Kezdjünk hozzá, vagy folytassam ahol abbagyatam? Bocsánat az állandó, szám-személy cseréért. A hangjaim néha közbeszólnak. Sokszor "mondom" is, mikor írom, sokszor kérdezem, ha állítom, de ez az én stílusom, ihaj. Elviselhető, azt hiszem. 

Az itt leírtak, nem most történtek. Korábban is írtam mindezt, s visszaolvasván rájöttem, mennyire igaz, ez most is, s hogy megint mennyire butácska voltam. Hisz ez egyszer már megtörtént. De a jelenről majd később. Nézzük a multat. Veszélyes út következik, érthetetlen hablaty.(?) De majd tisztul a kép. Idővel.

Ith

"Vannak emberek, akiket nem csak arra kell megtanítani, hogy miként találjanak párt maguknak, hanem arra is, hogyan kell barátokat szerezni. Egy ismerősöm (jópár, de most csak őt emelném ki, nevezzük M.-nek, mint mókuscickány ;) ), sajnos szintén ezek közé tartozik. Egyrészt, olyan sokat van egyedül, hogy néha azt sem veszi észre, hogy épp ott és akkor nincs is egyedül. Ez vicces dolgokat szül, de elnéző emberek közt... :) Másrészt, fogalma sincs róla, hogy mikor modortalan valakivel, aki bizony jóban óhajt lenni vele, és hogy ezzel épp saját izoláltságát növeli.

Monám... (ki jóbarátom és az iniciálétól eltekintve sem egyezik M.-mel /főleg, minthogy M. egy férfi, Mona pedig nem az :P /) totál igazad volt. Ez az ember semmit nem vesz észre. Nem hogy azt, hogy esélye volna... hmmm... a társaságra, eme szó teljes és mindennemű értelmében. Hanem azt sem, hogy azért nincsenek igazán közeli barátai, mert a berlini fal fegyveres-őröstül és szögesdrótostul is fittyfene volt ahhoz az atombiztos betonbunkerhez képest, amit maga köré vont. Vagy inkább, amit vasajtóstul magára zárt. Panic room a javából! Így tartok tőle, ha csak barátja is próbál lenni az ember, ahhoz is kitartás kell... és ezt még csak amolyan belevaló csaj módjára sem lehet megmondani neki, hisz ezt eddig is tudta, csak nem feltétlenül ért a "kísérlet módszertanához".

Ha a hangokra hallgatok, akik azt suttogják, ez az alak - egyesek leírása alapján egy szerencsétlen rajzfilmfigura - nem éri meg a fáradtságot, már rég nem ezen agyalnék és jóval nyugodtabbak lennének a hétköznapjaim. És mennyi élménnyel volna kevesebb... *vessünk itt közbe egy elnéző mosolyt a hangok felé*

Ha így teszek, akkor nem lett volna az a kis nüansznyi nézeteltérés a semmin, sok hűhó semmiért. Ő olyan volt, amilyen. Tanítós. Ami jelen esetben rideg, távolságtartó, zavart... mondhatnánk ezrével a szebbnél szebb jelzőket. S a tanárnéni, aki viszont én valék, nos... Szóval tanárbácsis stílusát két hét alatt csak magamra vettem, és szívem lágyságából adódóan enyhén tanárnénisre vettem a dolgot én is. Félig akarattal, félig nem, hisz végig bennem volt az érzés: "ezt nem szabad magadra venned". Nos végül, csak kisült, hogy ahogy én zokon vettem a tanárbácsis tartózkodó hideg modortalanságot... amit ez a jóember észre sem vett, merthogy mint fenn jeleztem, nem tudja, mikor az valakivel, akivel nem kéne ; épp így zokon vette az erre válaszként érkező tanárnénis stílust tőlem. Bár a "zokon vesz" nem a legjobb kifejezés, hisz mind a ketten tulajdonképp azt hittük, hogy a másiknak valami baja van velünk... nevetséges figyelembe véve azt a miniatűr kapcsolatot, ami köztünk fennáll. Rövidre is zárta a témát. Hagyjuk eloszlani ezt a valamit, ami nincs is, csak kavargunk körülötte. Nos legalább tudom, hogy őfenségességével (merthát persze ő lenni a teremtés koronája mi más) nem lehet hmm.... egyszerűen vitázni. ;) Főleg nem a semmiről.

És mivel most már az is nyilvánvaló, hogy semmit nem vesz észre, maradunk az eredeti tervnél. Én és a hangjaim. Meg egy erős feles. Félek el kél majd. Ha egyszer túl vagyunk a hivatalos dolgokon. Aztán kezdjen vele, amit szeretne. Csak a morzsákat szórhatom a kiskacsáknak... totyogni utánam nekik kell. :)"