A napokban nem volt miről írnom. Talán még most sincs, de azért fogok. Meglepve vettem le egy könyvet a polcról. Pontosabban szólva, verseskötetet kerestem, s két igen kopott, újrakötésre szoruló könyv közül, azért nyúltam, amiről úgy véltem, nem a Biblia. (Merthogy a másik az volt, na mindegy, a kissé lapos humorizálásom biztos nem jön át írásban, így befejezem mielőtt mindenki – még inkább – tökkelütöttnek néz. ) Brecht rémlett. Legalábbis azt gondoltam, hogy ez bizonyosan ama Brecht kötet, ami szintén kötésre szoruló régi darab, s ideje beleolvasnom, hisz kiválóan értelmes elfoglaltság ez, ahelyett, hogy tanulnék. (A kérdéses Brecht amúgy alig pár könyvvel arrébb figyel a polcomon, de reggeli lustaságomból adódó figyelmetlenségem bocsássa meg minden olvasó.) Szóval Brecht helyett meglepetésemre, leváló elő és hát lapú, de egyébként egészen jó állapotú Heine kötet akadt a kezembe. Természetesen nem volt kifogásom az ellen, hogy inkább ebből olvasgassak, erőt merítendő. Az első oldalon, a gyöngybetűkkel, neadjisten még lúdtollal beírt Lehel Györgyi név jelzi, azt gondolom az első tulajdonost. S a kor, (no meg a könyvek és irodalmi érték helyett, az „enyém és nem adom” elv elterjedésének) előrehaladását jelzendő, a maga morbid-vulgárisan jelképes értelmében ormótlan pecsét teszi egyértelművé a legutóbbit minden ikszedik oldalon. (Köszönet illeti a rongálásért, a minden bizonnyal jócocialistaelvtárs Busa Ferencet, isten nyugosztalja.)

A könyv – minden oldalán érződik a gondos nyomdász keze munkája a túloldalra át-át érző betűk barázdáit végigsimítva – 1882-ben került kiadásra Budapesten. Fordította és jellemző bevezetéssel ellátta Endrődi Sándor 1880-ban. Gyönyörűen szedett, és tényleg meglepően jó állapotban lévő könyv – eltekintve a gusztustalan pecséttől, hogy tört volna le a keze…

Nem sűrűn olvastam Heine-t soha, azt hiszem, de ezen hamarosan változtatunk. A versek és prózai(bb) írások egytől-egyig úgy válogattattak a kötetbe, hogy egy egész életrajz érzetét keltség, a kezdetén bimbódzó szerelemről író, majd idős korát megéneklő költő válogatott versei. Most csak egyet ragadnék ki, gyorsan átlapozva – mégiscsak tanulnom kell – ez fogott meg elsőként, legjobban. S ami a legmeglepőbb volt számomra, s ami ennek a kis gondolatfoszlánynak a megírására engedett időt pazarolni – figyeli a tisztelt olvasó mint veszem át a 19. századi stílust magam is hajhaj.. azt a szenzitív formám -, hogy bizony eme vers egyetlen magyar fordítását sem sikerült megtalálnom idefenn a világhálón. Ez igencsak 21. századi hozzáállás tudom, de engem megdöbbentett. Persze lehet, hogy csak jobban kéne keresni, de…

Ímhol akkor hiánypótlásul, egy kis kultúra. Ezúttal elemzéssel nem fárasztanék senkit. Élvezd úgy ahogy van! Olvasni nem szégyen!

Heinrich Heine

Megtisztulás

Maradj a tengeri mélyben

Te őrületes álom,

Mely egykor éjeken át

Ölted a szívemet hazug üdvvel

S most kísértetként

Rám törsz még nappali fényben is,

Marad odalenn, maradj csak örökre!

Ledobálom utánad

Minden fájdalmam’, vétkeimet,

Hóbortom bohóc-süvegét is,

Mely olya sokáig csörgött fejemen,

A képmutatás

Jéghideg, színes kígyóbőrét,

Mely úgy égeti lelkem’,

Beteg lelkemet,

Istentagadó, angyalokat kacagó

Boldogtalan lelkemet…

Hurrah! Jön a szél!

Föl gyorsan a vitorlát!

Leng, dagadoz már; a messze vizen át

Szárnya röpíti hajónkat

S a megszabadult lélek, hallga! fölujjong.

(Az északi tenger című ciklusból

Endrődi Sándor fordítása 1882)