Az, ha valaki meglehetős gyakorisággal veszi magára, sőt inkább személye elleni támadásnak, ami esetleg a hétköznapok során atrocitásként vagy kritikaként éri már borderline vonás? És - még ha éssel nem is kezdünk mondatot- az az volna, ha valaki egy számára fontos ember által történő elutasítást vesz teljesen a személyére vonatkozólag? Engem már önmagában a borderline fogalom is zavar, annyira széleskörű, sokrétű és furcsa. Tartok tőle, hogy az vagyok, közben pedig talán épp ezért nem akarom megérteni, hogy mit is takar a borderline személyiségszerkezet úgy önmagában, mialatt a saját betegeim közül többnyire felismerem könnyedén a bordikat. Egyre inkább kezd meggyőződésemmé válni, hogy ellentétben terapeutám kezdeti vélekedésével, valóban az vagyok. Leginkább azért rémiszt meg ez a gondolat, mert ez számomra egyenértékű azzal, hogy minden eddigi kapcsolati problémámért én vagyok a felelős és ez borzasztó bűntudattal tölt el. Azt érzem, hogy annak ellenére, hogy látszatra sosem akartam senkit ezzel vagy azzal stigtamtizálni, mégis alapvetően ezt teszem. Túl korán ítélek, elragadtatom magam és bejósolok olyan dolgokat, amiket igazából nem tudhatok. Amiatt, hogy ennyire szélsőségesnek látom a borderline betegeket, vagyis inkább a működésüket és sorsukat, amiért ennyire könnyen mondok ítéletet felettük, ha én is az vagyok magamra is ugyanezt az ítéletet kell, hozzam. Talán arra jó egyedül ez a dolog, hogy érezzem mennyire is súlyosak az ítéleteim. Világ életemben könnyen ítélkeztem és világ életemben indulatos voltam, ha valami érzelmileg nagyon megérintett, márpedig szenzitív ember lévén elég sok ilyen volt. Az évek múlásával persze csökkentek ezek az élményeim, az indulataimat is sokkal jobban tudtam kontrollálni, mint annak előtte, sőt mostanra azt hiszem egy kicsit túl is lőttem a célon. Emiatt a legtöbb esetben a végtelenségig vagyok elnéző, elfogadó és empatikus és szinte bármit meg lehet velem csinálni anélkül, hogy a saját érzéseim, a tudatalattim jelzéseire figyelemmel lennék, és még időben fellépnék azok ellen a dolgok ellen, amik zavarhatnak. Talán kitűzhetném ezt első leckeként.

1.        Tanuld meg kifejezni a kételyeidet mielőtt engednél a vágyaidnak!

Nem tudom ez mennyire reális elképzelés, de azt gondolom, ha sokkal nagyobb figyelmet szentelnék annak, hogy egy-egy helyzetben a szorongáson túl, hogy is érzem magam, megfelelőbben ki tudnám fejezni magam, ahogy érzek, és megfelelőbben ki tudnék állni magamért, amikor legalábbis szükséges. Az, hogy valaki szenzitív még nem feltétlenül teszi őt személyiségzavarossá, ahogy az sem, ha szorong. Mert, hogy mi az, ami most van. Most az van, hogy ha csalódok a hozzám közelálló személyekben, reakcióikban velem szemben első sorban, akkor nagyon szenzitíven tudok rá reagálni. Vagyis pontosabban megfogalmazva, ha azt érzem sokáig, hogy bántanak és igazságtalanul, elhanyagolnak, nem adják meg nekem azt, amit úgy érzek, meg kéne, akkor mintha megfeledkeznék azokról a dolgokról, amikért szeretem őket és nagyon tudok haragudni. Aztán ez persze gyorsan elmúlik általában, ha valóban szeretem őket. Az utóbbi időben ismerősi kapcsolatom ért úgy véget, hogy ő azt speciel tudom, hogy mély barátságnak vette, de ezzel szemben olyan pontokon élt vissza a bizalmammal, legalábbis én így éltem meg, hogy egyszerűen nem kerestem többé. Nem volt rá igényem, de vitázni, veszekedni sem, és őszintén szólva, most is így érzek ezzel kapcsolatban. Pedig nagyon el tud önteni a harag, ha eszembe jut, hogy mit is tett, mennyire élt vissza a gyengeségemmel, legalábbis az én szemszögemből. Sajnos a saját szemszögemet mindig kiválóan tudom racionalizálni, emiatt mások ítéletében nem bízom, a magaméban mindig bizonytalan vagyok, de mindenesetre egyik oldalról, mindig racionálisak a magyarázataim arra, ha megorrolok valakire, másik oldalról pedig mindig bűntudatom van, hátha mégis türelmesebbnek kellett volna lennem. Node eltértem a tárgytól. Ott tartottam, hogy ha valaki valóban közel áll a szívemhez, akkor meglehetősen sok ilyen esetnek kell manapság már megtörténnie ahhoz, hogy valóban dühös és indulatos legyek. Volt egy olyan időszak az életemben, amikor az aktuális baráti társaságom tagjait, hogy is mondjam nagyon idegennek éreztem. Elég paranoid is lettem rájuk, úgy éreztem, bajuk van velem. A végén arra jutottam, hogy nem tudom őket a helyükön kezelni. Nem úgy tekintettem rájuk, ahogy kellett volna, túl sokat vártam el tőlük, aminek nem tudtak megfelelni. Onnantól, hogy a helyükön kezdtem kezelni őket, annak elfogadni őket, amik és a kapcsolatunkat azon a szinten lévőnek, amin volt sokkal jobb lett a viszonyunk, jó barátok azóta is. Azt hiszem a mostani életemben is valami ilyesmi van jelen, nem azon a szinten kezelem a barátaimat, amelyen kellene. Ezt sokszor látom és elfogadom, de van, hogy a magányosságérzésem annyira eluralkodik rajtam, hogy elvesztem a türelmem, elfelejtem megérteni, hogy X vagy Y, miért is nem képes úgy a barátom lenni, ahogy én szeretném és felhúzom magam. Túlcsordulok és olyankor eléggé hisztis tudok lenni.

Nemrég egy barátnőmmel alakultak így a dolgok. Mérgemben, sértettségemben faképnél hagytam, duzzogtam picit, aztán mikor lehiggadtam úgy döntöttem leírom azért neki, hogy mi is volt bennem, a lehető legnormálisabban, mert hát, ami nekem egyébként problémám volt a viselkedésében, az másnak is az volt. Én csak jobban a szívemre vettem, hisz én vagyok egyébként folyton egyedül, engem jobban megvisel. Mégis bűntudatom van, félek, hogy hibáztam, hogy megbántottam. Megint az az érzés öntött el, hogy indokolatlanul voltam rá dühös, pedig ez nem igaz. Akkor lehet, hogy csak indokolatlanul rosszul fejeztem ki magam? Nem tudom. Az esetek többségében azt élem meg, hogy a haragom nem volt jogos, hogy nekem sokkal türelmesebbnek kéne lennem.

Így volt ez az utolsó fiúnál. Az én szemszögemből, teljesen komolyan vettem őt és ez egyfajta érzelmi elköteleződést jelent. Nem hinném, hogy hiú ábrándokba ringattam volna magam, vagy túlon túl beleéltem volna magam, esetleg túl sokat akartam volna. Az én szemszögemből nagyon is visszafogtam magam. Mondhatjuk, hogy egy kicsit talán mégis hallgattam arra a kicsi vészcsengőre, ami úgy egyébként ott kolompolt valahol, hogy bele sem szabadna mennem az egészbe. Mégis az, ahogyan éreztem, hogy akar, és mégis elutasít, ez a fajta játszadozás a harmadik alkalomra nagyon megviselt. Már a másodikon is felbosszantott, akkor szerintem legalábbis finoman vissza is jeleztem ezt, amit a fiúka már akkor indokolatlan lebaszásnak élt meg. Hozzá tartozik, hogy negyedannyira nem volt benne a helyzetben érzelmileg, mint amit a viselkedése sejtetett és ez számomra, csak később derült ki, mindazonáltal azon túl, hogy igenis finoman helyreteszem, nagy ívben kellett volna tenni az egészre, de én nem tudtam ezt megtenni. A harmadik alkalomba úgy mentem bele… hú erre mondják, hogy minden jobb érzésem ellenére. Teljesen be voltam szorongva attól, hogy megint vagy még mindig nem leszek elég jó neki…. de annyira akartam, hogy jó legyek neki, annyira azt akartam hinni, hogy az lehetek. De annyira féltem, hogy megint pofára ejt, hogy képtelen voltam türelmes lenni vele. Szintén hozzá tartozik, hogy ő is mondta ekkor, hogy tulajdonképpen a kétkedésem benne megintcsak teljesen jogos volt… ugyanakkor a reakcióm, hogy szépen és kifejezetten illedelmesen elküldtem a fenébe, megint csak sok volt neki, még ha el is ismerte, hogy igazam van. Tényleg. Persze annak rendje és módja szerint ez igencsak lealázósra sikerült, amit szinte rögtön meg is bántam. Na nem azért, mert ne éreztem volna, szinte minden egyes szavát igaznak – most is azt gondolom, hogy csak az igazat mondtam – hanem mert féltem, hogy most aztán emiatt tényleg elveszítem. Nehezemre esik a lezárás, ha akarok valamit és nem kapom meg…meg úgy egyébként is, azt hiszem, mindig nehezemre esik, ha kötődöm valakihez. Persze az emiatti bizonytalanságom vezethetett el a negyedik és ötödik körhöz, ami ugyan már csak inkább barátságról szólt, mégis ugyanaz az elutasítás, és ugyanaz a frusztráció lett a vége. Azt hiszem, borzasztó nehezen fogadom el, hogy nem kellek valakinek. Nem tudom… nem, nem tudom, mit tennék, ha most mégis felbukkanna, akármilyen célzattal. Tudom a helyes megoldást, hogy el kellene küldeni, sőt nem is törődni vele, de nem tudom, hogy képes lennék-e erre, vagy túl erős lenne bennem a vágy, hogy kiderüljön, mégiscsak kellek neki. Még szerencse, hogy ő sosem fog többé felbukkanni. Ettől én most borderline vagyok?