Hát nem is tudom. Magányosnak érzem magam és mégsem. Kezdtem azt gondolni, hogy mindez a szokásos, „túl sokat vagy itthon és befordulok” dolog. De aztán szép lassan rájöttem, hogy nem erről van szó. Pár napja jöttem rá, hogy vége egy olyan időszaknak, ami… pár napja jöttem rá, hogy ha valamikor, hát most tehetnének értem. Ha kellenék, most léphetnének értem. De nem teszik. Néha egyszerűen nem elegendő a barátok szeretete. Néha egyszerűen hiába szeretnek ezren, mert egyetlen ember szeretetét nem tudják pótolni. Hiába mindig az kell, amit az ember nem kaphat meg. Sok mindennel áltattam magam. „Idővel”(majd, ha túl leszünk „rajt”), „alkalmakkal” (majd „ott és akkor”, ha), bizonytalansággal (nem vagyok elég „egyértelmű”, viszont „sok”). Elegem van a keserű és rosszmájú emberek társaságából, akik mást sem tesznek, mint lehúzzák azokat a dolgokat, amik másoknak fontosak. Mindenkit kritizálnak, mert ők aztán mindent jobban tudnak, csak az megfelelő ami, vagy aki nekik tetszik. Azt hiszem, hamarosan erősen meg fogom szabdalni némely barátinak nevezett kapcsolatomat.

Van olyan kedves barátom, akit megismerkedésünk első percében sem tartottam már valami szimpatikusnak. Emlékszem, hosszú hónapokig, azt mondtam róla az akkori lakótársamnak, hogy nem tudom eldönteni, a csaj megrögzött hazudozó-e és tényleg ennyire hülyének néz-e mindenkit maga körül, vagy valami más oka van annak, hogy valahányszor sztorizni kezd, túlzásokkal és halmozásokkal van tele, amit előad. Sosem fog magára ismerni itt, mert ha tudná is, ki vezeti ezt a blogot, egyáltalán idejutna, akkor sem venné a fáradtságot soha, hogy elolvassa. Ha mégis, akkor rettentő módon meg leszek lepve.

Ha tudom, hogy egy barátomnak nagyon tetszik valaki, akit én problémásnak tartok, bár állítólag bunkó és sértő vagyok más emberekkel, nem is túl ritkán, de sosem mondanék lekezelő megjegyzéseket a vonzalma miatt a barátomra és maximálisan sértőket arra, akiért oda van. Mégis ezt kapom a fenti csajtól, bár nem csak tőle. Van, aki selyempapírba csomagolja a lenézést, de az attól még lenézés marad.

Hihetetlen az emberek mennyire le tudják nézni egymást, de még hihetetlenebb, hogy némelyek mennyire élvezik – még ha nem is veszik észre – hogy ezt ki is mondhassák a másiknak. Nem azt hogy nekik szar, hanem, hogy hallhatják magukat, amint mások gyengeségét belemondják a szemükbe. Ezek az emberek saját magukat nézik le és élvezik, hogy mások gyengébbek, esendőbbek náluk. A gondolatot, hogy ők ebbe sosem mennének bele. Ezek a gondolatok, mindenkiben benne vannak, csak épp a többség nem annyira bunkó, hogy ki is mondja. Önigazolás, önmegerősítés vagy valami hasonló.

Leszarom, mert fáj, hisz a barátaim, az állítólagos barátaim ilyenek. Azért fáj, mert igazuk lenne? Elég dependens vagyok. Nagyban számít nekem mások véleménye. Jobban függök tőle, mint kellene.  Komolyabban is veszem, ha valaki megkritizál, vagy csak ellentétes véleményen van valamiről, mint én. Szinte vicces, hogy mindenki mennyire határozottnak tart, holott pár hónapja igencsak próbálok azon dolgozni, hogy ne higgyem azt állandóan, hogy én tévedek, hogy ne írja felül mások véleménye automatikusan az enyémet. Többnyire ez történik. Nem bízom magamban, vagy mi a szösz.

Épp mivel bizonytalan vagyok sokszor nem vagyok benne biztos, hogy a valóságot látom-e, érzem-e, vagy sem . Hogy valakit, csakugyan érdeklek-e vagy sem. Ezért vagyok „pletykás”. Szükségem van rá, hogy megerősítést nyerjek másoktól.

De azt nem egészen tudnám megmondani, hogy miért reménykedem az utolsó pillanatig abban, hogy a nyilvánvaló, amit látok, annyira mégsem nyilvánvaló. Hogy van, valami apróság, ami felmentheti, ami engem felmenthet. Hogy most magam alatt vagyok, talán a tudatalattim lázadása. Ami már rég tudja, amit én nem vagyok hajlandó végérvényesen elfogadni. Nem vagy magányos, szeretnek, sok barátom van. Csak mérhetetlenül szomorú vagyok, mert annyira nagyon szeretném, hogy valaki másnak is fontos legyek. És mérhetetlenül értéktelennek érzem magam, mert valahol a lelkemben, talán nem is annyira mélyen, hogy ez sosem fog megtörténni, mert nem vagyok elég jó. Nem úgy értem, ahogy hangzik… csak annyit jelent, neki nem vagyok elég jó. Fáj. Majd elmúlik. Valamikor.