Hát ez egyszerűen hihetetlen. Az már önmagában sem semmi, hogy vördpadra kényszerültem, bár lehet végül arra fogok kényszerülni, hogy megkérdezzem a laptop tulaját hogy felrakhatok-e rá, egy vördöt. De kezdem az elején.

[na már meg is tettem a szükséges lépést, azaz engedélyt kértem és most telepítek egy wördöt.. folyt.köv]

Rövidúton megoldottam a problémát.

Szóval a helyzet a következő. Very interesting sziutációk a köbön.

Nem értek meg minden embert, az biztos. A kíváncsiságom, a tudás utáni vágyam, a megértésre irányuló néha, már mérhetetlen határokat súroló indíttatásom, bár nagyon erős és nagyon sokáig tart, hisz nagyon kitartó ember vagyok, de előbb vagy utóbb ez a kitartás is véget ér. Elenyészik a tűz, meghal az érdeklődés. Olyan ez, mint a szerelem, ami sosem nyer viszonzást. Egy darabig ég, lángol, majd elenyészik. Én is így járok lassan ismét. Elenyésznek az érzéseim, és lassan már az lőn az igazság, hogy más téren is kezdem feladni a dolgot, vagy nem is tudom, kezdek belefáradni a hiábavalóságba.  

Nem értem egyszerűen nem értem.

Sok mindenről szó van, hát kezdem a legmélyebbel, és ha megy, majd elmesélem a többit is, szépen sorjában.

Hogy öntsem megfelelő szavakba azt a talán csalódottságból fakadó keserű tehetetlenséget, amit érzek. Csalódottságból fakadó… amiatt, hogy megint félek, hogy egyedül maradtam.

Azt mondták nekem, hogy nehéz eset vagyok. Nem nagy újdonság, eddig is tisztában voltam vele. De tudjátok, jelenleg határozottan úgy érzem, én csupán egy félhomályos erdei sétány vagyok, míg vannak borús, zöldellő erdőségben húzódó, százéves, kidőlt, mohás fatörzsekkel keresztezett ösvények. Apró, avar alatt bújó ösvények, erdőkben, amiket körbeleng az eső illata, mert az ős öreg fákat már úgy egymáshoz fűzte az ágak, indák hálója, hogy a nap, csak néhány ritkásabb falomb mögül tud bekukucskálni, és így képtelen valaha is felszárítani a földet.

Vannak ilyen emberek. Olyan a lelkük, mintha folyton könny áztatná. Meleg és derűs, ahol bekukucskál a nap. De tele van mohazöld sziklákkal, földből kilógó, kacsaringós gyökerekkel, láthatatlan, avar lepte dombokkal és lejtőkkel, telis tele sötétséggel és homállyal.

Az ilyen erdőkben nagyon könnyű eltévedni, de valahogy engem, mindig vonzottak. Rejtélyesek, vadak, gyönyörűek, megbizsergetik a lelkem, utánozhatatlan izgalomba hozzák. Úgy érzem magam ilyenkor, mint kiskoromban, ha kincsvadászos filmeket néztem. Együtt izgultam a szereplőkkel az újabb nyomokat látva, találgattam a talányok megfejtését, kerestem a titkos jeleket a falakon, a szekrényeken, bútorokon.

Ugyan ezt az izgalmat, ma már csak nagyon ritkán érzem, különösen ritkán, ha élő húsvér emberekkel beszélgetek. Azért van ez, mert kicsit én is ilyen vagyok. Én is az erdőben élek. Szeretek ilyen bennük kóborolni, megismerni ilyen embereket, hallgatni, amit mondanak, szeretek tanulni tőlük, abból, amit mesélnek, még ha nem is tanítási szándékkal teszik.

Én emellett, ha nem is vagyok ilyen nagyon mély, nagyon mélyre tudok menni. Kutató vagyok, kincskereső. És ha kincset keresek, könnyedén szállok alá a mélybe, könnyen is azonosulok vele, könnyen kiismerem magam még, ha csak tapogatózva is.

Mindezen dolgok kifejezése meglehetősen nehéz, mert túl sokszor talál értetlenségre. Az emberek többsége bennem sokszor azt az érzést kelti, mintha a hétköznapi problémáikon kívül nem is lennének más gondolataik. Tényleg nincsenek? Tényleg csak azon lehet nap, mint nap rágódni, csak arról lehet beszélgetni, ami végérvényesen a hétköznapokhoz köt? Problémákról egymás között, munkahelyen, suliban, az utcán, a boltban. Ennyi lenne? Semmi több nincs? Mert én valahogy, éppen ezért, sokszor úgy érzem, senkivel nem tudok beszélgetni. Senkivel.

Egy barátom, erre egyszer így válaszolt, „hisz velem is beszélgetsz”. Szerintem ez nincs így. A gondolataimhoz a fárasztó mindennapokról szóló kibeszéléseknek semmi köze. Az puszta ventilláció. Rettentő módon hiányzik valaki olyan társasága, akivel eszmét lehet cserélni. Érti egyáltalán valaki még a világon, mint jelent ez a szó? Néha találkozok olyanokkal, akik szinte hihetetlen, erőd-mélyről jövő gondolataikkal, gondolataik foszlányával a székhez szögeznek. Nem csak az ő rejtelmes erdeik bejárása vonz, hanem az is, hogy talán végre, velük, tudok majd beszélgetni, nem leszek egyedül a gondolataimmal, amiket néha nagyon is poénos öniróniával, a hangjaimnak hívok.

Valahogy úgy képzelem ilyenkor önmagam, mint a csöndben sétáló erdei vándort, akit az erdő hangja kísér és beszélget vele.

Volt már olyan, hogy úgy hittem, találtam helyeket, embereket, akik ilyenek, helyeket, ahol mertem elmondani, amit valóban gondolok. Ha eredményesek lettek volna ezek a rátalálások, most nyilván nem erről filozofálnék.

A volt páromnak, pár hónappal ezelőtt azt írtam, újabb találkozásnak nem látom értelmét, mert nem beszélgettünk igazán sohasem, nem tudtunk akkor nem fogunk tudni most sem. A vele lévő kapcsolatomból sokat tanultam, főleg magamról, az elvárásaimról. Megtanultam, hogy mit jelent olyannal lenni, akit nem tudok tisztelni és mit jelent olyannal lenni, aki bár a testemet kielégíti, a lelkemet még csak meg sem akarja érinteni. (Bocs a témaváltásért, de csak most, hogy újra olvasom, amit írtam esik le, hogy mekkora ellentmondás ez valaki olyantól, aki szentül hiszi, hogy a teste miatt nem kell egy férfinak. Ilyenkor tudok aztán jókat derülni magamon.)

Azóta tudom, mit jelent az, hogy lelki társ. Nem azt - legalábbis számomra nem -, hogy be tudja valaki fejezni a megkezdett mondatom, hanem azt, hogy érti, miért érdekelnek azok a dolgok, amik foglalkoztatnak, miért olyan mélységükben érdekelnek, ahogy, és ő is azonosulni tud ugyanazzal a mélységgel, amivel én szemlélem ezeket a dolgokat. Bármennyire is elvontak, elborultak is ezek a gondolatok, tudja, akarja és meri megosztani velem a sajátjait, még akkor is, ha azok tejesen mások, mint az enyémek, mert az ellentét sem számít. Tudja, azaz egy szinten tudunk kommunikálni, akarja, ohh… ugyanazért, amiért én és meri, mert nem érzi kínosnak, és mert bízik bennem, ahogy én is benne, hogy ugyanúgy fogadom őt, ahogy ő engem. Hogy valaki egyet ért-e vagy sem, csöppet sem lényeges, sőt az teszi a beszélgetést igazán izgalmassá. Mint a tál a vizet befogadom őt, s ő engem akar otthonául. A víz és a tál egyek, pedig milyen különbözőek nem?

Azt hiszem, erről szól a művészek élete. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom, hát mindenkinek.” Kifejezik rajzban, fotóban, táncban, zenében, költészetben, prózában mindazt, amit szóban nem tudnak, mert nincs kinek.

Én szeretek írni, de nem vagyok igazi művész. Mindenesetre nagyon is úgy fest, hogy nekem sem marad más.

Azt hittem… az első belém nyilalló érzés volt, vagy inkább a második, ahogy megláttam. Intuitív ember vagyok, hiszek a megérzésekben. A mostani csalódottságom annak szól, hogy félek, már megint „túl sok voltam” valakinek, a tehetetlenségem annak, hogy ez ellen pont én, semmit nem tehetek.

Pedig igazán nem szeretnék sokat. Csak egy valakit, csak egy embert, akivel igazán tudok beszélgetni és.... nos, igen. Azt sem bánnám, ha ez a valaki, egy férfi volna.

Fel kéne adnom egy hirdetést, ezzel a szöveggel. Aki az alábbi sorokat érti, annak odaadom a szívem ajándékba.

Te meg én, olyanok vagyunk… pont olyanok, mint a víz. Egyformák, mint az esőcseppek. De míg te nyugodt vizű tóba csöppensz, azzal válsz egyé, én folyó leszek. A folyók kiáradnak. A tavak sosem. Te meg én, olyanok vagyunk… pont olyanok, mint a víz. Viharban táncoló esőcseppek. Azt hiszem jobban már nem is különbözhetnénk.