Van olyan helyzet, amikor minden annyira furcsa, idegen és új, hogy mindenben kételkedsz. Kételkedsz önmagadban, a másikban, még abban is, hogy a napok telhetnek ennyire gyorsan, ennyire jól, ennyire szépen, a maguk csöndjében és rendjében. Amikor érzed, hogy mindez ahhoz képest, ami volt, olyan, mintha valahogy, mint Alice átlibbentél volna a tükör túloldalára. Van olyan helyzet, amikor mindenben kételkedsz, amikor mindentől félsz.

De ott van ő. Erősen, szilárdan, hittel és reménnyel, ami csak úgy sugárzik belőle. Ami áradva beragyogja a kétségeidet. Nem űzi el a sötétséget, nem. Olyan csak a mesében van. Szépen, apránként emészti fel a kételyt és ad helyet a reménynek. Ebben rejlik az előnye és ebben rejlik a legnagyobb hátránya is. Ahogy érzed, hogy már csak egészen kevés maradt hátra és a falaid leomlanak, amikor érzed, hogy hamarosan nem marad más, csak az, hogy hinni kezdj, akkor esel legjobban kétségbe. Akkor félsz leginkább.  Amikor érzed, lassan hinned kell, mert igaz, de úgy megszoktad már a félelmeid vastag falát, hogy sose látott erővel próbál visszacsábítani. Akkor vagy a legsebezhetőbb.  Talán azért mert érzed, azok a falak már nem ugyanazok. Már nem olyan erősek, és nem olyan szilárdak. Ha most bújsz vissza mögéjük már nem fognak megóvni. Túl sok ütést szenvedtek, attól a kitartó, drága, makacs hittől, ami belőle és csak belőle árad, hogy már hiába minden, nem védhetnek meg többé.

Van az a helyzet, amikor ráébredsz, hogy mindezt ő is megértette. Hogy ott vagy, ott állsz szilárd falaid romjai közt, kidugod az orrodat a fényre. Ott vagy, az övé vagy és hiszel… nem.. hinni kezdesz, őszintén. És érzi azt is, most vagy a legkisebb, most vagy a legárvább, most és csak most jött el az idő, hogy a falak helyett, ő óvjon tovább, mert érte bújtál ki abból a kemény munkával épített toronyból, csak érte, csak az ő szavára.

Akkor és csak akkor ráébred arra, mindez mit jelent. Hogy felelősséggel tartozik azért, amit megnyert magának. Felelősséggel tartozik érted, aki rábíztad magad, a hitére, az erejére, hogy te is reményteli és erős lehess.

Hiszek a boldog rémületben, amit ez a felelősség magával hozhat. Az izgalmas, rémisztő érzésben, hogy igen elromolhat, de nem baj, ez sem számít, csak a boldogság számít, az hogy velem vagy és veled vagyok.

De hiszek, mert muszáj, abban a másfajta rémületében is, ami eltántorít, elijeszt, elveszejt. Ez a fajta felelősség, más fajta... mondhatnám felnőtt embert kíván, de az nem volna igazságos.  A gyerek megrémül és elszalad a felelősség láttán, ez így igaz. Cserbenhagyja azt, amiért annyit küzdött, míg bármikor vissza lehetett fordulni. Míg csak játék volt az egész. A valóság valóban nagyon rémisztő hely tud lenni. Talán ezért nem tudnak felnőni olyan sokan. Ezért maradnak inkább gyerekek, felelősségtől mentes, boldog, naiv szemlélői mások érzelmi viharainak. Igen van ilyen ember is. És van... nem volna igazságos gyereknek nevezni, tudom, mert nem az. Akkor hát minek nevezzem itt "végtelen bölcsességemben"...? Nincs jogom itt teríteni ki egyik kis színes lapot a másik után arról mit gondolok egy másik emberről, aki fontos nekem. Mindennek ellenére is, fontos. Csak ennyit, mert ez, ha gyerek, ha felnőtt, ha rideg, ha kegyetlen, ha távoli, ha éretlen, vagy ha érettebb, mint bárki más, akkor is, csak ennyit mégis muszáj, mert tagadhatatlanul igaz... Ha valamiben sajnálom, igazán sajnálom, hogy különbözünk, kibékíthetetlenül és elfogadhatatlanul különbözünk, az az: hogy, amire te vágysz, oly nagyon távol lenni mindattól, amit "ez" a valóság nyújtani tud, bár igen, értem, hiszem sokkal biztonságosabb... érthetőbb... kezelhetőbb...ártatlanabb... de szürkébb is…nekem az.

http://www.polarhome.com/kis_herceg/kis_21.html