Nos hát, nos hát, nos hát.

Nem is olyan régen, a facebook-on érdekes kezdeményezésbe futottam, néhány igencsak „értelmiséginek” mondható ismerősnek köszönhetően. A kezdeményezés a Könyvmoly párbaj névre hallgat. A kezdeményezés nagyon tetszik, úgy döntöttem hát részt is veszek benne.

A lényege abban áll, hogy azok, akik részt vesznek a játékban, azt vállalják, hogy 7 hónap alatt 7 könyvet olvasnak el. Olyan könyveket, amiket eddig még nem olvastak, de talán már régóta elakarnak, csak sosem volt rá idő, mindig közbejött valami. (Hú, el ne felejtsek az „elfoglaltság” témakörnek valamikor egy külön bejegyzést szentelni. Hálás témakör. Imádom szanaszéjjel szedni. :D)

A versenyzőknek február 8-ig kell jelentkezniük a versenynek szentelt oldalon, ahol meg kell adni előre, azt a bizonyos hét könyvet. Lehetőség van arra is, hogy legyen egy alternatív lista, másik hét könyvvel, és ha valaki szeretné kiejteni, az egyik könyvet, az első hétből, ebből az alternatív hetesből választhat helyette másikat.

Arra is lehetősége van a résztvevőknek, hogy a hivatalos oldalnak elküldve, vagy saját blogjukon olvasmánynaplót vezessenek az elolvasott művekről. Azaz közzé lehet tenni az új olvasmányokból szerzett élményeket.

Ha érdekel valakit a játék, ezen az oldalon lehet elérni, jelentkezni, nyomon követni:Könyvmolypárbaj

Nos, azt hittem lazán össze fogom írni azt a hét + hét könyvet, de azért az utolsóhoz kellett némi segítség. :D Poén, hogy az a könyv magamtól is eszembe juthatott volna. Ímhol a 14. A hétvégén eldöntöm melyik lesz az első hetes, melyik a második.

Mindarról, amit olvasok itt be is számolok. :) De jó. Ugye ti is örültök?

Victor Hugo: A párizsi Notre- Dame

Gaál Viktor: Arche II. –Istenek alkonya

Joanne Harris : Kékszemű fiú

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Laurell K. Hamilton: Haláltánc

 Bret Easton Ellis: Holdpark

Laurell K. Hamilton: Hárlekin

Laurell K. Hamilton: Fekete vér

Umberto Eco: A tegnap szigete

Paul Hoffman: Isten balkeze

Truman Capote: Hidegvérrel

Jane Austen: Meggyőző érvek

Javier Sierra : A kék dáma titka

 Alekszandr Dumas : A három testőr

Hát ez egyszerűen hihetetlen. Az már önmagában sem semmi, hogy vördpadra kényszerültem, bár lehet végül arra fogok kényszerülni, hogy megkérdezzem a laptop tulaját hogy felrakhatok-e rá, egy vördöt. De kezdem az elején.

[na már meg is tettem a szükséges lépést, azaz engedélyt kértem és most telepítek egy wördöt.. folyt.köv]

Rövidúton megoldottam a problémát.

Szóval a helyzet a következő. Very interesting sziutációk a köbön.

Nem értek meg minden embert, az biztos. A kíváncsiságom, a tudás utáni vágyam, a megértésre irányuló néha, már mérhetetlen határokat súroló indíttatásom, bár nagyon erős és nagyon sokáig tart, hisz nagyon kitartó ember vagyok, de előbb vagy utóbb ez a kitartás is véget ér. Elenyészik a tűz, meghal az érdeklődés. Olyan ez, mint a szerelem, ami sosem nyer viszonzást. Egy darabig ég, lángol, majd elenyészik. Én is így járok lassan ismét. Elenyésznek az érzéseim, és lassan már az lőn az igazság, hogy más téren is kezdem feladni a dolgot, vagy nem is tudom, kezdek belefáradni a hiábavalóságba.  

Nem értem egyszerűen nem értem.

Sok mindenről szó van, hát kezdem a legmélyebbel, és ha megy, majd elmesélem a többit is, szépen sorjában.

Hogy öntsem megfelelő szavakba azt a talán csalódottságból fakadó keserű tehetetlenséget, amit érzek. Csalódottságból fakadó… amiatt, hogy megint félek, hogy egyedül maradtam.

Azt mondták nekem, hogy nehéz eset vagyok. Nem nagy újdonság, eddig is tisztában voltam vele. De tudjátok, jelenleg határozottan úgy érzem, én csupán egy félhomályos erdei sétány vagyok, míg vannak borús, zöldellő erdőségben húzódó, százéves, kidőlt, mohás fatörzsekkel keresztezett ösvények. Apró, avar alatt bújó ösvények, erdőkben, amiket körbeleng az eső illata, mert az ős öreg fákat már úgy egymáshoz fűzte az ágak, indák hálója, hogy a nap, csak néhány ritkásabb falomb mögül tud bekukucskálni, és így képtelen valaha is felszárítani a földet.

Vannak ilyen emberek. Olyan a lelkük, mintha folyton könny áztatná. Meleg és derűs, ahol bekukucskál a nap. De tele van mohazöld sziklákkal, földből kilógó, kacsaringós gyökerekkel, láthatatlan, avar lepte dombokkal és lejtőkkel, telis tele sötétséggel és homállyal.

Az ilyen erdőkben nagyon könnyű eltévedni, de valahogy engem, mindig vonzottak. Rejtélyesek, vadak, gyönyörűek, megbizsergetik a lelkem, utánozhatatlan izgalomba hozzák. Úgy érzem magam ilyenkor, mint kiskoromban, ha kincsvadászos filmeket néztem. Együtt izgultam a szereplőkkel az újabb nyomokat látva, találgattam a talányok megfejtését, kerestem a titkos jeleket a falakon, a szekrényeken, bútorokon.

Ugyan ezt az izgalmat, ma már csak nagyon ritkán érzem, különösen ritkán, ha élő húsvér emberekkel beszélgetek. Azért van ez, mert kicsit én is ilyen vagyok. Én is az erdőben élek. Szeretek ilyen bennük kóborolni, megismerni ilyen embereket, hallgatni, amit mondanak, szeretek tanulni tőlük, abból, amit mesélnek, még ha nem is tanítási szándékkal teszik.

Én emellett, ha nem is vagyok ilyen nagyon mély, nagyon mélyre tudok menni. Kutató vagyok, kincskereső. És ha kincset keresek, könnyedén szállok alá a mélybe, könnyen is azonosulok vele, könnyen kiismerem magam még, ha csak tapogatózva is.

Mindezen dolgok kifejezése meglehetősen nehéz, mert túl sokszor talál értetlenségre. Az emberek többsége bennem sokszor azt az érzést kelti, mintha a hétköznapi problémáikon kívül nem is lennének más gondolataik. Tényleg nincsenek? Tényleg csak azon lehet nap, mint nap rágódni, csak arról lehet beszélgetni, ami végérvényesen a hétköznapokhoz köt? Problémákról egymás között, munkahelyen, suliban, az utcán, a boltban. Ennyi lenne? Semmi több nincs? Mert én valahogy, éppen ezért, sokszor úgy érzem, senkivel nem tudok beszélgetni. Senkivel.

Egy barátom, erre egyszer így válaszolt, „hisz velem is beszélgetsz”. Szerintem ez nincs így. A gondolataimhoz a fárasztó mindennapokról szóló kibeszéléseknek semmi köze. Az puszta ventilláció. Rettentő módon hiányzik valaki olyan társasága, akivel eszmét lehet cserélni. Érti egyáltalán valaki még a világon, mint jelent ez a szó? Néha találkozok olyanokkal, akik szinte hihetetlen, erőd-mélyről jövő gondolataikkal, gondolataik foszlányával a székhez szögeznek. Nem csak az ő rejtelmes erdeik bejárása vonz, hanem az is, hogy talán végre, velük, tudok majd beszélgetni, nem leszek egyedül a gondolataimmal, amiket néha nagyon is poénos öniróniával, a hangjaimnak hívok.

Valahogy úgy képzelem ilyenkor önmagam, mint a csöndben sétáló erdei vándort, akit az erdő hangja kísér és beszélget vele.

Volt már olyan, hogy úgy hittem, találtam helyeket, embereket, akik ilyenek, helyeket, ahol mertem elmondani, amit valóban gondolok. Ha eredményesek lettek volna ezek a rátalálások, most nyilván nem erről filozofálnék.

A volt páromnak, pár hónappal ezelőtt azt írtam, újabb találkozásnak nem látom értelmét, mert nem beszélgettünk igazán sohasem, nem tudtunk akkor nem fogunk tudni most sem. A vele lévő kapcsolatomból sokat tanultam, főleg magamról, az elvárásaimról. Megtanultam, hogy mit jelent olyannal lenni, akit nem tudok tisztelni és mit jelent olyannal lenni, aki bár a testemet kielégíti, a lelkemet még csak meg sem akarja érinteni. (Bocs a témaváltásért, de csak most, hogy újra olvasom, amit írtam esik le, hogy mekkora ellentmondás ez valaki olyantól, aki szentül hiszi, hogy a teste miatt nem kell egy férfinak. Ilyenkor tudok aztán jókat derülni magamon.)

Azóta tudom, mit jelent az, hogy lelki társ. Nem azt - legalábbis számomra nem -, hogy be tudja valaki fejezni a megkezdett mondatom, hanem azt, hogy érti, miért érdekelnek azok a dolgok, amik foglalkoztatnak, miért olyan mélységükben érdekelnek, ahogy, és ő is azonosulni tud ugyanazzal a mélységgel, amivel én szemlélem ezeket a dolgokat. Bármennyire is elvontak, elborultak is ezek a gondolatok, tudja, akarja és meri megosztani velem a sajátjait, még akkor is, ha azok tejesen mások, mint az enyémek, mert az ellentét sem számít. Tudja, azaz egy szinten tudunk kommunikálni, akarja, ohh… ugyanazért, amiért én és meri, mert nem érzi kínosnak, és mert bízik bennem, ahogy én is benne, hogy ugyanúgy fogadom őt, ahogy ő engem. Hogy valaki egyet ért-e vagy sem, csöppet sem lényeges, sőt az teszi a beszélgetést igazán izgalmassá. Mint a tál a vizet befogadom őt, s ő engem akar otthonául. A víz és a tál egyek, pedig milyen különbözőek nem?

Azt hiszem, erről szól a művészek élete. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom, hát mindenkinek.” Kifejezik rajzban, fotóban, táncban, zenében, költészetben, prózában mindazt, amit szóban nem tudnak, mert nincs kinek.

Én szeretek írni, de nem vagyok igazi művész. Mindenesetre nagyon is úgy fest, hogy nekem sem marad más.

Azt hittem… az első belém nyilalló érzés volt, vagy inkább a második, ahogy megláttam. Intuitív ember vagyok, hiszek a megérzésekben. A mostani csalódottságom annak szól, hogy félek, már megint „túl sok voltam” valakinek, a tehetetlenségem annak, hogy ez ellen pont én, semmit nem tehetek.

Pedig igazán nem szeretnék sokat. Csak egy valakit, csak egy embert, akivel igazán tudok beszélgetni és.... nos, igen. Azt sem bánnám, ha ez a valaki, egy férfi volna.

Fel kéne adnom egy hirdetést, ezzel a szöveggel. Aki az alábbi sorokat érti, annak odaadom a szívem ajándékba.

Te meg én, olyanok vagyunk… pont olyanok, mint a víz. Egyformák, mint az esőcseppek. De míg te nyugodt vizű tóba csöppensz, azzal válsz egyé, én folyó leszek. A folyók kiáradnak. A tavak sosem. Te meg én, olyanok vagyunk… pont olyanok, mint a víz. Viharban táncoló esőcseppek. Azt hiszem jobban már nem is különbözhetnénk.

Olyan választ kaptam, ama bizonyos tegnapi levelemre, hogy megvallom őszintén leesett az állam. Nem ez volt az első eset, hogy a tisztelt művész úr meglepett egy-egy dologgal, dehogy egyenesen van „bátorsága” csak így...Már-már a hihetetlen merészség határait súrolja a válasza, s így ezzel rátett még egy lapáttal az „alig merem elhinni” érzésre, ami annak láttán fogott el, hogy egyáltalán válaszolt. Na nem azért, mintha nekem nem lehetne ilyet írni, de azért merész ember az, aki pár napja sincs, hogy nyilvánvaló pozícionális fölényéből adódóan a padlóra küldött (nem is igazán védekeztem) egy vitában (inkább nézeteltérés), s most csak így provokatíve meglebbentse szemeim előtt a vörös posztót. Nem érzem én ezt bántónak, egyetlen sorát sem! Ne higgyük ezt. De még sosem provokált nyíltan és ez olyan meglepő, mint ez a kellemes tavaszi idő, így januárban. Megtisztelő komolyan. Egyrészt, hogy készültek rám, tényleg hízelgő. (Még jó, hogy visszafogtam magam.) Hogy ő készült rám, még hízelgőbb. Számít nekem, mit gondol. Hogy annak ellenére közzétette a képet, hogy bár burkoltan is alig írta le, de arra számított, sértőnek fogom találni, már annyira nem boldogít. Mulattat. Kis szemtelen. Tetszik, hogy ilyen, bár ő talán nem is látná magában azt, amin most én magamban mosolygok.

Levelében a tisztelt művész kifejtette, hogy egyrészt egyáltalán nem ellenszenvezik eme állatkával. Hadd ne részletezzem az ide vágó szavait; édesebben magyarázott, mint valaha, maradjunk ennyiben. *most is mosolyog rajta* A skorpió, sok mindent szimbolizál. Halált, életet, újrakezdést, bosszút, szerelmet, szenvedélyt, erotikát, ragaszkodást. Mind nagyon erős, nagyon kemény szavak. Erőteljes érzések. Míg neki írtam választ el is gondolkoztam rajta, hogy valahol szinte valamennyi jellemző, egy kicsit mindig negatív. Sajnálatos előítélet ez szegény skorpiókkal szemben. Ő a legenyhébbeket ragadta meg valamennyi pozitív jelentés közül, és a legerőteljesebbeket a tisztán negatívak közül. Azt írta, leginkább azért volt biztos a reakciómban, mert tudja, Skorpió vagyok, s írjon bármit, azt nem tudja letagadni, hogy nagyon is ott motoszkált a gondolataiban, mikor feltette azt a képet, hogy ennek a skorpiónak, lenne oka magára venni.  Csak, hogy tisztább legyen a kép, nemrégiben történt kis nézeteltérésünk végett lehetnek „okaim”. 

Leírta számára mit jelent a kép, bár nem túl nagy részletességgel. Annál nagyobb részletességgel válaszoltam én, az ő gondolataira. (Peches. :D)

Baromira beképzelt dolog volt amúgy részemről azonnal magamra asszociálni. De valahol lenyugtatja a szégyenérzetem, hogy szerinte is elképzelhető reakció volt. Valószínű, ha ez nem történik nem kezdek el filozofálni a képen, így viszont örülhetnem a felébredő gondolatoknak. Muszáj bemásolnom, amit erre vonatkozólag neki írtam, annyira jól sikerült mondat lett. Büszke vagyok rá, nem, csak azért mert egy mondatba sűrítve tudtam leírni minden ezzel kapcsolatos gondolatom, hanem, mert tyű ez aztán nem semmi egy mondat lett. :)

Arra kellett jutnom, hogy egyrészt baromira beképzelt dolog azonnal magamra asszociálni, másrészt, olyat azért nem tettem soha senki ellen, hogy saját brutális lemészárlásom vizualizált allegória formájában történő közzétételének leküzdhetetlen vágyát váltsam ki vele, így letettem arról, hogy maholnap égő nyársra vetett halak képével örvendeztesselek meg. (A skorpió alapjelentése a bosszú, hisz bosszúból hozták létre.)

Bocsánat a szerénytelenségért, de nagyon tetszem magamnak. :D Amúgy Ő Halak. Ha valaki nem jött volna rá. :) Az ő levelét nem fogom megosztani, de az én válaszom tulajdonképp ide készült, így kisebb módosításokkal, de íme.

A gyűlölet, a hátbadöfés, a rosszakarat és minden egyéb gonosz mesterkedés szimbólumának választani a skorpiót. *áucs ez fájt ^^ * Talán találó. A kép jelentése, hogy bizonyos emberi gyengeségek – a fent felsorolt gyengeségek – megérdemlik a megfelelő büntetést, ott és akkor, amikor kell. Értem, érzem, hogy az allegória szép, jogos, igaz. Sok gondolatot indított el bennem, amiket vele is megosztottam.   

Továbbra is úgy érzem, a skorpió él, főleg azok után, amit írt, mert azok a dolgok is élnek, amikről írt. Nem hiszek az elpusztíthatóságukban. De a menekülésben sem. Talán ezért is van, hogy az én haragom (ami elég nagy tud lenni) többnyire csak egy pontig terjed. Ha a fentiekhez hasonló "gyalázattal" szembesülök, általában nem is látom értelmét a harcnak. De én ezt nem megfutamodásnak gondolom, hanem felülemelkedésnek. Az odacsapás, ne értse félre senki, nem lealacsonyodás, de a számomra olyan, mint csak a tünetet kezelni. A győzelem a "gonosz" felett kielégít egy pillanatig, de harcnak, vitának csak ott van esélye, ahol van esély az egyetértésre, a változásra, a javulásra is. De az emberi lélek részeit nem lehet elpusztítani, mert a létezésük szükségszerű. Ismeritek Jekyll és Hyde történetét? Nyilván, de úgy értem, arra emlékeztek-e mi motiválta a jó doktort? Ki akarta irtani az emberi lélek rossz felét. Mire az felemésztette őt. Az szomorú, ha egyesek képtelenek ezeket a rettentően negatív dolgokat kordában tartani, sőt élvezik, és ez dühítő és fájdalmas. Emiatt, pedig a megértés szinte lehetetlen, így marad a felülemelkedés, legalábbis én erre törekszem.

Ilyenkor inkább ezt érzem jó ötletnek: "Nyújtsd oda a másik orcádat is". Ez is egyfajta harc, csak arról szól, hogy "én több vagyok ennél, megüthetsz, de meg nem érinthetsz". Ha már a skorpió kapcsán a bosszúról esett szó, semmi sem bosszantóbb annál, ha a gonosz szándék épp a célját nem éri el. Az ilyen tettek alapja, hogy az ágensünk kevesebbre tartja a másikat önmagánál, ezért azt hiszi bármit megtehet vele. De csak a reakcióban nyilvánul meg, hogy elérte-e a célját. Ha nincs reakció, vagy, ha van is az teljesen ellentétes azzal, amire számítanak (agresszív bántalomra agresszív visszavágás, vagy gyáva menekülés lenne az elvárt asszem és ezekben a válaszokban a sértettség az, ami egyértelműen megnyilvánul), azt üzeni "én vagyok az erősebb", és a semmibevevés, ilyenkor bosszúvá avanzsál. Az ilyen emberek gyűlölik, ha semmibe veszik őket, mert ez az egyetlen dolog, ami ellen nem tudnak tenni, ha az akit gyengébbnek véltek, most mégis erősebb. Ez kirántja a lábuk alól a talajt. De, akit megütnek, az vissza is tud ütni, gyakran jóval erősebbet.

No persze, a fenti véleményemben az is közrejátszik, hogy engem egészen más dolgok tudnak mérhetetlenül kihozni a béketűrésemből. A gyengeség, a félelem, a megalkuvás, az önsajnálat, az önáltatás, az önbecsapás, a felelősség nem vállalása. Én ezekkel találkozva érzem, hogy kéne egy kard, de ezeket nehezen kapcsolnám egy skorpióhoz. :) Ezek ellen én is tűzzel, vassal harcolnék. A gonoszságot nem érzem kiirthatónak, a gyengeséget és a többit viszont fiktív, ember által teremtett baromságnak tartom, és a fiktív, művi dolgokat el lehet pusztítani.

No de mindezeket csak én gondolom így, és sajnos az, hogy így gondolom, még nem jelenti azt, hogy így is cselekszem. De sokat javultam a kezdeti harciasságomhoz képest, és a legtöbbször tényleg sikerül hideg fejjel gondolkodnom, legalábbis, ha az „ő skorpiójával" találkozom.

Az imént érdekes műalkotással szembesültem. Kell ahhoz tehetség, hogy valaki paint-tel ilyesmit tudjon rajzolni. A képen egy skorpió szerepel, amit egy hatalmas karddal szúrtak át. A kard, a keret, a skorpió fekete. A háttér fehér. Csak a skorpióból kiömlő irreálisan sok vér vörös. Ez az egyetlen, ami élettel tölti meg a képet. Talán ettől is volt, olyan érzésem mikor megláttam, hogy a szúrás ellenére, az a skorpió még mindig él. Farka és ollói úgy merednek fölfelé, mintha át akarnák ölelni a kardot. Vagy még inkább, az állat testtartása olyan, mintha kérdezne valamit. Talán azt, hogy miért. Bennem ez villant meg, ahogy megláttam. Bár igazából nem. Először szíven ütött a látvány, mer úgy éreztem a skorpió én vagyok. Ebben a jegyben születtem, és bár sokan nem szeretik ezt a „típust” én szeretem és tudok vele azonosulni. Nem hiszek a horoszkópokban, de az állatövi jegyek leírása, sokszor megdöbbentően találó azokra az emberekre, akik viselik őket. A kép címe is hatott rám: „hate of hate”. A gyűlölet gyűlölete. Valójában az első kérdés, ami felmerült bennem, hogy miért pont skorpió. Gyorsan meg is kérdeztem e-mailben az alkotóját, bár erősen kétlem, hogy valaha is válaszolni fog.  Miért pont skorpió a gyűlölet? Egyáltalán miért övezi ezt a kis állatot ekkora ellenszenv? Komolyan érdekel. Remélem a művész nem haragszik meg rám a kérdés miatt. No meg amiatt, hogy leírtam neki röviden, mit látok a rajzában. A második gondolatom az volt, miután elhessegettem a gyűlölet baljós árnyékát magamról – azaz igyekeztem nem magamra venni - , hogy számomra az egész kép sokkal inkább azt sugallja: fear of fear. A skorpió veszélyes állat, de a mérge nem halálos, utána is néztem, két olyan faj van, aminek a mérge halálos lehet, de egy felnőttre az sem valószínű, hogy veszélyes. Csíp, ha támad, de csak, ha muszáj, ha az áldozata túl sokat ficánkol. Mindezt az életben maradásért teszi. Csíp, ha fél, olyankor mindig. Talán ezért is asszociáltam a félelemre rögtön. No meg az is eléggé befolyásolt ebben, hogy míg a skorpió egészen kicsi, addig a kard hatalmas. Egyáltalán miért pont kard? Ezt is megkérdezhettem volna, de nem akartam túl kukacoskodónak tűnni. így is félek, hogy annak tart majd. Egy tőr is elég lett volna, de ő kardot rajzolt. Agresszió a gyűlölt ellen? Vagy a félelem miatt? A félelem sokszor túlzásokba hajszol. Nagyobbat ütünk, rántunk, rúgunk, mint kéne, ha félünk, csúnyábbakat is mondunk. Aki leszúrta a skorpiót a képen, azért tette, mert fél tőle. Annyira, hogy kardot használt, ami azt sugározza: nagy és erős vagyok. De a számomra valahogy mégis azt jelenti: rettegek tőled. És a vér… aránytalanul sok vér van a képen. Mintha nem is skorpió volna, hanem egy szív, amit átdöftek. Vörös melegség, ami a gonoszból árad. Ez már mélyebben rejlő, nehezebben látható szimbolizmus, mint az előző, de azért még el lehet érni. Egy rideg, hideg, merev és kegyetlen közegben a legyőzött (?) vére az egyetlen, ami melegséget áraszt. Irdatlan kontraszt. Szerintem.  Mondjuk azt is le tudnám írni, miért volt az első, félelmetes gondolatom, a sértett skorpióé. Arche mi? :) De ehhez most fáradt vagyok. Talán holnap. És akkor arról nem is szóltam, micsoda dermesztő szóvicc már a: fear of fear... Holnap.

Azt hiszem, aludnom kéne. Túlpörgött az agyam, vagy mi a szösz. Pedig ilyeneket többnyire csak delíriumban produkálok. :)

Az előbb kaptam egy e-mailt, amitől olyan félelem szállt meg, hogy ihaj. Sok mindenben jó vagyok, de a matematika és a számolások nem tartoznak ezek közé. Négyhónapnyi – szerénytelenül mondom – kemény munkám mehet kárba most, eme hiányosságom miatt. Most nagyon megijedtem. Enyhén szólva rettegek. Nem szeretném elszúrni, nem szeretném, főleg mert ezzel nemcsak hogy beégnék valaki olyan előtt, aki előtt nagyon nem szeretnék, hanem mert ugyanez az ember épp a lelkét kitette, hogy segítsen ezt a problémát megoldani és nem szeretnék a hülyeségem miatt csalódást okozni neki azzal, ha elrontok valamit. Aminek viszonylag nagy az esélye, a küldött segédanyagtól függetlenül.  Na és persze az is gáz lenne, ha a statisztika miatt veszne kárba… lenne jó pár jeggyel rosszabb az értékelésem. Komolyan megijedtem.

Az érzés, ami a segítő szándékú DOC felületes átfutását követően hatalmába kerített, arra emlékeztet, amikor harmadjára vettem fel a Közigazgatástan névre hallgató tantárgyat és harmadjára mentem vizsgázni belőle. A közvélemény pánikrohamnak hívja, de mint "hozzáértők" maradjunk annál, hogy mostaztánhalálrarémültem. De mindjárt megkeresem az ölelős macim és jobban leszek.

Bár igazán akkor lennék jobban, ha mást ölelhetnélek szorosan magamhoz helyette. És ha megcsinálnád helyettem ezt a szart………… 

Ez a bejegyzésem sorszámot kap, mert úgy gondolom fogom még folytatni. Épp ilyesmi tölti ki az életem egy bizonyos részét. Hogy és miként lehet használni helyesen a kommunikációs eszközöket. Eszközök-e, vagy valamivel többek? Nos szerintem az eszköz mögött, legalábbis még, mindig egy ember áll. A hibákért és félreértésekért pedig mindig az ember a felelős. Az alábbiak szerintem ezt példázzák.

Nemrégiben meséltek nekem egy történetet egy nőről, aki sokakhoz hasonlóan annyira szeretett volna társat találni magának, hogy a manapság oly divatos társkereső oldalak egyikén regisztrált és talált is rá a szerelemre. Szép történet. Elvileg.

Előre bocsátanék némi egyénit. Tapasztalatot, ha úgy tetszik. Elsődleges leszögezni valóm, hogy magam is nem egy társkereső oldalon regisztráltam már. Mindig hiszek benne, hogy na most aztán valami más lesz, találok valakit, akivel jó lesz és minden happy-n megy tovább. Aztán persze egy idő után kiábrándulok a körülöttem lévőkből. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a szövegek. Ugyanazok  az ostoba klisék újra és újra. Aztán a végén mindig bele fáradok, és újfent törlöm magam, hogy aztán idővel ismét regeljek, kedvenc neveim egyikén, kitöltsem az adatlapom, és várjak, hogy rám talál a herceg fehér online paripáján.  Ez a körforgás immáron talán a hatodik szezonját éli, de lehet hogy már többször is megfordultam ezeken az oldalakon, mindig új reménnyel. Most, az utolsó alkalommal azonban azt vettem észre, hogy egyre kevesebb lelkesedéssel töltögetem az adatlapom. Csak a minimumra szorítkozva, és tulajdonképp komolyan is vettem, amit írtam, nem pasizok, csak ismerkedem. De minek. Értelmes emberből nem sok akad odafenn, és akik mégis olyanok heh.. pont olyan ábrándokkal és ideálokkal bírnak, mint én és fene a pofátlan formájukat, válogatnak. :)

Persze lehet, hogy nekik nincsenek testalkati problémáik, de valami gikszer mégis van, kell hogy legyen velük, ha egyszer az ő ideáljuknak megfelelő nők, pedig őket utasítják vissza. A lényeg a lényeg, hogy a lényegre térjek. :) Nem szeretnék állszenteskedő dumába kezdeni arról, hogy az ilyen társkeresés rossz. Egyrészt azért, mert mint írom is, magam is részese voltam, vagyok ennek, másrészt azért, mert mégis ki a rákot akarunk átverni. Régen, mondjuk 150 esetleg 200 évvel ezelőtt is léteztek már ehhez hasonló szolgáltatások, azoknak, akik erre szorultak rá. Egyik kedvenc filmem, talán majd írok is róla, a Piano, magyar címén a Zongoralecke, vagy az Eredendő Bűn vagy sokkal inkább annak eredetije A Mississippi szirénje címre hallgató mozi, azok számára is nyilvánvalóvá teszi ezt, akik nem szeretnek olvasni. :P Ó, igen a házassági hirdetések divatja bizony régre nyúlik vissza, teljesen felesleges tehát játszani az eszünket és úgy tenni, mintha az internetes társkeresés kizárólag modern és elidegenedő, vagy inkább elidegenítő világunk sajnálatos velejárója lenne. Sokan ezt szajkózzák és az agyamra is mennek vele rendesen, hogy így nem lehet ismerkedni , régen ez nem így ment, ezek nem is valódi kapcsolatok ésatöbbi ésatöbbi.

Na nem kérem. Az internet egy dolgot tett hozzá a nagyon is régi módihoz. Lehetővé tette azt, hogy a felek meg is próbálják egymást ismerni mielőtt bármit is eldöntenének. A chat, az msn-n, a fórumok no és persze maga az e-mailezés lehetősége hatalmasra tágította az arctalan ismerkedés kapuját. De ugyan már ki ne örülne ennek. Hisz miről is szól az ismerkedés? Jónak és szépnek akarok feltűnni a másik előtt, hogy az velem legyen, kelljek neki. Eladjuk magunkat, és az eladni való árú mindig a legjobb arcát mutatja. Mi sem egyszerűbb ennél, mintha még csak az arcomat sem kell valójában megmutatni, nem igaz?

Nos erről szól az internetes társkeresés. Lehetőséget kapunk arra, hogy ismerkedjünk anélkül, hogy a valóságot fel kellene vállalnunk időnek előtt. Ráérünk arra aztuán is, hogy szívünk választottja, a legjobb tulajdonságaink alapján belénk szerelmesedett. Aha. Milyen nagyszerű. Ez volna ugye a terv. Az alap elgondolás. Hogy ez mennyire nem így van a gyakorlatban amúgy, arról talán később, ezt a bejegyzést nem az online tengerben leledző halacskák lajstromba vételére és kritizálására szánom.

Szóval tételezzük csak fel, hogy minden a fentiek szerint történik, nincs probléma, találok valakit, aki tetszik, akinek eladhatom magam. Én a legjobb arcom mutatom, szellemes vagyok, ha kell visszafogott - ó, írásban ezt sokkal könnyebb, sokkal könnyebb önmagamat kontrollálni, azt leírni, amit szeretnék -, ha kell vonzó és kellemes, minden, ami a szívem mélyén lenni vágyom, s mindezt talán megfejelhetem egy videó kamerával, ami még a valódi találkozás hiányából fakadó baljós előérzeteimet is semlegesíti, hisz az majdnem ugyanolyan… Hát hogyne.

Csakhogy mindeközben egy apró dologról feledkezem meg. Ahogy én a legjobb oldalam mutatom, úgy a másik is azt teszi. Hogy és miként feledkezünk meg erről, ezt meg tudja mondani nekem valaki? Az internet a csúnya dolog vagy az emberek, akik mögötte rejtőznek?

No de tételezzük fel, hogy a másik szépít magán. No nem photoshoppal, hanem a leveleiben, üzeneteiben arról, hogy milyen is ő némiképp fals infót ad. Hazudik? Hogy mondhatnánk ilyet, hisz mi, akik a túloldalt ülünk szintén hazudunk ennyiből önmagunkról. Még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában. Hisz a legjobbat mutatom, még ha az nem a legjobb, ami van, hanem a legjobb, amit szeretnék! Félreértés ne essék, ez akkor is így van, ha az utcán látjuk meg először életünk szerelmét és elhívjuk randizni. Olyankor is szépítünk, hisz ez a lényeg! A páva rázza a tollait, és kelleti magát. Az internet csupán abban rontja a helyzetet, vagy ki hogy nézi, akár javításnak is nevezhetjük, hogy a ronda, tollatlan göthös, kivénhedt pávakakas is rakhat magának csillivilli avatárt, amitől máris szebb lesz. Az is ő, mondhatná, persze, csak lélekben. No de térjünk vissza a lényegre.

Adva van két ember, akik netes körülmények között ismerkednek. Már maga a közeg lehetőséget teremt arra, hogy a lehető legjobbnak tűntessék fel magukat, még akkor is, ha ez nem is állt szándékukban. Tetszenek egymásnak, levelek tömkelegét váltják, míg végül eljönne a találkozás ideje és akkor vagy kiderül, hogy illenek-e egymáshoz, vagy nem. Baromira nagy pofára esések ideje ez. De miért?

Hogy visszatérjek a történet kezdetére, tehát nemrég meséltek nekem egy nőről, aki internetes társkeresőn "találkozott" egy roppant vonzó, külföldön élő, magyar férfival. A hosszú hónapok levelezésének meg is lett az eredménye. Egymásba szerettek, vagy legalábbis főhősnőnk beleszeretett az úrba. Csakhogy, miközben a hónapok csak teltek, egyetlen egy találkára, úgy értem valós, háromdés találkára sosem került sor, ami fülig szerelmes főhősnőnket némiképp zavarni kezdte. Nyomozni kezdett és a végén kiderült, hogy álmai férfija nem, hogy nem él külföldön, de még nő is.

Összetört szív… soso. Az mindenkivel megesik. Trauma és krízis. Az már egészen más tészta. Szenvedés és fájdalom lett a történetből, és meglehetősen vaskos terápiás számla.

A számomra példabeszédül szánták ezt a történetet. No nem azon célból, hogy hagyjak fel az internetes párkeresgetéssel, hanem azért, hogy megfelelően elrettentő példával illusztrálják az interneten való kommunikáció lehetséges kimeneteleit és a veszélyeket, amik ezzel járhatnak. Nevezetesen a félreértést. (Így azért belegondolva, azért ez nem a legjobb példa volt, hisz itt szó sincs félreétésről, ez bizony vaskos hazugság volt, de most ez a legkevesebb.) Szóval mindezt nekem példakánt szántár, leginkább arra hogy ez a legegyszerűbb módja egymás félreértésének. Megvallom őszintén először elnevettem magam. Még mielőtt meghallottam volna a krízises, összeomlós részt. Hogy miért? Éretlen volnék? Komolyan elgondolkodtam rajt.

Végül arra jutottam éretlennek tűnő kacajomnak – amiért egyébként finoman meg is fedtek – a helyzet tökéletes abszurditása adott okot. A számomra abszurd és elfogadhatatlan dolog úgy beleszeretni valakibe, hogy az illető személlyel soha semmilyen formában, még kamerán át sem találkoztam. Lehetetlennek tartom, hogy ez valódi szerelem, vagy bármivel is több önáltatásnál, ostoba önbecsapásnál.

Bocsánat az "ostoba" jelzőért. De nem vagyok híve a kertelésnek, sem azon pszichológiai tévhitnek, hogy az emberekkel csak finoman lehet bánni, ha bajban vannak. Az igazásgot minél puhább papírba csomagoljuk, annál könnyebb félremagyarázni, hisz annál kevésbé mutatja a benne rejlő holmi valódi formáját! Ne könnyítsük meg ennyire a racionalizálók helyzetét! Az igazság őszinte kimondása lehet, hogy fáj, de tudjuk a ragtapasz óta, hogy néha egyszerűen, az óv meg valami fájdalmasabbtól. De megint eltértem a tárgytól.

Az internet ad lehetőséget számunkra a hazugságokra, vagy mi használjuk arra az internetet, hogy felmentsük magunkat saját ostobaságunk és naivitásunk bűne alól?

Ezt kérdeztem magamtól. Egy monitorhoz beszélni könnyű. Nézzünk egy sarkított példát.  Belegondolt valaki is már abba, hogy mi van akkor, ha a monitor mögött valóban csak egy számítógép rejlik semmi több? Ahogy a technika halad a fejlődés útján, ez bármelyik percben bekövetkezhet. Intelligens mosópor után jöhet a férfiasan vonzó számítógép.

Nem lett volna szabad nevetnem. Elborzadnom kellett volna, de nem azon, amit a történetet mesélő személy intelemül szánt nekem, nem. Az internetes csevegés önmagában még nem gonosz. Nem alkalmatlan. Ahogy a serpenyő sem felelős azért, ha odaég az étel. Ez a fajta társalgási és ismerkedési mód abban az esetben rossz, ha olyan emberek próbálják használni, akik erre alkalmatlanok és éretlenek.

Az internet adta az érzelmeket? A gondolatok érzelmeket szülnek, az érzelmek gondolatokat. De ki a felelős az érzelmekért és ki a gondolatokért. Csak mi magunk.

Adva volt egy nő, aki olyan mértékben volt érzelmileg és személyiségileg instabil, hogy képes volt egy kép és gondolom jó pár levél alapján beleszeretni egy férfiba. Annyira instabil volt, hogy a józanész minden egyes sugallata sem volt elegendő ahhoz, a személyes kontaktus utáni mérhetetlen hiány, amely mindünkben ott van (!) nem volt elég ahhoz, hogy legalább arra intse, hogy óvatos legyen. Saját magában volt a probléma, az internet, de még az a hazug lotyó is, aki átverte, nem volt több katalizátornál.

Miért szeretjük mi emberek ennyire becsapni magunkat? A fantázia néha adomány, néha a legnagyobb ellenség. Túlságosan is alkalmas arra, hogy olyan érzelmeket kreáljon, amik nincsenek is. De a gondolataink és álmaink szabályozhatók. Ezt hívják racionalitásnak. Tessék magunkhoz térni. Az ilyen szerelem nem több annál, mintha beleszeretnék Victor Hugo-ba, csak mert gyönyörűeket írt.

Adok egy almát kéred? Nyújtom az üres kezem „játszásiból” és a balga elveszi… az almát, ami ott sem volt. Micsoda közhely (Csernustól loptam amúgy). De milyen igaz. Felelős az internet azért mert mentesít minket a felelősség alól? A felelősség alól, ami szemtől szemben azért mindig ott van? Ha valaki szemébe nézek, akkor nem hazudok? Ez nem igaz. Tudományosan bizonyított tény, hogy aki a másik szemébe nézve beszél, pont hogy gyakrabban mond hazugságot. Viszont a másik látványa megnehezíti a hazudozást. Felelős az internet azért, mert hamis biztonságérzetbe ringat minket? Hát talán kényszerítve voltunk arra, hogy használjuk? Dehogy. Legalábbis én ilyen vírusról még nem hallottam. A kezdő lépést mindig mi tesszük meg. És ha van valami gigászi hiba ebben a világban, az az, hogy nem vállaljuk semmiért a felelősséget még önmagunkért sem.

Felelősség kell ahhoz, hogy vállaljuk az életet, és lassan már azt is bizonyítványhoz kötném, hogy ki használhatja az internetet. „Vakok és gyengén látók kíméljenek.” Legalábbis, ha a vakság a lelkükben rejlik.

Különös milyen következtetéseket vonhatunk le némely egészen más célra szánt beszélgetésből. Az internet nem veszélyes. Azok veszélyesek, akik használják. És a fenti "példabeszéd" egy dolgot bizonyít, hogy néha nem mások veszélyesek ránk, hanem éppenhogy mi vagyunk veszélyesek önmagunkra. Bűntudat gyötör, amiért kinevettem ezt a számomra ismeretlen nőt a balgaságáért. És szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy juthatott egy valószínűleg értelmes hölgy, arra a sorsra, hogy annyira rejtőzzön önmaga elől, hogy egy olyan világban, ami álnevek, álarcok, hamis personák melegágya, azt higgye, hogy a valóság és a valós érzelmek szabályai már nem is igazak, olyannyira, hogy nem tudta megkülönböztetni a valóságot attól, amit csak képzel. Becsapták. Bárkivel megeshet, ez nem az ő hibája. De az érzelmeinkért és hiteinkért, mi vagyunk azok.

Ezért az internetet hibáztatni... borzasztó balgaság. A könnyű, ha nem a legkönnyebb út. Legalábbis addig, amíg a gépek valóban nem gondolkodnak. Akkor leszünk igazán érdekes helyzetben!

Csapongó érzelmek hadán át próbált vágtatni, keresztül a bús lovag. Nézi merre lépjen, nézi hová fusson, de mindaz mi megmaradt, csak napfogyatkozás, csak esőből szőtt harmat, csak folyam szárnyú bús köszönés egy reggeli ködös utazás alatt. Éjjel van. Gondoltam. Messzi minden távol. Nem szeretek éjjel utazni. Minden rideg és sötét. Szeretem az éjszakát és félelemmel tölt el. Több-e ez, mint az ösztönös rettegés, amit az evolúció tárt, táplált és plántált szívünkbe? Vajon mit félünk a sűrű árnyak alatt. Nem kérdezem, mondom. A rideg egységet, ahol minden egyforma, hűvös és hanyatló. Minden egybe olvad az éj leplében, semmi sem eltérő és semmi sem hasonló. Csak egy ábrándos, hideg, a fekete nem szín, hát mégis miért hatja meg a szivet? Giccses és fárasztó beszéd. Értelme sincsen. Üres gondolatok, amiket valaha megírtak már. Szenvedő szerkezet, szenvedő hajlam. Boldogság óra, szabad vers az éjszakában. Hajnalban keltem. Fáradt vagyok. Hamarosan újra annyi lesz, mint volt, mikor utoljára lecsukódott a szemem egy ködös REM ciklus után. Most sokan büszkék lennének rám, lám tudom, még mikor érdemes, biológiailag felébredni. Szerelmes akarok lenni. Örömmel, sivársággal, bánattal, hiánnyal, sírással, vággyal, szenvedéllyel, nevetéssel kelni. Gáz, hogy ennyi idősen képtelen vagyok átlátni saját viselkedésem? Vajon egy cselekedetnek, hány oka, hány okozata lehet?... Nehéz megmondani. Azt hiszem idővel bárkiből bármi elképzelhető. Megszabhatja-e ezt a nyelv, vagy bármi, ami kognitív, művi, és roppant mód tudományos nem tudom. Én a képzeletben élek és a képzeletben boldog vagyok. Ott nincsenek korlátok, nincsenek elméletek. Csak az van, amit álmodok. És amit álmodni tudok az végtelen.
 

Furcsa az a sorrendiség, amit követek. Mondhatni nincs is benne logika, de talán, ha mégis találni szeretnék, az volna, hogy visszaolvasván a régebbi írásaim ezek lettek a kedvenceim. Ami most következik bír egy előzménnyel. Amiatt rovom le most büntetésem. Azt is előkotrom hamarosan. Hm.. talán végre értelmet nyernek a "címkek".

"Tévedtem. Nagyot. Volt egy bejegyzésem, mely során arról elmélkedtem, hogy ha egy pasi bejön nekem, akkor két lehetőség adott. Az egyik, hogy nője van, a másik, hogy negatív előítélettel viseltet a kövér nők iránt. Végül pedig megállapítottam, hogy Mókuscickány... aki sosem lesz már sem a pasim, se a barátom, hála a jóistennek az előbbi kategóriába tartozik...azaz van nője. Az első hibát itt vétettem. Erre elég rég rájöttem, de nem tartottam szükségesnek, hogy a nagyérdemű orrára kössem. Viszont nem is oly rég olyan szívet gyönyörködtető igazolást nyert mégis az elméletem, hogy ezt már nem rejthetem el.

Mondhatnám, hogy egyenesen következnék abból, amit anno írtam, hogy ha egyszer nincs barátnője, akkor tutira a kövérségem ténye nem fog bejönni neki... de egy megzuhant nő mindig reménykedik. Tudod, a szív amelyik érzi, hogy jó lehetne neki...mindig tévútra visz, és hamis reményekre csal. Noshát... Na vajon vajon... kibe botlottam (nem egészen szándék nélkül)... rémisztő dolog önmagadat látni valaki más CV-jében..

Egy barátnőm, nemrég azt mondta "te sem járnál saját magaddal"...nem is. Teljes hasonlóság nincs. De a majdnem teljes örömmel tölti el a szívet, gyönyörködtet és boldoggá teszi a lelket. Hogy lehetne jó egy kapcsolat összhang nélkül. Éreztél már olyat, hogy valaki szavai bár teljesen mások mégis ugyan azt jelentik mint a tieid és hogy mosolyog a szíved, mikor erre rájössz? Hogy még az apró civódás közben is szemből ugyan azokat az óvatos lépteket látod, mint a magadéi? Érzeted már, hogy tudja ő is, mennyire nyilvánvaló mindez? Jézus a humoromtól az emberek többsége falnak megy... az egyik felében nem értik mint röhögcsélek magamban, a másik meg olyan szarkasztikus, hogy House is megirigyelné. Csak néhányan értik meg anélkül, hogy minimum egyszer meg ne sértődnének. És még sosem találkoztam olyannal, aki még a "Magamban nevetgélek" vicceimet is azonnal és kérdés nélkül érti és úgy mulat rajtuk, ahogy én.

És mi a legszebb az egészben? Hogy még az ízlésünk is egyezik... én sem bukom a kövér pasikra... hát ő hogy bukna már a kövér nőkre.... Igyekszem, nem túl hangosan nevetni, nehogy felébredjenek a többiek.... EZ is milyen abszurd már... nevetek és közben megállíthatatlanul folynak a könnyeim.... de így azt hiszem nem fáj annyira..."

Először is ezzel kellett volna kezdenem. :) Ugyan ez volna a "hosszú leírás". De jobb, igazibb, ha itt is szerepel, miről is szól a Szellem válasz.

"A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk." (Umberto Eco)
Évek óta ez a kedvenc idézetem, de igazán sosem gondolkodtam el azon, hogy miért. Vagy talán inkább egyszerűen nem tudtam szavakba önteni, mit is jelent számomra. Most sem tudom, de próbálkozom. Mások festenek, fényképeznek, verseket írnak, zenélnek, így ragadják meg azt, ami ott és akkor fontos. Nekem nincs "képeskönyvem", amibe lefesthetném őket, s ha  máshogy nem megy, hát leírva ragadom meg a gondolatot, az érzést, a pillanatot, az arcokat, a képeket, a tüzeket, a vizeket, a Neveket, amiket markolok.
Ezekről a Nevekről szól ez a blog.
 

Kezdjünk hozzá, vagy folytassam ahol abbagyatam? Bocsánat az állandó, szám-személy cseréért. A hangjaim néha közbeszólnak. Sokszor "mondom" is, mikor írom, sokszor kérdezem, ha állítom, de ez az én stílusom, ihaj. Elviselhető, azt hiszem. 

Az itt leírtak, nem most történtek. Korábban is írtam mindezt, s visszaolvasván rájöttem, mennyire igaz, ez most is, s hogy megint mennyire butácska voltam. Hisz ez egyszer már megtörtént. De a jelenről majd később. Nézzük a multat. Veszélyes út következik, érthetetlen hablaty.(?) De majd tisztul a kép. Idővel.

Ith

"Vannak emberek, akiket nem csak arra kell megtanítani, hogy miként találjanak párt maguknak, hanem arra is, hogyan kell barátokat szerezni. Egy ismerősöm (jópár, de most csak őt emelném ki, nevezzük M.-nek, mint mókuscickány ;) ), sajnos szintén ezek közé tartozik. Egyrészt, olyan sokat van egyedül, hogy néha azt sem veszi észre, hogy épp ott és akkor nincs is egyedül. Ez vicces dolgokat szül, de elnéző emberek közt... :) Másrészt, fogalma sincs róla, hogy mikor modortalan valakivel, aki bizony jóban óhajt lenni vele, és hogy ezzel épp saját izoláltságát növeli.

Monám... (ki jóbarátom és az iniciálétól eltekintve sem egyezik M.-mel /főleg, minthogy M. egy férfi, Mona pedig nem az :P /) totál igazad volt. Ez az ember semmit nem vesz észre. Nem hogy azt, hogy esélye volna... hmmm... a társaságra, eme szó teljes és mindennemű értelmében. Hanem azt sem, hogy azért nincsenek igazán közeli barátai, mert a berlini fal fegyveres-őröstül és szögesdrótostul is fittyfene volt ahhoz az atombiztos betonbunkerhez képest, amit maga köré vont. Vagy inkább, amit vasajtóstul magára zárt. Panic room a javából! Így tartok tőle, ha csak barátja is próbál lenni az ember, ahhoz is kitartás kell... és ezt még csak amolyan belevaló csaj módjára sem lehet megmondani neki, hisz ezt eddig is tudta, csak nem feltétlenül ért a "kísérlet módszertanához".

Ha a hangokra hallgatok, akik azt suttogják, ez az alak - egyesek leírása alapján egy szerencsétlen rajzfilmfigura - nem éri meg a fáradtságot, már rég nem ezen agyalnék és jóval nyugodtabbak lennének a hétköznapjaim. És mennyi élménnyel volna kevesebb... *vessünk itt közbe egy elnéző mosolyt a hangok felé*

Ha így teszek, akkor nem lett volna az a kis nüansznyi nézeteltérés a semmin, sok hűhó semmiért. Ő olyan volt, amilyen. Tanítós. Ami jelen esetben rideg, távolságtartó, zavart... mondhatnánk ezrével a szebbnél szebb jelzőket. S a tanárnéni, aki viszont én valék, nos... Szóval tanárbácsis stílusát két hét alatt csak magamra vettem, és szívem lágyságából adódóan enyhén tanárnénisre vettem a dolgot én is. Félig akarattal, félig nem, hisz végig bennem volt az érzés: "ezt nem szabad magadra venned". Nos végül, csak kisült, hogy ahogy én zokon vettem a tanárbácsis tartózkodó hideg modortalanságot... amit ez a jóember észre sem vett, merthogy mint fenn jeleztem, nem tudja, mikor az valakivel, akivel nem kéne ; épp így zokon vette az erre válaszként érkező tanárnénis stílust tőlem. Bár a "zokon vesz" nem a legjobb kifejezés, hisz mind a ketten tulajdonképp azt hittük, hogy a másiknak valami baja van velünk... nevetséges figyelembe véve azt a miniatűr kapcsolatot, ami köztünk fennáll. Rövidre is zárta a témát. Hagyjuk eloszlani ezt a valamit, ami nincs is, csak kavargunk körülötte. Nos legalább tudom, hogy őfenségességével (merthát persze ő lenni a teremtés koronája mi más) nem lehet hmm.... egyszerűen vitázni. ;) Főleg nem a semmiről.

És mivel most már az is nyilvánvaló, hogy semmit nem vesz észre, maradunk az eredeti tervnél. Én és a hangjaim. Meg egy erős feles. Félek el kél majd. Ha egyszer túl vagyunk a hivatalos dolgokon. Aztán kezdjen vele, amit szeretne. Csak a morzsákat szórhatom a kiskacsáknak... totyogni utánam nekik kell. :)"

Nagyon régen volt utoljára, hogy blogot írtam. Illetve ez talán így mégsem igaz. De mielőtt ezt kifejteném, talán megsélek az előzőről, vagy inkább önmagamról. Lényegében ez volna az elsődleges feladat.

Szólits, (már persze csak, ha szólítani akarsz) Ithilielnek. Netes környezetben, aki ismer, az ezen a néven ismer. Félreértések és esetleges érdeklődések elkerülése végett, a jelentése Hold leánya. Tündéül van, régi Gyűrűk Ura rajongói korszakom szüleménye. A nagy rajongás azóta lecsengett, de a név megmaradt, bennem otthonra talált, én otthonra találtam ő benne. :) Milyen költői. Fenét, csak egyike a neveknek, amiket markolok, énem egy aprócska szelete, amelynek a valódi nevemhez vajmi kevés köze van, mégis engem jelent. 

Sok minden érdekel, így a blogom, ahogy ismerem magam, egyaránt szólni fog furcsa csacskaságokról, elborúlt érzelmi vívódásokról, szabadverselésről, irodalmi elemzésekről, de leginkább emberekről, és a hozzájuk fűződö kimondatlan gondolataimról. Öreg hibám, hogy könnyen ítélek. De fejlődtem az évek során, és az ítéleteimet ehhez mérten, igyekszem megtartani magamnak. Ám a napokban újabb tanulság levonásához juthattam hozzá. Az nem baj, ha kimondod, az a baj, ha elfelejted a másiknak joga van téged megkérdőjelezni. Ezért bátorkodom ismét, ahogy régen is, nevek és konkrétumok nélkül, de az életemről és azok szereplőiről írni. Majd meglátjuk mi sül ki belőle. :)

A sértés sosem volt szándékom. Pedig sokszor eredménye megnyilvánulásaimnak. De most is fontos leszögezni, ha kedves, te, ki idetévedsz, tudod ki vagyok, s te is magadra ismersz. Az igazság néha nem kellemes dolog. Én is nap mint nap szembesülök ezzel. S itt sem fogom megtagadni magamtól a tükör elé állást. 

Hát nagyjából erről fogok tehát írni. Kezdem mindjárt, pár régebbi "énnel", aztán jöhetnek az újak. :)

Ith