A pszichológusom által rólam gondoltaknak legnagyobb problémáját abban látom, hogy… istenkém, hát abban, hogy úgy érzem, teljesen félreismert engem, nagyon rövidke, ki nem fejtett ellenben könnyedén félreérthető tények alapján. Sok-sok negatívat mondtam barátokra, már amennyire sok-sok beleférhetett abba a rövidke időbe. Azt mondtam, szinte minden második alkalommal változik, mennyire szívesen jövök ide. Azt mondtam izoláltnak és magányosnak érzem magam. Elmeséltem, hogy bár a volt párom megcsalt, később velem csalta a következő barátnőjét. Elmondtam neki, hogy ez utóbbi páromra, annyira dühös voltam, mint életemben még soha senkire.

Hogy a barátaimra negatív dolgokat mondtam… igen ezt bánom. Krízisben voltam, nagyon beszűkülten láttam a dolgokat és ilyenkor az ember hajlamos csak a rosszal előhozakodni. Szeretem azokat az embereket, akik körülvesznek, mint barátok, jó ismerősök. De persze azért van, hogy a hozzám legközelebb állók megbántanak, megharagszom. De ez még nem jelenti azt, hogy ez a harag örökké fog tartani, sokkal inkább túl hamar is elmúlik, már ha jogos.  Megszakadt nagyjából a terápiámmal egy időben, három fontos kapcsolatom. Egyikük az, akit legjobb barátnak neveztem tíz éven át. Ő volt az első férfi az életemben. Az első, akinek nem kellettem mégsem. Az első, aki borzasztó nárcisztikus volt és az első, akivel szemben minden érzelmi feszültségemet és fájdalmamat végül a kapcsolatunk - általam és erővel – barátsággá transzformálása oldott meg. Barátként kellettem neki és ebbe bele tudtam nyugodni. Az utóbbi év során azonban elhidegültünk egymástól. Őt szörnyű tragédia érte, amiben próbáltam mellette lenni, de nem igazán hagyta. Próbált keménynek mutatkozni, az életét változatlannak, de azt hiszem mégis sokat változott, de leginkább az volt a baj, hogy képtelen volt megküzdeni azzal, ahogy az állapotom folyamatos romlása során viselkedtem. Hisztis voltam, hiperszenzitiv, nagyon sokszor borultam ki, amit ő sokszor magára vett, pedig próbáltam megértetni vele, hogy ez nem róla szól. Végül nem tudta elfogadni, hogy öngyilkossági gondolatok járnak a fejemben. Csúnyán magamra hagyott egy csúnya vita után. Elhagyott engem a legnagyobb bajban. A második, a második számú legjobb barátom volt. Ő tényleg csak barát, bár szintén férfi és így utóbb visszagondolva a dolgokra, talán egy kicsit, bizonyos szempontból mégis párként funkcionáltunk. Mire kezdtem belecsúszni az igazán rossz állapotomba elköltözött a városból. Ez már akkor nagy törés volt a számomra. Végül összejött egy olyan ismerősömmel, akit… aki máig úgy gondolom, hogy nagyon nem hozzá való és nagyon sokat fog neki ártani. Mikor igazán nagy bajban voltam már erre a lányra figyelt, így esélytelen volt, hogy megértse, min megyek keresztül. Azt éreztem, hogy hiába mondok neki bármit és bárhogyan egyszerűen nem érti, és nem vesz komolyan. Ez először csak nagyon rosszul esett, tehetetlennek éreztem magam. Aztán a tehetetlenségem eluralkodott rajtam és végül kimerültem a küzdelemben, hogy megértessem magam vele. Hát nem kerestem többé. Nagy volt bennem az indulat és a fájdalom, és azt hiszem, máig nem tudom megfogalmazni azt a pontos érzést, ami akkor bennem volt. Azt éreztem, hogy nem akarok vele soha többé sem beszélni, sem találkozni. Azt éreztem, hogy jobb volna, ha nem is létezne, ha el is felejtené, hogy én valaha léteztem. Két barátom előtt beszéltem ezekről az érzéseimről. Ezek nem dühös indulatok voltak. Úgy éreztem nem bírnám már elviselni a társaságát, azt hogy úgy maradjon benne az életemben, hogy nem jelentek neki annyit, mint amennyit hittem. Ezek szomorú indulatok voltak. A gyász indulatai. Nem haragudtam rá, mert tudtam, hogy nem tehet róla, hogy nem értett meg, mégis tele voltam indulattal, mint ahogy ha meghal egy szerettünk is, tudjuk, hogy nem tehetett róla, de a puszta tény, hogy nincs többé eláraszt minket és haragszunk mégis mindenre, leginkább a hiányára. Nem tudom mennyire érthető az, amit most leírtam. Talán van olyan, aki megérti, mi a különbség haragszom, mert hibáztatlak és haragszom, mert elvesztettelek között. A harmadik személy, akivel megszakadt a kapcsolatom nem értette meg. Vele jött össze ez a bizonyos barátom és én pont neki próbáltam elmagyarázni a fentieket. Nos ő, szándékosan vagy sem, de úgy adta tovább neki, hogy én a neki szóló üzenetemben a fentieket haragból mondtam. Elhiszem, hogy ez mennyire bántotta, de nem ez volt az igazság. Aki pedig beleavatkozott nem volt a barátom soha, bár tudom, hogy ő azt gondolta, vagy legalábbis ezt hajtogatta mindig, hogy számára én barát vagyok. Emlékszem arra az érzésre, amit akkor tapasztaltam, mikor először mondta ezt. Nem voltam boldog, éreztem, hogy ez így nem állja meg a helyét. Jó ismerős volt, akivel egy gyenge pillanatban, amikor nem volt senki, akihez kötődhettem volna, megosztottam egy olyan mélyen privát érzelmi helyzetemet, amit egyébként maximum az első követtővel osztottam meg korábban. Bődületes hiba volt. Sem megértést, sem tisztességet nem tudott adni cserébe.

Valóban váltakozott egy idő után, hogy épp milyen érzések dúltak bennem a terápiám kapcsán, és így sokszor a terapeutám kapcsán is. Az első alkalom kapásból borzalmas élmény volt, nem hogy jobban éreztem volna magam, egyenesen rosszabb lett akkor este. A következő alkalmak viszont jók voltak, egészen addig a háromhetes, sőt igazából négy hetes kihagyásig, ami a karácsony miatt következett be. Utána le lettem cseszve, hogy miért nem azon a héten hívtam időpontért, amit megbeszéltünk. Kicsit igazságtalannak éreztem a dolgot, mert hát vizsgáztam. Előtte héten is találkozhattunk volna, de akkor neki nem volt jó. Na mindegy is ez, a lényeg, hogy ez a fajta hullámzás akkor kezdődött. Néha nagy lendülettel mentem, mert úgy éreztem, hogy heuréka élményeim voltak, amiket szívesen osztottam volna meg vele, de nem igazán volt ezekre vevő, mindig valahogy valami másra volt kíváncsi. Arra, hogy jöttem, nem arra, hogy az előző alkalomból mit szűrtem le. Szerintem ez butaság volt a részéről. Lelkesen jöttem, hogy megosszak vele valamit, de nem hagyta. Az is igaz viszont, hogy amikor elkezdett az elején kérdezgetni, mindig valahogy valamiért szorongani kezdtem és ezért sosem tudtam magam úgy kifejezni, ahogyan szerettem volna. Igazából, ha jól emlékszem mindig azzal indítottam, hogy nem tudok mit mondani. Tulajdonképp az utolsó három alkalomra a hullámzásom is megszűnt. Egyértelműen ambivalens érzésekkel mentem az ülésekre, de ha választani kellett volna a két pólus között biztos, hogy a negatívat választom. Rossz volt.

Hogy elmondtam neki, hogy izoláltnak és magányosnak érzem magam egy tény, amit ő később saját maga is megállapított, mint újdonságot. Vagyis nekem úgy tűnt, hogy számára ez egy új dologként érkező felismerés volt, annak ellenére, hogy hát igen ez is az első infók közt volt, amit megosztottam vele… naaaaa mindegy….

A párom, három évig volt az életem legfontosabb szereplője kapcsolatunk elejétől kezdve hazudozott, a hazugságait letagadta és megcsalt. Többnyire a hazugságok erről szóltak. Majd még legalább két másik nővel is megcsalt, és végezetül egy negyedikkel, akivel utánam össze is jött. Pár hónapra rá velem kezdte csalni, még legalább egy nő mellett, akivel engem is csalt anno. Hogy miért mentem bele ebbe arra nagyon egyszerű a válsz. Azt gondoltam, hogy szerelmes vagyok belé, ragaszkodtam ahhoz, hogy mi jó pár vagyunk, csak nem értettük meg egymást és azt reméltem, hogy majd most menni fog és visszajön hozzám. Vissza is jött, de csak amikor súlyos betegségében magára hagyták. Vele voltam, kezdetben csak barátként, aztán annyira szükségét éreztem én is, hogy rendezzük mindezt, ami köztünk van, hogy a végén együtt maradtunk, amíg újfent meg nem csalt többekkel, köztük a jelenlegi barátnőjével. Ezt a nőt két ízben szintén megcsalta velem (is), de ez már csak a szexről szólt. Sosem voltak kapcsolaton kívüli partnereim… még csak egyéjszakás kalandjaim sem. Akikkel együtt voltam, azokat mindig komolyan vettem, és őt nagyon szerettem. Vagy legalábbis ezt hittem. Ettől vajon promiszkuózus lennék? Nem hiszem.

Ő, kapcsolatunk vége felé szó szerint mindentől megfosztott. A méltóságomtól, az önbecsülésemtől, a pénzemtől, a személyi szabadságomtól (igen ez bizony azt jelenti, hogy nem egyszer bezárt), végül pedig fizikailag bántalmazott. Nem ütött meg… neeem… addig rángatott, amíg kék-zöld foltjaim nem lettek és egyszer mikor elhatároztam, hogy eljövök tőle dühében megpróbált megfojtani. Igen, annyira dühös voltam rá mindezek után, még soha életemben senkire egy jó hónapig, sőt talán kicsit tovább. Azt hiszem megtapasztaltam ez idő alatt azt, amit gyilkos indulatnak neveznek. Azt éreztem annyira gyűlölöm, hogy meg tudnám ölni. Aztán elmúlt, azóta is higgadtan és érdeklődés nélkül gondolok rá. Persze eszembe jut hetente egyszer-kétszer, de már nem érdekel többé sem ő, sem hogy mi történik vele. Az indulataim végett impulzuskontroll problémáim lennének? Hát… nem tudom.

Azt gondolom, hogy ezen információk hiányában a terapeutám egy legalábbis félig meddig fals képet alakított ki rólam és a működésemről. Azt gondolom, bár hangoztatta több ízben, hogy ő rám figyel, ott és akkor én voltam a fontos, valójában csak akkor éreztem volna magam biztonságban, csak akkor hihettem volna őszintén, hogy figyelnek rám, ha ezeket elmondhattam volna. Így nem volt meg a bizalom. Ugyanakkor azt gondolom, hogy határozottabban is próbálhattam volna ebbéli érzéseimet kommunikálni felé. Talán a szorongásom miatt, amit a társaságában éreztem, nem tudom, de az asszertivitástól igencsak távol állt a viselkedésem. Amiatt, hogy képtelen vagyok megértetni magam vele szenvedtem is rendesen, főként, hogy pont egy olyan élethelyzetből csöppentem oda, amiben szinte mindenkitől azt éltem meg, hogy nem ért meg, nem figyel rám és nem vagyok fontos neki. De erről bővebben… talán holnap. Újraolvasva mindazt, amit leírtam, most azt érzem, én sem hiszek magamnak. Alaposabban át kell gondoljam mi is történt, mert most konkrétan hiteltelennek tűnök a saját szememben. De ezt is már csak holnap.