Komolyan elgondolkodtam azon mi a baj velem. Már sokszor. Egyébként teljesen rendben vagyok önmagammal, de valahogy mégis, van egy bizonyos időszak, többnyire, amikor huzamosabb ideig itthon vagyok, és totálisan magam alá zuhanok. Megint így vagyok ezzel, megint megzuhantam, elég rendesen, de szerencsére holnap egy kicsit kiszabadulok itthonról, akkor talán jobban leszek.

Néha pár pillanatra úgy érzem, hogy engem senki sem szeret, velem senki sem törődik. Közben tudom, hogy igenis vannak, hogy ne lennének, olyan kedves, drága barátaim, akikhez bármikor fordulhatok. Egy pillanatra megnyugszom és mégis, megmarad az érzés. Hogy általánosságban mi okozza a problémámat… 

Nos, azt hiszem, önmagában véve az a probléma, hogy valaki olyanra lenne szükségem, aki a közvetlen környezetemben, szorosan, a lehető legszorosabban hozzám értékeli azt, ami vagyok. A szüleimmel élek, mert egyelőre nincs pénzem elköltözni és önálló életet kezdeni. Talán, ha meg lesz a diplomám, de ez még idő kérdése. De jelenleg az életemben ők a legközelebbiek és tőlük rohadtul nem kapom meg az elismerést. Semmiért. Számtalanszor próbáltam ezt velük megbeszélni, csakhogy, mindig visszatérünk ugyanoda. Próbálkozik az anyám, hogy „ügyes vagy”, természetesen teljesen hiteltelenül (de hát miért is lenne az hiteles, ami huszonpár évig hiányzott, aztán egyszer csak megpróbálják helyrehozni, néhány gyengécske próbálkozással, mindezt kizárólag azért, nehogy azt mondhassam: „nem kaptam meg mindent”), aztán hirtelen kezdődik elölről. Kapok egy négyest, nem takarítom ki, egy túlfeszített vizsgaidőszakban a fürdőt, nem tudok megoldani egy problémát egyedül és más segítségére szorulok, egyel többször vagyok kénytelen elutazni és máris kezdődik a felelősségre vonás.  Miért kell lenn aludnod? – Mert vizsgázom. – Miért nem tudsz hazajönni? – Mert másnap is vizsgázom. – De sokba kerül. (A busz, oda-vissza 1300-1500, a szállásom 2000, a busz út másfél óra oda-vissza, az út az állomásig és vissza összesen 60 perc, és a buszok úgy amúgy nem 10 percenként járnak. )- Ha hazajövök, mennyi időm lesz tanulni? A buszút fárasztó, ha lenn maradok ki tudom aludni magam. – válasz: fintor: mennyi pénz kell…Újra és újra ugyanaz.

Három éve, két város között ingázok, két sulit végzek, tanítottam másfél évig főállásban, és az óráim többségén benn voltam, a vizsgáim sikerültek, nem voltam jeles tanuló sosem, de rossz sem, magánban tanítok most is, utazgatok most is és csinálom a dolgomat most is. Ezért sosem vártam olyan elismerést, mint más gondolná. Fentebb sem arra gondoltam ezalatt, hogy ajnározzanak. Bizalmat vártam főként. Nem kérek a szüleimtől pénzt, csak, ha muszáj, de lévén vizsgaidőszakra leálltam a tanítással, pont a pénz az, amiből nincs, így kénytelen vagyok kérni. A tandíjamat az utolsó előtti félévemig én fizettem. Utána már nem volt miből, és anyám rávett, hogy a diákhitelnek csupán részét vegyem fel, a nagyját majd ők állják. Nem akartam, mert tudtam, mi lesz ennek a következménye. Kérni fogja a pénzéért a jussát. De belementem. Persze az a rész, hogy rávett, úgy történt, hogy hatalmas áldozatkészséggel előadta, hogy majd ő „ráveszi” apát. (Az apámat, aki soha semmivel nem érzékeltette felém, mennyi pénzt kifizettek nekem, sosem értékelt ő sem, de pontosan meg volt vele elégedve, ha látta, hogy teljesítek és nem is követelt bizonyítékokat.) Nagy dráma volt, de elég racionális vagyok ahhoz, hogy tudjam, ez volt a helyes döntés legalábbis anyagilag. A három egyetemen töltött év alatt, most másodszor követelte anyám, hogy mutassam meg a jegyeimet etr-ben. Követelte. Érdekes módon eddig meg volt azzal elégedve, ha elmondtam. „Megegyeztünk” – mondta. Ó igen. A legelső félévet, a jogról való kiugrásomat követően azzal a feltétellel kezdhettem el, hogy megmutatom, teljesítek. Három és fél évig jártam a jogi egyetemre, és minden egyes félévben ugyan arról folyt köztünk, a szüleimmel a vita, újra és újra. Én abba akartam hagyni. Ők nem engedték. Én pedig jó gyerek vagyok. Főleg, ha zsarolnak: „apád belehal”, „kidoblak az utcára”, „menj egy félévre külföldre, bármi csak ne hagyd ott a jogot”, és még sorolhatnám. A jegyeim végig pocsékak voltak. Minden félévben egyre halmozódott azoknak a tárgyaknak a száma, amiket nem tudtam teljesíteni, és apám mindannyiszor rá is tapintott a lényegre, azért nem tudtam, mert nem is akartam. Miért akartam volna. Mikor felvettek, megjött az sms, kinn zokogtam anyámnak a konyhában, hogy nem szeretném elkezdeni. Már akkor. „Csak egy félévet.” –mondta akkor. Ja. Végül csak elérkezett az a pillanat, amikor már nem volt mit tenni. Három tárgyból álltam olyan szinten bukásra, hogy ha nem sikerülnek a vizsgák csáó egyetem. Egyre elmentem, megszántak (azóta is jó szívvel gondolok arra a kedves emberre) és kaptam egy hármast a semmire. Egyen megbuktam, egyre el sem mentem. Persze ott lett volna a dékáni vizsga. De nem éltem vele. Fél évig lenn éltem Pécsen, jelentkeztem, ahová mindig is akartam, végül miután vége lett a nyári félévnek, és akkor már közel felsőfokra tornáztam a nyelvtudásom és szociális munkát kezdtem végezni, elmondtam nekik, hogy „passzíváltattam magam”, felvételiztem, és ha felvesznek otthagyom a jogot. Kiborulás, hiszti, de összességében jól fogadták. Felvettek, kaptam állást, minden jól ment, nem volt felelősségre vonás sem, mert én fizettem a dolgaim, az első félévem közepétől kezdve. Még párra is akadtam hurrá. Pont ő ébresztett rá, hogy valami még sincs rendben, hogy még mindig mennyire igénylem a törődést.

Aztán kirúgtak, fél évig még elég volt a pénzem, sőt tovább, és most itt tartunk. „Látni akarom a jegyeidet.” Anyám szerint ez csak érdeklődés. Huszonhat év alatt talán csak sikerült kiismernem annyira, hogy tudjam, mi az érdeklődés és mi a parancs. Az hogy ötször elmondok neki mindent, nem jegyzi meg és a végén üvölt velem, hogy ezzel, meg azzal mi van, szinte már mellékes. Mutassam meg a jegyeim, mert megegyeztünk, és különben is, mit képzelek azok után, amit a joggal műveltem. Két és fél éve nem használta ezt ellenem fegyverként. Csak most, hogy ismét ő fizet. Eltartunk (mikor munkám lett leültem velük megbeszélni, mennyit fizessek a rezsibe, felháborodott elutasítás lett a vége), fizetjük a lakbéred a leutazásod (csak mióta nem tanítok, hogy a vizsgákra tudjak koncentrálni, előtte-utána abból álltam), fizetjük a telefonszámlád (lásd a előbbi). A jegyeimet pedig igenis jogában áll megnézni. Persze az, a szócska, hogy EZÉRT nem szerepel. Hát persze biztosan nincs összefüggés. Ha kiborulok emiatt: „fejezzem be a harciaskodást”, miért is? Azt, már ne is említsem, be kell, számoljak minden egyes percemről, pedig igencsak benne járok a korban. Amíg a saját pénzemet költöttem, nem volt így.

Hogy ő érzi-e ezt az ellentmondást?   

A legutóbbi ilyen incidenst követően derült ki, hogy kaptam egy olyan jegyet, amire nem számítottam, egy olyan tárgyból amiből nem is kellett volna jegyet kapjak, hisz még nem teljesítettem. Sok melóm volt benne, ó igen, de nem kellett volna megtennie ettől függetlenül sem a tanárnak ezt a szívességet, egyáltalán nem okozott volna problémát nekem, ha csak a kövi félévre kapok jegyet, ahogy azt megbeszéltük. Persze borzalmasan éreztem magam, mert tényleg fájt, hogy pont én jártam így, de elfogadtam. Még most is el tudnám sírni magam, amiatt, hogy mégis beírta.  

Ez tényleg, alig fél órával az anyámmal folytatott vita után volt. Apa, aki sosem érdeklődik a jegyeim iránt, el nem tudta képzelni mi a baj. Erre az anyám előadta, hogy „ez” – azaz én – mennyit dolgozott, most meg itt bőg, hogy ötöst kapott, pedig megérdemelte. Mindezt jóval bővebben és jóval hangzatosabban percre. Lebaszásba bújtatott dicséret özön vagy fordítva. Mindegy, mert hiteltelen szarság volt a részéről így is úgy is.

Kicsi apróságok tömkelegéért vagyok azóta csesztetve. Ezt se csináltad meg azt se… de te rengeteget dolgozol… de, de, de, de ezt se, azt se, „milyen hálátlan vagy, pedig mindent megteszek érted” hangnemben.

Sose fog megváltozni, én pedig, amíg itthon vagyok sosem fogom tudni megállni, hogy ne fájjon. A lakótársam erre mit mond? De hát 25 éves vagy. Ja kérem, ez aztán pont ilyen egyszerű. Csak a korom számít.

Csoda, hogy bármennyi dolog is alakul jól az életemben üvölt a lelkem valakiért, aki törődik velem?

Anyám mindig azt mondja, ha épp eszébe jut, hogy mennyire büszke arra, hogy én kisgyerek korom óta képes vagyok megcsinálni szinte mindent egyedül, hogy már az oviban is….bla, bla, bla.  Ja kérem, aki rá van kényszerülve, az bármire képes. Nem vagyok jó csapatjátékos, de jó vezető az igen. Mindig mindent egyedül kellett, ritkán hagyok esélyt arra, hogy hibázzak, nem szeretem másokra bízni a munkám. Kevesek képességeiben bízom meg. Jobb, ha én csinálom. De ez sem igaz így. Tanár vagyok, még ha nincs is diplomám. Inkább pont, hogy abba a csapdába esem mindig, hogy a végletekig próbálom megértetni másokkal, ezt vagy azt miért így vagy úgy kell. Tanítok, de megszabom a kereteket, és mindig ott maradok, hogy ha kell, be tudjak fékezni, vagy épp a gázra lépni helyettük. Ha a helyzet pedig bár csapatmunka van de végül azt kívánja, hogy valaki lépjen, mert más nem fog, akkor lépek.

Nem csak az anyám, én is büszke vagyok arra, hogy igenis a jég hátán is megélek.  Ez sugárzik a jellememből, magabiztosság, határozottság, néha türelmetlenség (nem tartom magam türelmetlennek, ha jogos okkal késik valami, azt megértem, csak ahhoz tudnom kell az okot), ésszerűség, szervezettség. Már, ha csinálni kell valamit.

Nem vagyok egy bájos, mimóza lélek, tündérke csajszi, akire ha egy pasi ránéz, azonnal érzi, hogy ennek a lánynak egy pár erős karra van szüksége, és ez minden férfi szívét megdobogtatja. Nem plázacicákra gondolok az előző jellemzéssel, hanem azokra a tipikus, kicsit ügyetlenke, nem buta, de nem is túl pengeéles, határozatlan, törékeny, csöndes, sok mindenhez tehetséges, könnyen zavarba hozható, irányítgatható, vidám, nyílt, természetes szépségű lánykákat, akik maximum csak divathóbortból hordanak nadrágot, egyébként csak szoknyát. (Azaz mindig tudják, előbb kérdezni kell „aput” és nem is bánják ezt a számomra azért erőtelesen függés gyanús helyzetet.)Őket tényleg, mindenki szereti. „Bájos”, talán ezzel a szóval lehetne leginkább jellemezni őket.  Ők testesítik meg sok férfi számára az ideális nőt.

Nahát én minden vagyok, csak ilyen nem. Ez nem jelenti azt, hogy én ne olyan férfira vágynék, akire felnézhetek, akire támaszkodhatok, ha kell, aki megmondja, mit tegyek, ha kell. Ilyen vagyok. De én egy olyan nő vagyok, akinek az a „ha kell” nagyon is sokat számít. Sokan baromi könnyen esnek bele, egy nagyon csúnya csapdába amiatt, hogy félreértelmezik a női és férfi szerepeket.

Én abban hiszek, hogy az egészséges emberek olyan társat keresnek maguknak, akiről gondoskodhatnak, és aki gondoskodik róluk, egyrészt ettől társ a társ, pár a pár. De közben ugyanettől az embertől azt is elvárják, hogy nélkülük ne álljon meg az élet. A társ, az CSAK társ, nem valaki, aki helyettünk él. Az ő élete és a mi életünk is folyhat attól még a maga útján, nem lehetünk létszükséglet a másik számára! Sokan viszont valamiért ezt hiszik, hogy ez így van rendjén. Sőt, sok férfi kifejezetten azt hiszi, hogy ez így van rendjén. Asszony, hallass a neved, én teszek, meg érted mindent, nélkülem semmi vagy. Még azoknak a férfiaknak is ez motoszkál a fejében, akik egyébként sosem mondanák ezt ki. Továbbmegyek, sok nő is azt hiszi, hogy ez így van rendjén.

Én nem azt mondom, hogy minden „bájoska”, így jár, szó se róla. Kifejezetten sok típusa, vegyes típusai a nőknek járnak így.

Egyetlen nőtől sem lehet elvárni, légyen bármilyen skatulyába húzható,hogy ne élhesse a saját életét. Egy „bájos” csajszi épp úgy megtalálhatja a neki legjobb, őt elfogadó párt, mint bármelyik másik, azok is, akik velük ellentétben valóban elnyomott helyzetben vannak. (Ők csak jellemükből fakadóan vonzzák, a nőket menteni vágyó férfiakat, akik közül szintén nem mind rossz.) Épp így azt sem lehet mondani, hogy valamennyi férfi, olyan nőt akar, akit halála napjáig ugráltathat, vagy épp pátyolgathat. A férfiak is épp úgy egészséges nőre vágynak.

De, amiért ez az átlag elképzelés, az átlagos férfi számára egy „igazi” nőről, ezért mindazon nők számára sokkal nehezebb párt találni, akik nem ilyenek. Kérdem én, miért a nőtől válik egy férfi férfivá? Miért a férfitól válik egy nő nővé? Ez baromság emberek! Miért ilyen alapon keresünk párt magunknak?

Az alapvetően rossz keresési opció miatt azok a férfiak, és azok a nők, akik nem felelnek meg a sztereotípiának nehezebben találnak párt. Ez még egyszer had hangsúlyozzam, nem azt jelenti számomra, hogy nem olyan párt keresünk, akire támaszkodni lehet, aki törődik velünk! Csak azt, hogy nem kéne, hogy ő  és csak ő határozza meg az életünket, ahogy az sem, hogy azt higgye a másik, hogy ettől a meghatározó szereptől lesz férfi, és a meghatározott szerepétől a nő.  

Én nem vagyok „bájos”. Ez alapvetően lerí rólam, ha valaki egyszer-kétszer beszél velem. Nem is vonzom azokat a férfiakat, akik megerősítésre vágynak saját férfiasságukban. Viszont sokszor pont, hogy olyan férfiakat vonzok, akik nem akarnak törődni a párjukkal, csak az a fontos, hogy velük törődjenek, és mindig legyen egy betömendő lyuk. (Már elnézést.) Azt hiszem, világosan látszik, hogy ez a verzió, melyik ponton üti a fenti „milyen társat keres az egészséges ember” képletet. Ez a másik véglet. Több verziója is van, de ezt most nincs kedvem részletezni, már így is a negyedik oldal alján járok.

Olyan párra volna szükségem, akit nem sért, hogy önálló ember vagyok, ahogy engem sem sértene, hogy ő is az. De mindettől függetlenül velem van, a szó legigazibb értelmében, olyan ember, akire számíthatok és, akiben bízhatok. Egy ilyen férfi bármikor elvárhatná tőlem ugyan ezt. Tisztelet és szeretet egymástól elválaszthatatlanok. Szerintem.

Egy ilyen ember hiányzik az életemből. Imádom a barátaimat, de ezt egy barát sosem tudja helyettesíteni. Ezért vagyok sokszor szomorú és érzem magam magányosnak. És ezért bánt, ha látok valakit, aki talán ilyen, és akinek talán én is ilyen lehetnék. Aztán mégis szembesülök vele, hogy ő is egy kis édest keres. Én is édes vagyok, de másképp. Kétségtelenül alkalmatlan vagyok arra, hogy a fenti módon keresse valaki bennem a saját férfiassága megerősítését. Nekem férfi kell, nem csak azért, mert nekem arra van szükségem, hanem azért is, mert tudom,hogy valakinek, aki még nem az, aki még keresgéli önmagát én egyszerűen nem vagyok elég jó, nem tudnám megadni, amire szüksége van. Lehet azt gondolják az ilyen férfiak közül, a nem egyszerűen uralkodni vágyók, azaz mondjuk a jobbik véglet, hogy a „bájoskák” majd biztos ráérnek bevárni őket, van hozzá szívük, lelkük megértésük. Hisz ezek a férfiak leginkább gondoskodásra vágynak egy nőtől, amellett, hogy egyébként ők lehessenek a férfiak. Sok férfiben a gondoskodási vágy erősebb is.

(Talán ideje leszögeznem, hogy azért mert írok, egy bizonyos típusú férfiról, nem általánosítok, vannak és lesznek is alkategóriák és semmi sem kizárólagos! Csak nagy vonalakban beszélek fajtákról.)

De ezen a ponton egy másik probléma merül fel.

Nézzünk egy példát.

Adott egy fiatalember, aki okos, értelmes, művelt, jó humorú, de depressziós, magában csalódott és magával elégedetlen, aki magányos és rettentően vágyik arra, hogy szeretetet adhasson és kaphasson. Ezek a dolgok sosem maradnak láthatatlanok, még ha azt is hisszük. Ott ül a szemekben, a tettekben, a gondolkodásmódokban, legsúlyosabb esetben a megjelenésben is. Ezt mások érzékelik és látják, ez a lényeg.  Ez a fiatalember, egy olyan nőt szeretne, akit ideálisnak tart. „Bájost”.

De a „bájos” lányokról tudni kell, hogy ők mindig is „bájosak” voltak. (Nem sorolnám fel újra, mit is jelent mindez számomra.) Az ilyen lányokat mindenki szereti. Sosem volt arra szükségük, hogy valakit jobban meg akarjanak ismerni, vagy hogy egy férfiért „tegyenek” valamit, mert számukra ez olyan könnyű volt mindig is jellemükből fakadóan, mint másnak az, hogy immáron az ötödik oldalt írja tele a gondolataival. (:))

Egy ilyen lány, ugyan miért akarna valakit kihámozni a csigaházából, miért lenne számára egy ilyen nehéz eset vonzó mint férfi, ha egyszer mind a számunkra normálishoz vonzódunk és a számára normálisak egészen mások, mint a mi szegény fiatalemberünk? (Normális alatt itt természetesen azt értem, hogy mindenkinek az a normális, ami őt általában körülveszi.)

Hogy barátnak jó egy ilyen fiú? Ó igen. De egy férfi, aki szemlátomást, annyira leszarja önmagát, hogy nem hogy a lelkével, már a külsejével sem törődik jobban, mint szükséges…

Valaki, aki elhanyagolt – nem csöves kinézetű, de na, értitek, milyenekre gondolok – lehajtott fejjel jár, előre eső vállakkal, mindig rohan, az elfoglaltság mindig körbelengi őket, hisz az elfoglalt vagyok a legjobb kifogás, nehogy társakkal kelljen érintkezni, keveset beszél, magáról szinte soha, de jó hallgatóság, de ha megvillanthatja a tudását, azt mindig kihasználja… ismeritek a típust. Mit üzen mindez? Hogy gondoskodásra van szüksége. Gyakran ki is mondják. De egy egészséges nőnek, nem olyan férfi kell, aki csak kér, de még magának sem tud adni. Hogy adna egy ilyen neki? Meg lehet várni, ó igen. De egy „bájosnak” erre mi szüksége lenne? Mi motiválhatná, a sajnálaton kívül? De könyörgöm, tényleg azt akarja valaki, hogy a párja sajnálatból törődjön vele?

Egy ilyen férfi rengeteg értéket hordoz, férfias ő, ahogy mindegyik, csak épp maga sem hiszi ezt el, és a nőjétől várja a megerősítést. De egy „bájos” lánynak, sőt egy csomó nőnek, nincs arra szüksége, hogy várjon. Nekem sincs.

Viszont egy olyan nő, aki már megjárta a felnövés útját, az átláthat a külsőségeken. Ő sosem fogja elfelejteni, azt ahonnan indult. Az ő első pillantásuk mélyebbre nyúlik, így az első benyomás is egy mélyebb, összetettebb dologból alakul ki. Őket nem a sajnálat vezeti. Ha egészségesek nem anyukának akarnak szegődni ők sem. Egyszerűen csak nagyobb bennük a hasonlóság a másikkal.

Azt hiszem (hatodik oldal ideje befejezni), tudom, hogy én is ilyen vagyok, és számomra ezt jelenti, hogy nem csak a külső számít.

Hogy mit kezdenék egy ilyen férfival, mint akit jellemeztem? Én azt hiszem, látnám őt, annak, ami. Szeretném őt annak, ami. Azt hiszem, ha megadnám neki, a társat, anélkül, hogy helyette végezném el a munkát, mellettem haladva kimászhatna a saját gödréből. Tudnám, hogy már így is eléggé felnőtt hozzám és én hozzá. Csak meg kéne várnom, amíg ezt ő is elhiszi.

Jó volna.