Azon gondolkodtam már tegnap is el, miután megírtam a bejegyzést, hogy honnan van bennem ennyi harag. Most éppen. Gondoltam, tegnap épp elég volt az agymunkából, hagyok magamnak még egy kis időt, mondjuk úgy, alszom rá egyet és majd ma elkezdek ezen is gondolkodni. Igaz akkor is, most is azt gondolom, hogy ennyi idő ehhez is kevés lesz, mindarra kilyukadni, hogy mi végre haragszom, és mit kezdhetek az így pocsékba menő energiával hosszú folyamat és fejlődés kérdése, még ha mégoly klisésen hangzik is. Egyébként lehet egyáltalán a lélek dolgairól mindenféle klisé nélkül beszélni? Apró kilépés a helyzetből… valamiért Oravecz Nóra jutott az imént eszembe, a blogról, a lélekről és a klisékről. Furcsa, mert vagy egy éve nem hallottam róla, ami nem is csoda, hiszen egy éve sőt több is, hogy nincs fácsém, így az aktuálbulvárpszichológia is teljesen kiesik az életemből. Megnéztem, megvan még, ez megnyugtató. Így talán el fogom tudni kerülni annak a lehetőségét, hogy én legyek a legklisészerűbb igazmondó cím egyik önjelölt várományosa.. mondjuk erre nem is törekszem, de olvasva néha ezt a klisé áradatot, ami elhagyja a „szám”, nah értjük. Kitekintés vége és ezúton is elnézést a szóismétlésért. 

Szóval a haragon gondolkodtam, ami bennem van. Tegnap, míg a bejegyzést írtam egy ismerős kollégával beszélgettem, víííberen, ami ugye az általam köztudottan imádott (gyűlölt, de használt) és rendkívül hitelesnek tartott (nem) írásos-kiskarakteres párbeszédfórumok egyike és vele is megosztottam azokat a bizonyos tegnapi gondolatokat. Nagyon feldühített. Igazából már előtte egy apróságon is berágtam rá, - popularista bulvárpszichiáterré avanzsált - megosztó exkollega könyvét olvastam és ő élből leszólta, tudatlanul és olvasatlanul. Ami ugyanakkor sajnos, ha nem figyelek nekem is szokásom, és többnyire ugyanígy szoktak rá reagálni emberek, és ugye az vesse az első követ, aki...na mindegy. Szóval ezen eléggé felrántottam az agyam, mert ugyan már hogy szólhatunk le egyrészt olyat, amiről semmit nem tudunk (olvastunk pl.) csak amit a média közvetít, másrészről, ha a másikat érdekli, ugyan ne becsmérléssel indítsuk mindjárt a kommentárt. Aztán volt kedves úgy fogalmazni, hogy én kegyetlen vagyok magammal, amikor azt mondom képmutató szarháziként viselkedem a hétköznapokon, ami megdöbbentett, mert nem sírva-zokogva ostorozom magam, hovatovább jól esett ezt végre kimondani. Tényleg ennyire nem jön ez át írásban (pedig a smileyk is megvoltak) vagy ennyire felületesen projektál a beszélgetőpartnerem? Summa summarum ezen is jól bemérgedtem, de már akkor is, közben is azon töprengtem, hogy miért haragszom én ennyire erre a csajra. Hisz alapvetően kedvelem és tisztában vagyok vele, hogy írásban valószínűleg rohadtul nem úgy érti a mondandómat, ahogy azt én szánom, amire pont én teremtek lehetőséget, ezzel a teljesen kontakt mentes monitor-monitor párbeszéddel. Szóval honnan jön ez a düh? Egyrészt nyilván onnan, hogy sajnos be kell ismernem, és remélem nem ez lesz a mai napom, mit tettem magamért mondata, de be kell ismernem, hogy lenézem őt és ezt szégyellem. Mégis jól esik kimondani, hisz visz el a haragomból, bár nem vagyok benne biztos, hogy a bejegyzés végére érteni fogom, hogy miért. Sok emberre haragszom, aki úgy érzem, kritizál (ergo nem szeret úgy, ahogy vagyok) miközben én azt hiszem, kevesebbre tartom őket, mint illenék. Hogy ezt a konkrét személyt miért is kezdtem lenézni, hosszú folyamat eredménye volt, majdnem egy évé, de félé mindenképp. Summázva az lett egyre inkább a benyomásom, hogy lehúz engem a folyamatos önsajnálatával, aminek a tematikája a mennyire szar az élete volt, ami már önmagában nehezen hallgatható tud lenni, miközben ráadásul mindenféle külső élvezet hajszolásával – alkohol, buli, pasik, könnyűdrogok alkalmanként – próbálja mindezt ellensúlyozni, természetesen teljesen eredménytelenül. Ez utóbbi már alapjáraton dühít, mint minden hülyeség, de mindennek a tetejében, ha fel merült tevődni, mondjuk általam ama merész kérdés, miért nem változtatsz, az volt rá a válasz, hogy nem a hogyannal, hanem annak a mennyiségével van a gond, azaz neki még több pörgés kell, „nekem még Pest is kicsi”. (Igen ez szó szerint így hangzott egyszer el.) Nah az önámításnak ez a szintje mérhetetlenül fel bír idegelni, főleg ha okos ember jön nekem ezzel a dumával. És tegnap előtt megint kezdte ugyanezt a nótát szóval érett, hogy most is felmenjen tőle a vérnyomásom, főleg amikor mindezek után nekem próbált „segíteni”.

Mindezt így lekerekítve két kérdés motoszkál a fejemben: 1. Miért tartom vele még a kapcsolatot, ha egyszer lehúz? Végül is ezeket a kapcsolatokat, mint azt már sok más, bölcs vezér, Csernustól Popperig megmondta, le kellene zárni. 2. Mi a frászkarikáért dühít ez engem? Na, ez egy sokkal érdekesebb kérdés és sokkal inkább harag témába vág.

Dühít, mert mint írtam volt, vagy inkább kiírtam, elismertem lenézem a nyavalygásért, amiért szándékosan ön áltatva, hamis megoldásokkal próbálja kezelni a helyzetet, ami nyilván nem megy, és utána még tovább dagonyázhat a sárban és a szenvedésben, mint aki direkt ezt élvezi. Sokszor azt érzem, ez nem is az én agresszióm, hanem az övé, de attól függetlenül is én cipelem, szóval teljesen mindegy. Miért nem tudom megengedni azt valakinek, hogy azt csinálja az életével, amit csak akar? Sőt mitől leszek én emiatt dühös rá? Talán ez is a nárcizmusomból fakad, nem bírom elnézni, hogy valaki nem olyan, mint amilyennek elképzeltem és ez dühít annyira, a saját kontroll igényem és persze önteltségem csorbul. De hogy lehet ezen felülkerekedni? Egyértelműen hiányzik belőlem az alázat, amit már egyszer-kétszer bizony a fejemhez vágtak. Az alázat hiánya tehát lehet egyes pont, az önteltségem talán a kettes, bár azt hiszem, ez a kettő szorosan összefügg.

Amire egészen biztosan nem tudok válaszolni, az mindezek miértje. Van benne egy nagyadag, „én ezt is jobban tudom, tudnám”, ez egészen biztos, ahogy egy másik tekintélyes mennyiségű „az én bajom nagyobb, te mit sírsz” is. Ugyanígy dühít a királylány kolléganőm is, akit egyébként szintén imádok, csak ma többször több körben ki kellett magamból hangosan mondanom, hogy bakter annyira híján van minden önismeretnek és minden szakmai tudásnak is (nem buta, egyáltalán nem, csak még tanulni is fél), hogy fél a betegektől, a terápiától, az osztálytól. Ordít egy határozott szupervizorért az a helyzet, aki adott esetben jól megmondja neki, hogy menjen gyógyszerügynöknek és vegye észre, hogy a gyerekei nem az énje kiterjesztett átmeneti tárgyai bakter. Nélkülük is tudni kéne létezni… Csúnya dolog leértelmezni a kollégákat, de ez már égbekiáltó, főként, hogy neki is sikerült megsértenie a héten, amit ésszel megint csak tudok, hogy finoman túlreagálok, de akkor is. Tombol az agresszióm ez van, igen őt is masszívan lenézem… talán el kéne ismernem, hogy könnyebb volna másokat leosztanom és – tekintettel a jelenleg általam megítélt agresszió szintemre – kivégeznem, mint szembenéznem azzal a sok szarral, amiben én fürdök egy jó ideje. Az agresszióm és így a saját egyéni feszültségeim levezetésére mindenképp jó megoldás volna, csak nem épp szociálpozitív. No meg persze nem kenhetem rájuk az egészet. Igen, ugyanúgy hiúság lenne azt állítani, hogy ez csak rólam szól, mint azt, hogy csak róluk. Az ő kihelyezett haragjuk gyönyörűen helyet talál magának bennem, hisz a sajátommal nélkülük nem tudok mit kezdeni. 

Egy kolléganőm szokta volt mondani, aki amúgy híres volt a fenti viselkedésről, hogy mennyire más az élete mióta rendben van a magánélete. Na bingó. De ugyan hogyan lenne rendben a magánéletem, ha én magam magammal sem vagyok rendben? Hogy szeretne bárki, ha én magam nem tudom szeretni, ha folyamatosan olyan férfiakat választok, akik nem engem akarnak, nem tudnak rám figyelni, és a végén kisül, hogy anyuka vagyok mellettük, ami nagyon patológiás.

Sok-sok miért? De tudod mi a jó mégis? Az hogy kevésbé vagyok feszült, most, hogy ezt mind megkérdeztem. Hogy lehet alázatot tanulni? Hogy lehet önszeretetet tanulni? Azt gondolom, az egyik következik a másikból. Ha szeretem magam úgy, ahogy vagyok, ha fel tudom ismerni magamban a jót és el tudom fogadni a rosszat, akár az agresszivitásomat is, akkor elnézőbb tudok lenni magammal, nem lenne bennem harag, amiatt, hogy ilyen vagyok, és mások ilyennek látnak, sem bűntudat, mert bár erről nem szóltam még, de mindezek miatt szorongok is cudarul, ami bizony a bűntudat miatt van. Akkor talán elnézőbb tudnék lenni másokkal szemben is, és akkor talán ne adjisten nem azt élné meg mellettem minden férfi, hogy rivalizálok a férfiasságukkal és nem félnének tőlem és a vélt vagy valós elvárásaimtól. Akkor talán tudnék alázatosan tekinteni mások hibáira és gyengeségeire is és el tudnám fogadni, hogy az ő életük az ő életük, az enyém pedig az enyém. Talán először magammal szemben kellene alázatot gyakorolnom… nem kell nekem lenni a legjobbnak, legszebbnek, legokosabbnak, legnőiesebbnek… persze ezt mind tudom az eszemmel, szégyellem magam érte a szívemmel, de ez még kevés a változtatáshoz.