Egyszerűen annyira borzasztóan magányos vagyok. Nem bírom ezt a szorongást elviselni, sem igazán beazonosítani. Borzasztóan szorongok, szerintem ma éjjel aludni sem fogok nagyon tudni, kivéve, ha valahogy mégis nagyon sikerül magamat kimeríteni, de nem tudom, hogy volna erre mód. Holnap találkozom egy kedves csoporttársammal. Az talán majd valamennyire ki tud emelni ebből a borzasztó nihilből. Az ez egyáltalán? Úgy érzem, csordultig van a lelkem tele fájdalommal és keserűséggel. Az érzem nagyon sokat kéne sírnom ahhoz, hogy legalább egy kicsit megkönnyebbüljön a lelkem. Én ezt egyszerűen nem bírom elviselni már. Régóta érzem úgy, hogy nem szeretnék annak a társaságnak tovább a látszat része lenni. Meglopják a magányomat mindazok, akik nem adnak valódi társaságot. Valóban így érzem. Idegenek közt vagyok és ezért én vagyok talán a hibás. Talán nem is annyira talán. De valahogy kezdettől fogva furán éreztem magam közöttük. Soha nem odavalónak. Pedig kedves, drága emberek… többnyire, még sincs semmi közös bennünk. Talán tényleg erről van szó, nem a vágy tárgya, amihez annyira ragaszkodom, hanem a vágy maga. Az bánt, hogy nem tartozom közéjük, mert nem tartozom valahová. Mégis… azt érzem, hogy mindez az én hibám, hogy velem van baj, amiért képtelen vagyok beilleszkedni valahová. A többiek szinte mind egy helyen, de legalábbis egy területen dolgoznak, vagy valakinek a közeli hozzátartozói. Talán, igen talán csak egy olyan van, aki egész más helyen dolgozik, de ő annyira végtelenül nyitott személyiség, nekem nem megy az, ami neki. Vagy én nem erőltetem meg magamat eléggé? Néha tudok nyitott és kommunikatív lenni, de többnyire szanaszét szorongom magam, meggyőződésem, hogy nem érdekel senkit, amit mondanék, és ki is ürülök addigra teljesen... vagy valami bedugaszol, hogy semmi ne jöhessen elő belőlem. Rosszul érzem magam ilyenkor, ennyi sok ember előtt szinte mindig.  Az én döntésem volt, hogy megválok ettől a társaságtól, de mégis rosszul esik, hogy senki meg sem próbált rávenni, hogy maradjak, senki meg sem próbált azóta sem áthívni, senki nem hiányol. Persze tudom, hogy ez nagy butaság a részemről, hiszen világos és egyértelmű magyarázatot adtam a döntésemre, amit egyszerűen tudomásul vettek, nem vitattok, elfogadták zokszó nélkül. Mégis rosszul esik, hogy magamra maradok. De ez akkora butaság, akkora nagy butaság. Nem kell velük teljesen megszakítani a kapcsolatot, csak egyszerűen nem kell tőlük többet várni, mint azt, amit adni tudnak, és amit én el tudok fogadni mindebből. Mert ott lenni és hallgatni, ahogy olyan dolgokról beszélgetnek, amikről én semmit nem tudok, semmit nem értek, olyan embereket emlegetnek, akiket épp csak hallomásból ismerek…. nem ez nekem nem megy. Furcsa, mert próbáltam én érdeklődő is lenni, de lehet, hogy teljesen rosszul csináltam vagy nem tudom, de akitől kérdezni próbáltam, akire figyelni próbáltam, nem akart velem beszélgetni igazán, sem megosztani velem semmit. Én nem tudom, hogy ebben a társaságban, hogy kell rendesen viselkedni. Ha aki beinvitált ebbe a társaságba nem lenne pont ugyanilyen, talán könnyebben ment volna. De tudom, ő sem érzi túl jól magát az én barátaim közt, már aközt a kevés közt, akik még megmaradtak, viszont ebben a közegben ő otthonosan mozog, itt neki mindez nem tűnik fel, neki ott van a férje, ha mégis. De nekem nincs itt senkim. Senkim az égegyadta világon. Mégis bánt, hogy még ő sem kérdezte meg, hogy nem e mennék mégis... de ha jobban meggondolom, azt hiszem egyszerűen csak megértette, miért nem megyek. Igen, azért én puszta baráti gesztusból elmondanám, mennyire sajnálom ezt, és megerősíteném abban, hogy megértem. Talán ő még sem ért meg, vagy talán egyszerűen megint nem tuja mit illenék mondani. Azt tudom, hogy volt olyan, aki megértette, legalábbis az érveim egy részét. Ez is valami. Írni róla, mindenesetre jól esik. Egy kicsit könnyebb a lelkemnek, de közben mégis annyira, de annyira szomorú vagyok.