy így lesz jó, észre sem fogják venni.

De rossz érzés elveszteni olyanokat, akik fontosak voltak, még mindig azok az életemben, szeretem őket és hiányozni is fognak. De nem tudok velük önmagam lenni, és ezt ők is érzik, azt hiszem. Rosszul esik, hogy egy olyan nőt engedtek be a társaságukba, aki engem, bármilyen hülyén is hangozzék, de elárult, de még ezt is megértem, és nem ők küldtek el engem, ez abszolút az én választásom volt. De attól még rosszul esik. Annál is inkább, hogy tudom, az egész procedúra vége az lesz, hogy én maradok magamra, de legalább egyedül leszek magányos nem társaságban. És ha már itt tartunk, nem ártana emlékeztetnem magam, hogy eddig is csak áltattam magam, hogy nem vagyok egyedül, ha ők vannak. Igen, amikor gondjaim voltak sokszor hallgattak meg, de ettől talán még furcsább az egész, hisz amikor minden rendben, nem tudtak a barátaim lenni, úgy ahogy az nekem jó lett volna. Vagy úgy is mondhatnám, hogy én nem tudtam az lenni nekik, ahogy nekik jó lett volna. Azt hiszem nem annyira az embereket esik nehezemre elengedni, mint sokkal inkább annak a kapcsolatnak az illúzióját, amit velük szerettem volna megélni. Mindig kapcsolatokból építek légvárakat.

Ami egész biztos viszont, hogy nem akarok egyedül maradni, de azok közt szeretnék társakat találni, akik olyanok, mint én. Talán akadnak majd olyanok, talán már vannak is. A suliban például, tudom, van egy-két talán pont egy és két olyan ember, aki hozzám hasonló és egyszerűen tágítanom kell azok körét, akik közt mozgok. Nem mehet ez így tovább. Csak érteném, miért vagyok én ilyen intimitáskerülő mágnes…. bár lehet, valahol mélyen én magam vagyok intimitáskerülő? Nem tudom. Az azért elég biztosnak látszik a számomra, hogy ha valaki nem veszi kézbe az élete tervezését, az méltó arra, hogy az élete balesetté degradálódjon… vagy valahogy így írta legalábbis Yalom. Az viszont sajnos szintén biztos, hogy bár ezek talán jó tervek, de közben borzasztóan félek a csalódástól, attól, hogy megint el fogom rontani, vagy hogy megint rosszul választok és rosszul mérem fel a helyem. Félek nyitni mások felé ezt nagyon-nagyon érzem. Tele vagyok haraggal és szorongással és félek, hogy ez felemészt körülöttem minden jót... oh te szent Klein, hol is hallottam én ezt már....