(Most valami olyasmit fogok csinálni, amit már nagyon rég nem. De Pennebaker szerint ez valóban megoldás, és ugyan ki vagyok én, sehonnai kis pszichológushallgató, hogy vitatkozzam egy ilyen okos emberrel. Persze feltételezésem szerint ő nem egészen úgy gondolta mindezt, ahogy kivitelezni fogom, de sebaj, jut is marad is. És írásban – bár egyesek ebben kételkednének (^^) - mindig is sikeresebben fejeztem ki magam. S most akkor hát ismét… MŰELEMEZNI fogok, :) persze csak a magam módján /bocsi, James/ )

A következőkben azt mondanám, hivatalosan Euripides: Médeia – címre hallgató tragédiájáról írok. (http://medea.uw.hu/SZEPIROD/euripid.pdf) A valóság azonban nem ez, a fent nevezett művet, azok figyelmébe ajánlanám, akiknek halvány dunsztjuk sincs a hölgy – igen hölgy - kilétéről.

Én most „Médeia tragédiájáról” fogok írni. Így ennek fényében, kérem mindazokat, akik holmi szokványos, tudományosan irodalmi értelmezést várnak, hogy most zárják be az ablakot. Engem nem izgatnak az irodalmi sztereotípiák, szokásos, sablonértelmezések. Engem az érdekel, ami egy műben MA fog meg, azt írom le, amit ma, és amit nekem jelent.

Médeia, bármily furán is hangozzék, most már jó pár éve a kedvenc „történelmi” személyiségem. Persze, ő csak egy mítosz szereplője, nem valós személy, de számomra az élete mindig is jelképes értékű volt. Nem, itt nem a gyerekgyilkosságra gondolok, nem. Korábban talán a személyisége ereje fogott meg. A mássága, az, ahogyan önmagáért volt képes kiállni és mégis mindennél jobban szeretni.

Most más az, ami kimagaslóan jelképes erejűvé teszi számomra a történetét.  Médeia élete, a róla szóló művek, gondolok itt elsősorban az Euripidész alapján készült Pasolini filmre, azt tükrözi, hogy mi emberek mennyire rabjai vagyunk saját elképzeléseinknek, korlátainknak és mennyire félünk, rettegünk attól, ha valami ismeretlen ragad magával minket. Médeia és Iaszón története a kultúrák közti eltérést mutatja be a filmben, egy szerelembe.. vagy affélébe ágyazva. De most úgy érzem, még valami annál is többet fejez ki e mögött. Azt, hogy egyik vagy másik ember mennyire másképp képes megélni az érzéseit (kultúrától és nemtől függetlenül) és ez milyen tragédiákhoz vezethet, ha egyiküket magával ragadja a másságtól való félelem.  

Milyen érzés az, ha a dolgok hírtelen, gyors változással sodornak magukkal, mint egy örvény, csak víz helyett érzelmek vesznek körül, jók, jobbak, még annál is jobbak? Vagy örvény helyett mocsarat is mondhatnék. Érzések és elvárások mocsarát, tán találóbb is, habár furcsa és nehéz elismerni, hogy egy mocsárba teljes önszántunkból gyalogolunk bele. Pedig így van, ha a kérdéses ingovány merő érzelem, kuszaság, szeretet, szenvedély, akkor bizony mind boldogan és öntudatlanul sétálunk a kellős közepébe.

És talán ez így is van jól. Az öntudatlanság részére értem. Mert abban a percben, amikor valaki ráébred arra mit is tett, ráébred arra is, hogy annak az ingoványnak, azon túl, hogy paradox módon per pillanat jó, természetesen vannak bizonyos hátrányos tulajdonságai. Például az a nem éppen elhanyagolható tény, hogy meglehetősen nehéz kikecmeregni belőle…vagy egyszerűen azt tenni benne, amit akarsz. Ettől persze bárki megijed, és aki egy mocsár közepén ül, minél jobban kapálózik kifelé félelmében, annál jobban belesüllyed.

Nem különbözik ettől az érzelmek mocsara sem. De előreszaladtam, hisz az érzelmeknek nem szükségképp kell – még jó – egy mocsár érzetét kelteni. A kérdés az tehát, hogy mitől válhatnak egyáltalán az érzelmek fojtogató ingovánnyá… A válasz egyszerű és milyen szépen közvetíti a magyar nyelv. Ingovány…bizonytalanság…és amit mindez szül: félelem, a bizonytalanságtól, az ismeretlentől, az újtól, a mástól. Legalábbis ha érzelmekről van szó, gyakran ez a helyzet.

A kiút a mocsárból - voltaképp meglehetősen egyszerűen - azon áll vagy bukik, mi is az a megoldás, amit ebben az esetben választunk, és ebben rejlenek igazán a nagy különbségek egy-egy ember között.

Iaszón herceg, mit ad isten találkozott egy nővel. Egy hercegnővel ráadásul, és hogy- hogy nem beleszeretett. A történet ezzel így le is zárulhatna, mint a legtöbb Grimm mesében, happy end és boldogság az esküvőig, és amíg meg nem hallnak.

Na nem.. azért a görögöktől ennél többet is várhatunk, nemde? De.

Iaszón a maga szöszi fejével, férfiasan lehengerlő fellépésével, abszolút naiv világmegváltóan narcisztikus terveivel, még önmagában meg is testesíthetné a Disney herceg rózsaszín ideálját. De a hercegnőnkkel, akad egy kis gond, ijesztően – és szándékosan használom ezt a szót – nem illik bele a hercegnőkről kialakított Disney féle ideálba.

A Médeia mint név, két dolgot jelent. Egyrészről „férfias nőt”, másrészről „bölcs asszonyt”. (Nem térnék ki rá, hogy feminista oldalam e nyilvánvaló összefüggés láttán, hogy kacarássza magát szanaszéjjel, mert az Most, mindegy… majd máskor. )

Míg egyikük – Iaszón - egy messzemenően logikai alapokra épülő, hierarchikus, jól szervezett hatalmi érdekek szerint játszó világból érkezik, ahol a diplomácia és az ármány született, és ahol a nő minden csak nem „férfias”, de végképp nem bölcs, addig a másik a forró keletről, ahol a hellén hagyományok és értékek helyett minden a szenvedély, őszinteség és igazság sugarai alatt nyugszik. (Szó szerint, mert Kholkisz, Médeia szülőhazája bizony a lángoló nap otthona, legalábbis a legendák szerint.)

Mi történik akkor, ha két, alapvetően ellentétes – mondjuk így – problémakezelésű ember egymásba szeret. Önként belesétálnak a fennen említett mocsárba, boldogan, mert érzik ez a jó. Aztán az egyikük felébred és ráeszmél, hogy mindaz, ami most van, gyönyörű, csodálatos, de közben idegen, más és félelmetes. A jövő az a teljesen más jövő, mint amit eredetileg elképzelt, világos és tiszta. Vagy még nagyobb boldogságba visz, vagy elveszejt. De nem a lehetséges rossz az, ami igazán megrémíti, hisz az így is úgyis benne van a pakliban, hanem a tény, hogy mennyire mérhetetlenül kevés az a kontroll, amit a helyzet fölött gyakorol. Pusztán azért, mert az más, mint amit megszokott, más mint, amit ismert, más, s mint ilyen, ijesztő.

Iaszón és Médeia sorsa elválaszthatatlanul összefonódott a történet során, amit most – lényegtelen volta végett-, nem fejtegetnék, s a herceg, aki teljesen más alapokról, más világból indult, egy olyan helyzetbe csöppent, ami a teljes kontroll magabiztos útjáról az ismeretlenbe vitte. És az ember féli, rettegi az ismeretlent, és néha ez a rettegés egyszerűen elemészti a „racionális” döntés lehetőségét és csak a pánik marad, még akkor is, ha a helyzet voltaképp a jó ígéretével kecsegtet. Ez kevés, egyszerűen nem elég. S mit tesz az ember, ha pánikba esik… a legrövidebb utat választja, ami legtöbbször a menekülés, utánam a vízözön, felégeti a hidakat és minden egyebet is maga körül. Mert ez a legegyszerűbb módja annak, hogy megküzdjünk az ismeretlentől való félelmünkkel.

Ezt tette Iaszón is. Félt a nőtől, akibe beleszeretett - vagy akiről azt hitte, hogy beleszeretett, mert bizony a láng nem egyenlő a tűzzel. Félt a kapcsolattól, amit létrehoztak és félt attól, hogy mindebben az ismeretlenben ő biztos alapok nélkül marad és nem látta, nem érezte, hol vannak a határok, és ezért egyszerűen elmenekült. (A konkrétság kedvéért, összebratyizott egy királlyal, feleségül kérte a lányát, majd mikor igent mondott, száműzte életéből a feleségét, aki addig minden bajon és nehézségen átsegítette.)

Hogy ne félt volna, mindenki retteg az ismeretlentől és mit tesz, hogy kezelhetőbbé tegye? Megpróbálja valós ruhába öltöztetni. S mi volt így számára a legnyilvánvalóbb, a legkézenfekvőbb arra, hogy alakot öltsön benne mindaz, amitől tart? A nő, a másik oldalon. Egy erős, sosem ismert asszony, aki minden újdonságot, minden félelmetest megtestesített a számára. Hisz ha ő nincs, a helyzet sem áll elő, amitől félhet. Alaktalan félelmének általa adott testet és formát, a félelemnek, ami saját magából született, a saját bizonytalansága szülte. (Olyan mintha kifaragnád a szörnyet magadnak, hogy aztán az ágy alá rejthesd. Miért? Mert elmenekülni attól lehet csak, ami kézzel fogható, ami kívül van. Attól, ami bennünk él lehetetlen.)

De akkor mi mást lehet tenni? Akarom mondani, mi a legfőbb, amit nem vette észre Iaszón, pedig ott volt az orra előtt?

A legnagyobb igazságot, hogy a határokat, alapokat nem keresni kell, hanem meghúzni és felépíteni. A biztonságot megteremteni kell és nem elvárni. Erről szól az élet, ezt jelentik a kihívások. Megtanulni, hogyan tovább. Nekünk, magunktól, a saját erőnkből. Aki fél ettől, az élettől fél, és félig él, aki félve él. Baromi nagy közhely és mekkora igazság. Az élet tele van küzdelemmel, és aki egyszer elfut, könnyen futással töltheti az életét. (Néha elgondolkodom rajta, miért érdemes harcolni, ha nem a boldogságért és vajon mi járhat annak a fejében, aki erre sem képes.)

Médeia pontosan ezt tette, épített és remélt tízen-pár évig. Hisz mit is vesztett ő? Kérdezhetnénk. Egy hazát, családot, otthont, népet, mindent ami addig a napig biztonságot és szeretetet jelentett a számára, mindezt elveszítette azért, hogy a férfival legyen, akit szeret. Ugyanaz áll rá is. Egy teljesen új és ismeretlen világba csöppent, új emberek és új szokások közé. De félelem és kétségek helyett új alapokat épített. (De egy nem dolgozhat kettő helyett… a másiknak bármikor szíve joga másik utat választani, a kérdés csak az mekkora áron.)

Nem akarnék morális kérdésekbe belemenni, főleg nem, ha a kérdés a Médeia által elkövetett gyermekgyilkosság. De számomra az, amit Médeia tett, mikor elhagyták és felégettek mindent, ami addig jó volt, azt jelenti, „tébolyomban, neked, őrült, mutatom meg, én, mit dobtál el valójában”, ezt jelenti az a szörnyű bosszú, amit elkövetett. Összedőlt – másodszor – az, amit egy asszony erőnek erejével felépített és egybetartott. Beleőrült.. igen, helyesen cselekedett? Nem. Remélem ezt senki nem érti félre, nem a tetteit óhajtom megalapozni.

De mi vezetett ide?  Valamit, hogy érezhetek jónak, ami tőlem ennyire idegen, hogy aztán ilyen iszonyatos dolgokhoz vezessen? Ez a kérdés motoszkál bennem. Vajon tényleg ekkora ellentét van-e köztük, vagy sokkal inkább szólt mindez, a bennük rejlő félelemről, ami az ellentéteket hallatlan mértékig nagyította.

Nem, még egyszer ismétlem, semmi féle egyetértés vagy megértés sincs bennem, Médeia tettét illetően. Nem helyeslem a bosszúvágyat semmilyen formában, már pedig pusztán a tettek szintjén ez a mű erről szól, fellángoló, dühödt haragból való gyötrelmes bosszúvágyról, egy tökéletesen irracionális döntésről, ami mást sem fejez ki, mint egy másik döntés kisebb, de nem kevésbé súlyos irracionalitásának lehetséges következményét.

A görögök értenek a drámához… ez a történet pedig valóban az, merő borzalom és fájdalom. S hogy más szavaival szóljak, (valahol hallottam ezt, a forrás sajnos nem rémlik), az emberi lélek csupán az iszonyat láttán nemesedik meg. És ez adja a görög dráma, tanító erejét. És ez késztet arra, hogy mögé nézzek, és azt keressem, ami ennyi iszonyat mögött a valódi jelentés.  

Ha túllépünk mindezen, ha az események sorozatát eggyel magasabb szintre emeljük, nem marad más, csak egy olyan érzés, egy olyan jelenség, ami alapvetően részét képezi a világunknak, ami megrémít és eltántorít embereket attól, hogy éljenek.

A valóságban nincsenek sem Iasonok, sem Médeiák. Nincsenek jó vagy rossz emberek, ahogy nincsenek teljesen jó vagy teljesen rossz döntések sem. Tévedések és hibák vannak, de egyik sem helyrehozhatatlan. Néha persze így éljük meg őket, veszteségként, amik tragikusak és menthetetlenek. De nem azok, még, ha annak is tűnnek.

Az igazán izgalmas az emberekben az, hogy mind-mind egész más szemüvegen át látjuk a világot. Voltaképp mindannyian különbözünk. Ez azt jelentené, hogy szükségképp lehetetlenség a tökéletes összhang? Igen…azért lássuk be, ha minden egyetlen megformált, jól strukturált és szervezett rendszer szerint, összehangoltan működne, baromi unalmas lenne az élet.

A különbség jó. A másság pedig kell, mert ha soha semmi nem változik, ha soha semmi nem más, mint amihez hozzászoktunk, önmagunktól vesszük el a lehetőséget, hogy jobbá, többé váljunk, hogy tanuljunk és fejlődjünk.

Ahhoz azonban, hogy mindezt meg merjük lépni, hisz az új félelmetes és ijesztő, bátorság kell.

Ez a mi világunk, tele van félelemmel. És a legnagyobb félelem azt észrevenni, hogy a MÁSik mellett, sokszor mi magunk is változunk. Valaki olyan számára, akinek a rend, a pontosság, a szervezettség jelent mindent, ennél ijesztőbb talán semmi sem lehet. Azt megélni, hogy valaki mástól, valaki mással, irányíthatatlanul belekerül egy idegen helyzetbe, ahol szükségképp mássá válik önmaga is.

A kiút ismét a megoldás módjában rejlik. Lehet menekülni, igen, választani az utat, amit Iaszón választott, főként, ha olyan tulajdonságaink kerülnek előtérbe az új helyzetben, amiket eladdig nem gondoltunk volna magunkról elképzelhetőnek.

De aki menekül, pontosan ugyanazt a hibát követi el, amit dicső, görög hercegünk.

Nem veszi észre, hogy az irányítás végig, az örvény, a mocsár közepén is az ő kezében volt. A kötél, ami felszínre húzhatja ott volt a kezében, csak meg kellett volna szorítani, jó erősen, megtalálni magától a szilárd talajt a lába alatt, ahelyett, hogy kétségbeesetten integetve kiabált volna segítségért. Mert a menekülés, a kapálódzás a konstruktív cselekvés helyett egyenesen a vesztébe vitte.  Hadd ismételjem újra. A határokat és alapokat nem keresni kell, hanem felépíteni.

Máskülönben, amit teszel, gyengeség és gyávaság. Tudom kemény szavak. És tudom, ehhez a döntéshez mindenkinek meg van szíve joga. Ahogy Csernus Imre mondaná, ha másnak nem, legalább elrettentő példának jó leszel. Pont úgy, ahogy Iaszón és Médeia.

A legszörnyűbb látni, amikor valaki pontosan ilyen hibát követ el, de elég intelligens ahhoz, hogy ha nem is látja, de legalább érezze, hogy valami nem jó. A magas szinten működő személyiség ismérve a magas szinten működő elhárító mechanizmusok hada. Intellektualizálás sáláláláláá…. elmorzsolok egy könnycseppet minden felsorakoztatott, racion(alizált)ális érvért, amit az emberek önmagukat óvva kreálnak. Én is, ti is, mindenkinek meg vannak a kedvenc módjai arra, hogy szembekötősdit játsszon, és elbújjon önmaga elől. Megmagyarázza magának az elhamarkodott, félelemből kimondott szavakat, a hirtelenségből elkövetett és tudat alatt megbánt tetteket.

Nehéz? Mindez annyira nehéz? Elfogadni, teremteni, alkotni, remélni, hinni ahelyett, hogy rombolnánk?

Nem… egy dolog kell hozzá. Türelem (értsd: idő) … és persze félelem helyett szeretni sem árt.

„Sok mindent egyszerűen azért nem értünk, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megérthessük. Ezért olyan fontos türelemmel viseltetni a mások élményei, szempontjai iránt: ez nemcsak számukra megnyugtató, hanem nekünk is megkönnyebbülés. A szeretet túllát a különbségeken, mert észrevesz valami sokkal fontosabbat: azt, hogy mennyire egyformák vagyunk, mennyire olyanok vagyunk, mint maga a szeretet. Ha ezt egyszer becsületesen megfigyeljük, hamar megszabadulunk a másoktól való félelemtől, és bízni fogunk saját ártalmatlanságunkban is.” (Gerald G. Jampolsky)

S mi mindebből a tanulság? Légy okosabb, tanuld meg elfogadni a másikat olyannak amilyen. S ha nem megy, ha tényleg nem megy, akkor és csak akkor mondj le arról, amire igazán vágysz, még ha az rémisztő és döbbenetesen más utakon át is vezet. Más utakon, mint amikben addig hittél. Mert lehet, hogy ki kell szállnod, és tényleg ez a helyes lépés, de lehet, hogy épp ez az az út, ami neked adatott, amit járnod kell, hogy te magad több és erősebb légy, csak meg kell találnod a szívedben hozzá a bátorságot. Legyőzni a saját félelmeidet. Hinni a saját "ártalmatlanságodban", különben míg a csodára vársz, arra hogy valaki megmutassa neked a helyes utat, a jó választást, csöndben, néma türelemmel, elszáll melletted az egész életed. Mert "rossz úton jár, aki álmokból épít várat és közben elfelejt élni". (J.K.R.)