Amit előző bejegyzésem végére írtam, miszerint sajnálom, hogy nem tudtam a terapeutámmal megosztani az érzéseimet és felfedezéseimet, amit a terápiából szűrtem le természetesen javarészt belőlem jön, de minimum kölcsönösen hoztuk ezt össze. Az az érzésem, hogy amiért mérges lehetek rá, hogy nálamnál jóval tapasztaltabb terapeuta létére hagyta magát általam beszippantani az általános kapcsolati működésem csapdájába és ennek volt köszönhető, hogy nem igazán tudtunk kikecmeregni ebből a meglehetősen negatív helyzetből. Ha a terapeutám hibáit kéne felrónom, azt mondanám, hogy este hétkor már senki ne akarjon senkit analizálni. Lehet, hogy előbb utóbb én is ezt fogom gyakorolni, de a jóisten mentsen meg tőle. Este hétkor az ember egy átdolgozott nap után mindehhez túl fáradt, nem tud sem koncentrálni, sem figyelni. Igen, ha az ember a főállása mellett működtet magánpraxist nem sok választása akad, de azt gondolom, nem mehet a terápia minőségének rovására a páciensek mennyisége. – Ezt azt hiszem a saját magam számára is alá kell, húzzam. De ezzel azért most rendesen felmentettem őt. Ettől függetlenül is figyelnie kellett volna arra, hogy mi is történik. Ezért van a terapeuta, hogy visszatükrözze a valóságot, nem hogy a részévé váljon.  

Másrészről, már az elején felvetült benne a kérdés, hogy a problémám alkalmas-e egyáltalán arra, hogy most dream-be kezdjünk. Azt gondolom, ha tisztességes anamnézist vesz fel, hamar rájött volna, hogy nem az. Számomra, aki nem ismertem a dream koncepcióját ez nem lehetett világos, így ez alól felmentem magam. Az, hogy mégis belement, persze nagymértékben szólt rólam. Az elején eltitkoltam a problémám súlyosságát. Elmondtam ugyan mennyire mélyen érzem magam, de azt nem, hogy meg akarok halni. Használtam ugyan olyan szavakat, hogy így nem tudom tovább vezetni az életem, de bárhogy is fejeztem ki magam, az nem volt elegendő ahhoz, hogy ő a helyzetem igazi súlyosságát lássa. Ezzel el is érkeztem azt hiszem az első tanulsághoz, amit a terápiában megtapasztalt működésemből – sajnos csak introspektíve – levonhatok.

Igen, kerültem, hogy kimondjam, meg akarok halni, de annak ellenére is, egy kis tapasztalattal bíró terapeuta is észreveszi, de minimum rákérdez a szuicid veszélyeztetettségre ilyen helyzetben, de az enyém nem tette. Nem vett komolyan, de nem hinném, hogy azért, mert egy link ember lenne, hanem sokkal inkább én magam voltam ennek az oka. Nem tudom hogyan és miként, de meg sem fordult mindez a fejében, nem látta rajtam az igazán nagy baj jelét. Később, a terápia haladtával volt egy nézeteltérésünk is, egy általam félreértett megjegyzése kapcsán, amit aztán tisztáztunk. Ő mégis egész addig nem tudta, hogy elfogadtam-e, amit válaszul mondott, amíg még egy üléssel később ez ismét szóba nem került és ki nem mondtam, holott meggyőződésem volt addig, hogy látnia kellett rajtam, hogy megértettem, elfogadtam és maximálisan a helyére tettem magamban, amit mondott. Ez számomra azt jelezte, hogy valamilyen úton módon egész más benyomást tettem rá, mint azt szándékomban állt. Vajon máskor is így teszek? Más kapcsolataimban is előfordul ilyesmi? Nem jelzett vissza nekem, a végén mondjuk magam kérdeztem rá, de akkor is kikerült a visszajelzés lehetőségét.

Számomra most nagyon fontos lenne, hogy valaki őszintén jelezzen nekem vissza a viselkedésemmel kapcsolatban, az érzésekkel kapcsolatban, amiket kiváltok, mert azt hiszem nem értem egészen, nem látom jól mindezt bizonyos esetekben, de erre még a terapeutám sem volt képes. Ha jól átgondolom, ez megint egy olyan dolog, amiben effektíve ritkán, vagy szinte soha sincs részem. Hogy milyen érzéseket keltek a másikban, milyen gondolatokat ébresztek egy ilyen kritikus, érzelmileg megterhelő helyzetben nem jelzik vissza nekem. Ezt is valószínűleg én váltom ki másokból. Itt van tehát két dolog mindjárt, amit nem értek, és kétségbe ejt. Egyrészt valahogy a velem szoros kapcsolatba kerülők nem érzékelik a valódi érzéseimet, holott én azt gondolom, hogy egyértelműen kifejezem őket, így kölcsönösen nem értjük egymást. Ők, hogy mi bajom, én meg, hogy hogy a csudába nem értik. Másrészt nem jeleznek nekem vissza arról, hogy mit váltok ki belőlük, így mindig maradnak a saját feltételezéseim a másik gondolatait illetően és…. istenkém mindezek alapján, azt érzem, hogy a saját érzéseim által másokban keltett mentális állapotok megértésében komoly hiányosságaim vannak. Általában jól mentalizálok, de ha a mentális állapotok tárgya én magam vagyok szemlátomást más a helyzet és ez sok-sok mindent magyaráz, leginkább azt, hogy miért érzem azt, hogy folyton félreértenek. Mindenképp nagyobb figyelmet kell szentelnem annak, hogy másokban milyen hatást keltek, talán ez segíteni fog, hogy közelebb kerüljek ahhoz, aki mások szemében vagyok.  De most komolyan ekkora mentalizációs deficittel élem az életem és végzem a szakmám? Ajaj…

Persze mindez az önértékelési problémáimmal is összefügg. Előző terapeutám arra kért, hogy kérjek a számomra közelálló ismerőseim közül pártól beszámolót rólam. Jó és rossz tulajdonságokat egyaránt. Az eredmény messze meghaladt azt a szintet, ahogy akkor én önmagamról gondolkodtam. Igen, azt hiszem bár fejlődtem, de még van mit tanulnom.

Mindez, azt hiszem, valamelyest összefügg a terapeutám által is rendszeresen visszajelzett agressziókezelési nehézségemmel. Tele vagyok indulattal mind a mai napig. Mondhatni robbanáskész vagyok, bizonyos emberekkel szemben legalábbis nagyon nehezemre esik az önuralma fenntartása, főleg hozzám közelállókkal szemben persze és főként, ha a téma én vagyok. Rettenetesen ingerlékeny vagyok. Ugyanakkor, mint azt az utolsó párkapcsolati próbálkozásom is jól mutatja a végtelenségig vagyok irreálisan elnéző, türelmes és a végtelenségig veszem magamra a felelősséget minden hibáért, ami a kapcsolataimban előfordul. Régóta észrevettem már,hogy az emberek nem érzékelik, hogy bizonyos dolgokat velem szemben sem lehet megtenni, még akkor sem ha elnéző vagyok, de az utóbbi időben arra jutottam, hogy voltaképp én nem érzékelem azokat a határpontokat, ahol már mindenki más befékezett volna, de én csak azt hajtogatom, hogy nincs semmi baj.  Nem is érzem ilyenkor, hogy baj lenne, csak valami halvány csengőszót, ami figyelmeztet, de általában csak magát a veszélyt érzem, azt nem, hogy mi is a valós vész. Nem tudom, ez mennyire volt érthető, de a lényeg, hogy addig lehet velem bármit megtenni, hogy amikor aztán visszajelzem, hogy ácsi, mindig jóval túlzóbbnak érzik a reakciómat a szükségesnél, jellemzően függetlenül attól, hogy én mennyire érzem magam szubjektíve indulatosnak az adott helyzetben. Megint csak ugyanoda lyukadtam ki azt hiszem. Egyrészt a végtelenségig hagyom magam, nem figyelek eléggé a saját érzéseimre. Talán ilyenkor is mindig a racionalitásom kerül előtérbe, ami észre sem veszem, hogy nincs kontrasztban az érzéseimmel? Aztán amikor már elszakad a racionalitás cérnája a szívem veszi át az irányítást és megint nem veszem észre sem a saját érzéseim fokát, sem azt hogy milyen reakciót váltok ki másokból? De hát racionálisnak lenni egy konfliktushelyzetben jó nem? Persze, ha egy férfi háromszor egymás után hülyít és te egy „jól van semmi baj majd megoldjukkal” elintézed, majd a negyedik után kiakadsz, az lehet, hogy már rég, úgy az első eset után túllépte azt a bizonyos határt, amikor racionálisan még megoldani kellett volna próbálni a helyzetet és nem elengedni. Értelmes ez a mondat? Úgy érettem, hogy talán az még belefér, hogy az első kör után meg akard oldani, meg akard menteni racionálisan a helyzetet, nemtörődve azzal a bizonyos vészcsengővel, ami rég szól, hogy hagyd a fenébe. De a második után, már az lenne a racionális megoldás, hogy valóban hagyod a fenébe…. kivéve persze, ha mindenáron kézben akarod tartani a dolgokat és minden áron meg akarod te magad oldani a problémát, amit a másik nélkül nem lehet. Tehát továbbra is gond a kontrollkérdés, mint ahogy ezt rég sejtem. Irányítani akarom talán mindenáron mások velem kapcsolatos érzéseit és nem érem fel, hogy mások talán egyszerűen kevésbé veszik komolyan a dolgokat? Mondjuk, ha én vagyok az, akit kevésbé vesznek komolyan nem csoda, hogy zavar.

Az utolsó fiú esetében mindenképp fontos szempont, hogy nem láttuk a dolgok súlyosságát ugyanazon a szinten. Magamat hibáztatom, és túlzónak ítélem meg a reakcióimat, mert úgy érzem, hogy pont olyan lazán kellett volna kezelnem a dolgokat vele, ahogy ő tette és amit én sokáig nem láttam. Mintha ez a lazaság lett volna a helyes hozzáállás, és nem az enyém. Ezt mondják az érzéseim, de az eszemmel tudom, hogy valójában mind a kettő hibás volt. Én túl komolyan vettem őt, amit semmi nem indokolt, ő viszont túl komolytalanul vett engem, felelőtlen volt a viselkedésében, nem gondolván, hogy mekkora károkat okoz. Azt hiszem egyikünk sem tudta elengedni a maga nézőpontját. Nos igen, az ő számára legalább annyira megrendíthetetlen az önmagáról kialakított képe, mint az enyém… na jó az enyém azért már legalább inog. Mindazonáltal ő is tudja többnyire, hogy felelős, ahogy én is, hogy azért nem teljes mértékben. Nem lett volna szabad ennyire akarnom, hogy akarjon, vagy ennyire ragaszkodnom ahhoz, hogy úgy akarjon, ahogy én őt. Igen itt azt hiszem nagyot hibáztam, de még nem tudom e téren, hogy kellene másképp, pedig fontos lenne ezt megtanulni. És igen, azt gondolom, hogy a terapeutámmal való meg nem értettségem hátterében is ez volt. De bár én úgy érzem, hogy ezt már akkor is értettem és próbáltam is neki elmagyarázni, ő nem értette meg.

Furcsa nekem ez a gondolat, hogy képtelen lennék más szempontjából elfogadni a dolgokat, miközben mindig úgy gondolkodtam magamról, mint mások látásmódjára nyitott és elfogadó emberre. Lehet, hogy ez volt az egyik legnagyobb tévedésem önmagammal kapcsolatban.

Node ezt majd később folytatom.