Ma végre kicseréltem a fürdőszobában a villanykörtét. Már vagy két hónapja kiégett, a kis szobai olvasólámpát – egy ilyen kis bármelyre hajtogathatós kígyónyakú fekete, - régen, amikor még volt, az íróasztalomra volt felrakva, ilyen csiptetős vége van tudod,- mindenféle izéke lóg rajt, egy viaszból készült fél teáscsésze, zöld, a fele letört, egy gyertyán volt egyébként és egy régi levendulazsák, és egy szalag, narancssárga – szóval egy olvasólámpát raktam be, hogy legyen egy kis halvány, melegsárga fény. Az eredeti búra, a fürdőszobalámpáé éppen, hogy befért a tükör és a fölötte lévő polc közé. Először a pénzre fogtam, egy valamire való, takarékos izzó több mint egy ezres. Aztán arra fogtam, hogy nem tudom kiszedni a burát, hisz épp, hogy odatudta Zsolt rakni. Persze meg sem próbáltam. Aztán múlt hétvégén itt volt anyám, aki persze több egyéb mellett azt is megszólta, hogy nincs kicserélve az égő. Mondjuk akár fél perccel az érkezése előtt is kiéghetett, nem tudhatta, de természetesen meg kellett szólnia ezt is. Úgyhogy talán ezért, talán, mert már tényleg kellemetlen volt, többeknek kellett magyarázkodnom miatta – nem is értem – elmentem ma és vettem egy, elvileg természetbarát, nem takarékos égőt, háromszáz forintért, miután kb. 15 másodperc alatt levettem a burát, minden gond nélkül. Szóval ma kicseréltem végre a villanykörtét a fürdőszobában. Jó érzés volt újra verőfényben állni a fürdőben. Olyan ez a villanykörte csere dolog, mint az élet egyedül, autonóman. Erre is képes voltam, hah, nem kell ide senki, hogy meg tudjak csinálni bármit, ami az életemhez úgymond létszükséglet. Talán ezért húztam olyan sokáig, vártam rá, hogy valaki kicserélje nekem, hogy segítsen és ne legyek egyedül. Talán ezért szomorodtam is el tőle. Furcsa dolog ez. Ehhez sem kell más, elég vagyok én is. Ahogy szinte mindenhez. Egyedül rendeztem át a lakást, pakoltam el a bútoraimat, egyedül cipeltem két dögnehéz ágyat és egy kanapét – utóbbit kétszer – egyik szobából a másikba, oh és a másik kanapét is. Ettől tudtam – vagy próbáltam? – magamat erősnek és önállónak érezni. Az egész lakás-felújítási hercehurcában is egyedül voltam, kiszolgáltatva a mesteremberek kényének-kedvének. Életem egyik legkiszolgáltatottabb élménye, hihetetlen, hogy ez már egy éve volt. Most azon gondolkozom, hogy utána nézek, hogyan kell hibákat lejavítani a falon, meghúzta a kanapé és csúnya a helye, hogy aztán lefesthessem, és merjek-e nekiállni egyedül az előszoba ocsmányzöldjét lefesteni. Hisz végül is ezt is meg lehet tanulni a netről, ebben biztos vagyok, csak a gondolat tart vissza. Az a gondolat, hogy ezt is én egyedül? A következő lépés egy fúró lenne, egy éve játszom az ötlettel. Utána nézni, hogy is kell azt, venni egyet, megnézni milyen falhoz milyen… izé kell, most az csavar vagy szög? És milyen tipli? Már, ha fel akarnék rakni egy képet. Festeni (képet) is nehezemre esik, mert  nem tudnám felrakni. Persze, megoldható, de ha mindenhol az én dolgaim vannak, hova kerül majd másé? Nem mintha lenne bárki más. Szóval ma kicseréltem a villanykörtét a fürdőszobában, árad a verőfény, minden pattanásom és ráncom látszik. Két hónappal ezelőtt jól voltam. Ha a Csernus megkérdezte volna, mitől érzem magam Nőnek? Azt hiszem nagyon is elégedett lett volna a válaszommal. Erős voltam, önálló, ambiciózus, a munkámban meg volt a helyem, az irigyeim és a támogatóim, nem szorongtam többé, már hosszú hónapok óta, mikor dolgozni mentem, szeretettem a csapatatot minden hibája ellenére, voltak terveim, előre mutatók, amik a fejlődésről szóltak, úgy éreztem bármit el tudok érni. A barátaim kevesen ugyan, de jó barátok, talán többet is  találkozhatnánk, több lehetne a program, de szeretem őket és ők is engem. Szépnek, határozottnak, csábítónak és nagyon önállónak éreztem magam, minden megingás nélkül, azzal együtt is, hogy pontosan tudtam, hol is kell még sokat-sokat fejlődni, de ez mégsem bátortalanított el. Hosszú idő óta jól aludtam, nem szorongtam és nem voltam dühös. És ami a legfontosabb, nem voltam többé kétségbeesett, nem éreztem azt, hogy szükségem lenne egy férfira ahhoz, hogy érjek valamit. Jól voltam. Aztán egy nap, le akartam vágni egy papírról egy csíkot, semmiség, a legkevésbé olyan, amiben az ember lányának, fiának 4 éves kor felett segítség kellene. De akkor egy férfi egyszerűen csak megfogta a lap másik felét, hogy segítsen. Hátrahőköltem, csak picit, nem vette észre. Annyira jól esett, azóta is keresem annak az érzésnek az emlékét. Pici, szánalmas, jelentéktelen butaság, pont, mint a villanykörte csere, de nekem akkor ott minden belerezdült abba a pici gesztusba. Onnantól kezdve minden más lett. Nem ettem, nem holmi ostoba diéta miatt, hanem mert képtelen voltam rá, annyira eluralt hetekre ez az érzés, de boldog voltam, a tudattól, hogy… nem is tudom, hogy van és én vagyok. Pedig nem történt semmi sem, semmi nagy, hősies, vagy romantikus regénybe illő. Három, vagy talán négy hétre rá – nem tudom már, összefolynak a napok – ez a férfi azt mondta nekem, hogy hozzá tartozom, hozzá tartozom és olyan nincs, hogy ne legyen velem. Én ezért a mondatért az egész addig felépített életemet odaadtam volna, mindent, ami volt, amit elértem, a szakmai sikereim, a megbecsültségem, a házam, az önállóságom minden összeomlott, mert nem ért semmit, ahhoz képest, hogy én hozzá tartozom. Nem törtem ki örömittas, patetikus zokogásban – mint pl. most – nem hálálkodtam vagy ilyesmi, csak néztem rá, azt hiszem egy kis pici döbbenettel és nagyon szerettem ezért. Azt hiszem, ha tudta volna, hogy mi játszódott le bennem akkor egyszerűen nem értette volna. Próbáltam elmondani neki később, de nem ment, össze-vissza makogtam... talán jobb is így, hogy azt hitte, az egész semmiség. Másnap elvitt dolgozni, és ha nem jött volna közbe egy apróság, akkor ott reggel láttam volna utoljára. Még azon a héten szakított velem. Ő azt mondta… lényegtelen, képzelj oda bármilyen random indokot, amit ilyenkor a férfiak mondanak, és ami akár igaz is lehet, és ő akár el is hitte, hogy az, de te még hetekig értetlenkedsz a miértjén. Ő már valószínűleg nem is gondol rám, eszébe sem jut ez a fiatal nő, aki azt mondta szereti, hisz csak pár nap volt, azon könnyű tova ugrani. Eszébe sem jut, hogy, amitől annyira féltett, hogy mindent elveszítek már akkor megtörtént, amikor beleszerettem. Nem tudom, hogy az volt-e hiú ábránd, önálltatás, hogy önállónak éreztem magam, vagy ennyire fontos az életben, hogy ne egyedül legyünk önállóak. Hogy az ember márpedig társsal létezik, társsal együtt és mellett autonóm, mert ez a természet rendje, nem az egyedüllét. Hogy magányos lennék, azt nem hiszem. Teljesen jól megvagyok egyedül. Ma például kicseréltem egy villanykörtét a fürdőszobámban. Amióta kiégett, vagy egy tucat látogatóm volt, de ő volt az egyetlen, aki azt mondta, kicseréli nekem. Talán hagynom kellett volna.