Csapongó érzelmek hadán át próbált vágtatni, keresztül a bús lovag. Nézi merre lépjen, nézi hová fusson, de mindaz mi megmaradt, csak napfogyatkozás, csak esőből szőtt harmat, csak folyam szárnyú bús köszönés egy reggeli ködös utazás alatt. Éjjel van. Gondoltam. Messzi minden távol. Nem szeretek éjjel utazni. Minden rideg és sötét. Szeretem az éjszakát és félelemmel tölt el. Több-e ez, mint az ösztönös rettegés, amit az evolúció tárt, táplált és plántált szívünkbe? Vajon mit félünk a sűrű árnyak alatt. Nem kérdezem, mondom. A rideg egységet, ahol minden egyforma, hűvös és hanyatló. Minden egybe olvad az éj leplében, semmi sem eltérő és semmi sem hasonló. Csak egy ábrándos, hideg, a fekete nem szín, hát mégis miért hatja meg a szivet? Giccses és fárasztó beszéd. Értelme sincsen. Üres gondolatok, amiket valaha megírtak már. Szenvedő szerkezet, szenvedő hajlam. Boldogság óra, szabad vers az éjszakában. Hajnalban keltem. Fáradt vagyok. Hamarosan újra annyi lesz, mint volt, mikor utoljára lecsukódott a szemem egy ködös REM ciklus után. Most sokan büszkék lennének rám, lám tudom, még mikor érdemes, biológiailag felébredni. Szerelmes akarok lenni. Örömmel, sivársággal, bánattal, hiánnyal, sírással, vággyal, szenvedéllyel, nevetéssel kelni. Gáz, hogy ennyi idősen képtelen vagyok átlátni saját viselkedésem? Vajon egy cselekedetnek, hány oka, hány okozata lehet?... Nehéz megmondani. Azt hiszem idővel bárkiből bármi elképzelhető. Megszabhatja-e ezt a nyelv, vagy bármi, ami kognitív, művi, és roppant mód tudományos nem tudom. Én a képzeletben élek és a képzeletben boldog vagyok. Ott nincsenek korlátok, nincsenek elméletek. Csak az van, amit álmodok. És amit álmodni tudok az végtelen.